Tóth Tibor: Elvitték, vissza nem adták
örményszékely történet – könyvajánló
Dossziék, fényképalbumok, borítékok, cipősdobozok. Ilyen helyeken tároljuk az életünk fontos vagy kevésbé fontos eseményeit megörökítő iratainkat, dokumentumainkat, fényképeinket. A fontosabbakat természetes, hogy megőrizzük, hiszen bármikor szükség lehet rájuk. A fényképeket is óvjuk természetesen, hiszen legszebb bizonyítékai életünknek, ha rájuk nézünk megmelegszik valami bennünk, az emlékek, a fények, az illatok, a rajtuk szereplő emberek, maga a pillanat újra jelenvalóvá válnak. De vajon az apró nyomtatványokat, a talán kevéssé fontos iratokat, fecniket, igazolásokat, listákat, egyéb dokumentumocskákat miért őrizzük meg? Ki tudja, valahogy így vagyunk kódolva. Vagy azért, mert valamire jó lesz még, vagy mert ez is életünk része és bizonyítéka? A lényeg, hogy legtöbbünknek vannak ilyen többé-kevésbé összerendezett gyűjteményei. És már elődeinknek, felmenőinknek is voltak.
Amikor először felnyitottam nagyszüleim halála után az első ilyen iratos dobozt, először is megcsapott a régi papír, tinta, nyomdafesték elegyének mással össze nem téveszthető illata. Ekkor már abba a bizonyos „régi” világba rögtön bele is helyezkedik az ember, mondhatjuk, hogy „hangulatba kerül”. Aztán ahogy végig bogarásszuk, végig nézzük ezeket a sokszor jelentéktelennek tetsző dokumentumokat, összeáll belőlük egy élet. Persze nem napról napra, hanem csak foltokban, de ahogy egyre jobban elmélyedünk az iratok és fényképek összefüggéseinek dzsungelében, úgy lesz az egésznek egy íve, úgy áll össze az a bizonyos élet, a maga szépségeivel, nehézségeivel, és sokszor döntéseivel, és azok következményeivel. Aztán ha már jól belefeledkeztünk ebbe a furcsa élménybeszámolóba, elgondolkodunk, hogy milyen jó lenne ezt az ívet megőrizni, leírni, megírni, hogy megmaradjon.
A jelen könyvajánlóban szereplő könyv írója, Tóth Tibor nem állt meg ezen a ponton, hanem nekiült és valóban megírta, megőrizte ezt az apróbb-nagyobb pillanatokból, élet részletekből, dokumentumokból, fényképekből összeálló ívet.
Az „Elvitték, vissza nem adták” című könyv az „örményszékely történet” alcímet kapta, hiszen egy Csíkcsicsóban élő örményszékely család, a Szebeniek három generációjának töredékes történetét állítja elénk a XIX. Század végétől kezdve. A „házi levéltárban” megőrzött oklevelek, igazolványok, számlák, magánlevelek és hivatalos határozatok alapján, a magyar és román közigazgatás korába bepillantva állnak össze a papírba dermedt pillanatok egy család életévé, valamint a kor politikai, kulturális, történelmi hátterévé.
Nem könnyű olvasmány, hiszen nem kevés kollektív történelmi trauma zajlott ebben az időszakban. De megéri elolvasni. Két szempontból is.
Olyan ez a könyv, mintha magunk nyitottuk volna fel azokat a bizonyos dobozokat és így belepillanthatunk egy család, mások életébe. Olyan pillanatokba, életrendező eseményekbe, amelyeket akár még egy kortárs átlagos ismerős sem biztos, hogy láthatott. Ehhez hozzájárul, hogy a könyv nagyon világos szerkezetű, pompásan dolgozták fel készítői az eredeti dokumentumokat, majd leirat is készült a nehezebben olvashatókból, hogy tényleg képben legyünk. Nem csak illusztrációk a képek ebben a könyvben, hanem maguk a mondanivalók.
Másrészt kedvet kaphatunk ahhoz, hogy a régen a pincébe, vagy a padlásra száműzött dobozainkat, borítékjainkat, szüleink, nagyszüleink dossziéit felnyissuk és egy hangulatos őszi estén elkezdjük bogarászni a saját múltunkat, családunk múltját. És ha egy már létező, vagy éppen alakuló családfával, családfa kezdeménnyel összeillesztve tesszük ezt, Tóth Tibor könyvének szerkezete, feldolgozási ötlete alapján összeállhat a saját örményszékely, magyarörmény történetünk is.
A nagyon szép grafikájú míves kötetet a Cser Kiadó adta ki, büszkék is lehetnek rá. Tóth Tibornak pedig köszönet az ötletért, hogy példa lehet apróbb-nagyobb írott kincseink felfedezéséhez és feldolgozásához ez a könyv.
Tóth Tibor: Elvitték, vissza nem adták – örményszékely történet (Cser Kiadó, Budapest 2020)
