Szamos-Újvár és az örmények.
Molnár Antaltól

A cikket eredeti írásmódban közöljük

Szolnok-Doboka megyének történeti és néprajzi szempontból egyaránt nevezetes helye Szamos-Újvár szabad királyi város, melyet a hazai örmények metropolisuknak tekintenek. Történeti okiratok tanúsítása szerint már az Árpád-házbeli királyok alatt laktak örmények Magyarországon. Telepeik közt az esztergomi volt a legrégibb, melynek a tatárjárás idejében elpusztult kiváltságlevelét IV. Béla 1243-ban megújította. Egyes községeknek régi „Örményes” elnevezése is arra mutat, hogy az ország különböző vidékein már a királyság első századaiban is voltak örmény telepek. 

Az országban jelenleg élő örmények, kiknek száma az újabb statisztikai adatok szerint meghaladja a 12.000-et, Aniból származnak, az egykori Bagratida örmény királyi ház székvárosából. A seldsukok által földúlt s nagy földrengéstől elpusztított fejedelmi városból a XIV. század legelején mintegy 30.000 örmény elbujdosott és a krimi félszigeten telepedett meg, a hol még jelenleg is vannak örmény telepek. Majd a tatár pusztítások elől Moldvában kerestek menedéket, a hol hét várost alapítottak s oly tekintélyes helyzetbe jutottak, hogy egy ízben közülök választották az ország vajdáját is. Moldvából 1654-ben az Azbej testvérek és Kándra Márton vezetésével egy csapat örmény Erdélybe költözött, hol Gyergyó-Szent-Miklóson telepedtek le nagyobb számmal. A háborús idők azonban legnagyobb részüket arra indították, hogy ismét visszatérjenek Moldvába. Csak nehány család maradt tovább is Erdélyben, nevezetesen Erzsébetvároson, a hol fából épített templomban tartották saját szertartásuk szerint az isteni tiszteletet. 

A XVII. század közepén Moldvában kitört kegyetlen vallásüldözések új haza keresésére kényszerítették az örményeket. Püspöküknek, Zilifdar Oglu Minasnak (Zilifdar Oglu perzsául „katonának a fia”) és világi főnöküknek, Tánelnek (Dániel) vezetése alatt 1672-ben több mint háromezer örmény család Erdélybe jött Apaffy Mihály fejedelem meghívására, a kit erre az a szándék indított, hogy a török háborúk alatt teljes pangásnak indult ipart és kereskedést az örmények segítségével új életre keltse. Kiváltságlevélben biztosította részükre az ipar és kereskedelem szabad gyakorlását. 

A beköltözött schismatikus (eutychianus) örmények, kik keleti típusukat maiglan megőrizték, Erzsébetvároson, Beszterczén, Gyergyó-Szent-Miklóson, Görgény-Szent-Imrén, Felfaluban, Petelén és Szépvízen telepedtek meg és engedélyt nyertek arra, hogy mindezeken a helyeken saját vallási szertartásaik szerint élhessenek. A katholikus egyház kebelébe Verzereskul Auxentius apostoli helynök és örmény katholikus püspök vezérelte őket. Ez a lánglelkű férfiú, Szamos-Újvár megalapítója, a kinek emlékezetét nemsokára szobor fogja hirdetni a város fő terén, Moldvában született s Rómában nyerte kiképeztetését, a honnan mint fölszentelt pap 1684-ben avval a szándékkal tért vissza örmény vérei közé, hogy meg fogja őket nyerni a katholikus egyháznak. Minas püspök mindent elkövetett hittérítői fáradozásainak meghiúsítására s az örmények sem voltak hajlandók régi vallási szertartásaikat a „Rómából hozottakkal” fölcserélni. Békebontónak, vallásháborítónak nevezték el Verzereskult s egy alkalommal Beszterczén majdnem megkövezték. Két évi fáradhatatlan buzgólkodását azonban oly nagy siker koronázta, hogy 1686-ban maga Minas püspök is katholikussá lett s példáját csakhamar követték az összes örmény családok. Minas halála után Hunanian Vartán lembergi örmény érsek az új püspök kinevezéseig Verzereskult általános helynökké s az erdélyi örmény egyház administratorává tette. Életének második föladatául tűzte ki Verzereskul az örménységnek egy létesítendő új városban való egyesítését. Eleinte Görgényt szemelte ki erre a czélra s ott birtokot is szerzett; utóbb azonban alkalmasabbnak találta az egykori Gerla faluhelyét a Martinuzzi-féle várnak tövében. I. Lipóttól engedélyt is nyert, hogy ezen a helyen megvesse alapját Szamos-Újvár városának. Ő építtetett magának először házat, a melyet halála után templommá alakítottak át, s összes híveit fölhívta az odatelepedésre. Az 1700-ik évben megkezdték a város építését. Még ugyanazon évben Verzereskul kezdeményezésére megalakult Szamos-Újvárt a tímár-czéh, mely a beköltözött örménységnek akkori fő foglalkozását a maga kötelékében egyesítette. I. Lipót kiváltságlevele alapján 25.000 forintért jutott az örmények birtokába a szamosújvári kincstári uradalomnak a vártól délre elterülő ama része, melyen Verzereskul az új örmény várost megalapította. Másfél évtized múlva már 111 házas telket és 130 férfi lakost írtak össze az új városban. Majdnem valamennyien a tímár mesterséget űzték.

Verzereskul 1712-ben Bécsbe ment, hogy rendezze örmény híveinek kereskedelmi s egyéb ügyeit s kieszközölje sérelmeiknek orvoslását. Ott érte utol a halál hatvan éves korában. Nemcsak hívei szerették, de nagy kegyben állott Rómában és a bécsi udvarnál is. I. Lipót neje, Eleonora királyné, sajátkezüleg hímzett püspöki misemondó ruhával ajándékozta meg, a melyet ma is nagy kegyelettel őríznek a szamosújvári örmény katholikus fő templomban. Van ennek az örmény templomnak egy másik féltett kincse is. Ez Krisztus keresztről való levételét ábrázoló kép, melyet Rubens festményének tartanak. Ezt a képet I. Ferencz ajándékozta a templomnak oltárképül, elismerésül azokért a nagy anyagi áldozatokért, melyekkel az örménység hozzájárult a franczia háborúk terheinek viseléséhez. 

A XVIII. század folyamán hazánk keleti részeiben az örmények voltak a kereskedelmi forgalomnak legkiválóbb tényezői. Magukkal hozták Keletről a kordován és szattyán kikészítése módjának gondosan őrzött titkát s Apaffy Mihály kiváltságlevelének oltalma alatt csakhamar élénk kereskedést űztek ezekkel a czikkekkel, melyek a külföldi piaczokra is utat találtak. Még nagyobb fejlődésnek indúlt szarvasmarhákkal való kereskedésük. A XVIII. század közepe táján csak az újonnan alapított örmény városban, Szamos-Ujvárt harminczhat „önállóan vállalkozó polgár” űzte a kereskedésnek ezt az ágát negyvenhárom segéddel. Az ország különböző vidékein nagy pusztákat béreltek; melyekre különösen Törökországból hajtották az Ausztriába szállítandó állatokat. Megjelentek egyébként a szarvasmarhákkal Augsburgban, Nürnbergben, sőt egy ideig Buccarin át a velenczei tartományokban is. Egykori följegyzések tanúsága szerint az erdélyi örmények a XVIII. század folyamán évenként átlag 40.000 darab szarvasmarhát szállítattak a külföldi piaczokra s kereskedésöknek csak ez az egy ága mintegy ötödfél millió forintot – az akkori időben óriási összeget – hozott be az országba. Ez az üzletág az ország legvagyonosabbjainak sorába emelt egyes örmény kereskedő családokat, a Karátsonyiakat, Gorovékat, Dánielekét, stb., kik a déli vidékeken a török uralom alól visszakerült, parlagon heverő földterületek egy részét marhatenyésztési czélokra kibérelték, majd fölötte olcsó áron tulajdonokúl is megszerezték. A nagy kiviteli kereskedéssel kapcsolatban a beköltözött örmények közvetítették a behozatalt is, főleg Boroszlóból, Varsóból, Lipcséből s más külföldi piaczokról. Az erdélyi főurak, elkezdve a gubernátoron és a püspökön, az örmény kereskedőkkel vásároltattak be külföldön egyes czikkeket, s egyéb pénzbeli ügyeiknek a rendezésére is az ő közbenjárásukat használták föl. 

A külföldön járó örmény kereskedőket különös oltalmában részesítette a bécsi kormány. 1768-ban például az akkori konstantinápolyi császári követ a szultántól fermánt eszközölt ki, melynek értelmében Vártán János erdélyi örmény kereskedő, miután Konstantinápolyban vásárolt portékái után már megfizette a rendes vámot, szárazon és vizen egyaránt bántatlanul útazhatik haza s tőle bármi néven nevezendő vám követelése a szultáni rendelet ellenére történnék. Nagyobb akadályokat gördítettek kereskedelmi tevékenységük útjába benn az országban egyes hatósági intézkedések s a más nemzetiségű czéhek természetszerű versenyzése. Sérelmeik orvoslásáért több ízben voltak kénytelenek a kormányszékhez, sőt magához az országgyűléshez is folyamodni. A kormányszék és az országgyűlés orvosolták is minden egyes esetben az örmények jogos panaszait. Panaszos felterjesztéseiket úgy a kormányszékhez, mint az országgyűléshez mindenkor „A hazában levő örmény communitas” intézte. A bevándorolt örményeknek ezen a néven, hosszú ideig széleskörű autonomiájú közös szervezetük volt. Az „örmény compania” képviselete minden harmadik évben összegyűlt a négy örmény telep (Szamos-Újvár, Erzsébetváros, Gyergyó-Szent-Miklós, Csík-Szépvíz) egyikében s ott elintézte az örménység közös egyházi és világi ügyeit. Fölosztotta az évi adót, gondoskodott a püspök dotatiójáról, a küldöttségek költségeiről, és a szükséghez képest az egész erdélyi örménységre kötelező erejű szabályzatokat dolgozott ki. 

Az örménység azonban azt az autonomiát, melyet Apaffy és I. Lipót kiváltságlevelei biztosítottak számára, nem igyekezett arra fölhasználni, hogy nemzetiségileg külön szervezkedjék: Ellenkezőleg, rajta volt, hogy teljesen egygyé legyen a magyar nemzettel, nyelvben, érzületben, jogban és szabadságban is. 

A két erdélyi örmény város, Szamos-Ujvár és Erzsébetváros, 1791-ben együttes kérvénynyel járult az országgyűléshez, – mint a fölterjesztésben mondják, a „Tekintetes Nemes Hazá”-hoz – a végett, hogy a magyar nemzethez kapcsoltassanak, a polgári szabadsággal megajándékoztassanak s az országgyűlésre meghívást kapjanak. Kérésük támogatására fölsorolják egy részét az országban való megtelepedésük rövid ideje alatt a trón és a haza érdekében önként hozott áldozataiknak. Nevezetesen, hogy 1703-ban hadügyi czélokra ötezer forintot, 1737-ben gabonát adtak, 1742-ben lovas és gyalog katonaságot állítottak ki, 1746-ban hadi czélokra kétezerötszáz, 1753-ban háromezernyolcz, 1761-ben Mária Terézia királynénak négyezer aranyat ajánlottak föl, stb. Méltán sorolhatták ezek mellé azt a hazafias áldozatot is, a melylyel 1769-ben egy magyar nyelvművelő társaságnak létesítését kezdeményezték, fölajánlván annak alapjára akkori időkben tekintélyes összeget, 3440 forintot, melynek öt százalékos kamatját azonnal, a következő évben pedig az egész összeget be is fizették a kincstárba.

A két örmény város kérésének teljesítését melegen ajánlotta a Rendeknek az országgyűléshez intézett királyi leírat s az 1791. évi LXI. törvényczikk föl is ruházta Szamos-Újvárt és Erzsébetvárost a magyar szabad királyi városok jellegével. A katonatartás és előfogatok kiszolgáltatása ügyében fölmerült nehézségek azonban elhúzták az idézett törvény végrehajtását 1839-ig, a mikor az örmények két városa élvezetébe lépett a szabad királyi városokat megillető jogoknak s követei, utóbb képviselői által megjelent az országgyűléseken. 

Szamos-Újvár az országnak majdnem egész éjszakkeleti részét felölelő görög katholikus püspökségnek a székhelye. Szabályos tiszta utczái, csinos házsorai, szép sétatere, fiú- és leányárvaházai és egyéb köz- és jótékony intézetei az országrész legrendezettebb kis városainak a sorába emelik. Középületei közül a nagy örmény katholikus székesegyházon kívül megemlítést érdemel, mint becses építészeti emlék is, az úgy nevezett Salamon-templom, melyet a megtelepedésnek első évtizedeiben emeltek a város alapítói; továbbá az országos fegyintézet, mely egy évszázaddal ezelőtt keletkezett az erdélyi fejedelemség korszakában sokat emlegetett Martinuzzi-várkastélynak a helyén, részben a kastélyfalak és bástyák felhasználásával. A városnak legújabb monumentális jellegű épületei: az állami főgymnasiumnak görög stylben épült palotája és a nagy kiterjedésű honvédhuszársági laktanya. 

Szamos-Újvár szabad királyi város czímere kétfejű sas, a két fej közül kiemelkedő kereszttel. Emlékjele ez a czímer az örmények keleti őshazájának. Keleti szöveteken és érmeken már a hatodik és hetedik században találkozunk a kétfejű sassal. A kelet-római birodalomban használták először czimereiken a Byzancz trónjára jutott örmény császárok, annak jeléül, hogy Kelet és Nyugat fölött uralkodnak. Krimbe s onnan Oláhországba is magukkal hozták az Ani városából kivándorolt örmények ezt a nemzeti czímert. Oláhországban, Ardses városában épített templomukon s e városnak a bukaresti levéltárban őrzött két régi pecsétjén ma is látható a kétfejű sas, melybe a kereszténység fölvétele után illesztették be a hajdani örmény uralkodók a keresztet. 

Néprajzi szempontból különös figyelmet érdemelnek azok a szabályzatok, melyeket a XVIII. század folyamán az örmény compania képviselői a gyűléseiken hoztak s a melyeknek némelyike nagyon érdekes világot vet az örmények régebbi szokásaira és erkölcseire is. A szabályzatok legtöbbje a vasárnapok és ünnepek megtartásáról gondoskodik és szigorú intézkedésekkel igyekszik véget vetni az egyre jobban terjedő fényűzésnek. A legrégibb szabályzatok egyike például elrendeli, hogy a hatóság és a választott képviselet vasárnapokon és ünnepeken testületileg köteles a templomba menni s a templom padjaiban részükre föntartott helyeket senki más nem foglalhatja el. Továbbá hogy vasárnap és ünnepnapon a boltokat be kell zárni. Ugyane napokon megtilt minden zajos munkát, s esti harangszó után a korcsmákban való időzést és bormérést. A XVIII. század legelső éveiből való másik statutum a lakodalmi szokásokat szabályozza. Jövőre – úgymond – ne legyen a lakodalmakon több nyolcz keszkenőnél, a melyekből hármat a násznagynak, egyet a vőlegénynek s négyet a vőlegény apjának vagy testvérének adjanak; ne legyen több tizennyolcz párnál, a kik közül hatot a násznagy, hatot a vőlegény s hatot a menyasszony hívhat meg; továbbá a nászlakomákon ezentúl ne használjanak kupát, hanem poharakat. Későbbi szabályzatok megtiltják a lakodalmi ünnepélyek alkalmával drága öltözetek viselését. Aranylánczot, fehér gyöngyöt, drága melltűt, boglárt, szóval semmiféle drága ékszert, annál kevésbé álhajat ne merjen viselni se nő, se férfiú. Tilos aranyszövetű ruhát hordani úgy a városban, mint a városon kivűl; tilos az arany fonattal, sújtással kivarrt mente, csipkés szoknyaöv vagy kötény viselése; aranyos és ezüstös czipők és selyemharisnyák viselése mindenkinek meg van tiltva; a vőlegény inge se legyen selyemmel, vagy arany-, ezüst-szállal kivarrva, a mit a menyasszony ajándékozott vőlegényének, hogy abban lépjen az oltár elé; a női hozományt sem szabad föltenni az asztalra, hogy az idegenek lássák. 

Nem kevésbé érdekes és jellemző az erdélyi örmények egyházi és világi képviseletének Szamos-Újvárt, 1727-ben alkotott statutuma, a melyben egyhangú határozattal kimondták egyebek között, hogy a ki vasárnapokon és ünnepeken templomba nem megy, fizessen az egyháznak két font viaszgyertyát, a bíráknak három magyar forintot; hogy a ki boszorkányságot vagy egyéb bűbájosságot űz, vagy másnak erre tanácsot ad, büntetésül fizessen az egyháznak huszonnégy magyar forintot, melynek egy harmada a tisztviselőségé; hogy csak annak a leánynak jegygyűrűje áldassék meg, a ki betöltötte a tizenkettedik évet; a mely pap pedig fiatalabb leány jegygyűrűjét áldaná meg, vagy pedig oly leányt esketne meg, a ki még nem lépett a tizenharmadik évbe, az egy évig függesztessék föl; hogy három év múlva nem lesz szabad ékszert és drágagyöngyöt viselni, s a ki mégis viselne, attól vegyék el a templom javára, hogy a kinek legalább ötszáz magyar arany vagyona nincs, ne viseljen vékony posztóruhát, felesége pedig damaszt és selyem köntöst vagy szoknyát és ezüst-övet, s a ki mégis készíttetne ily ruhát, fizessen büntetésül az egyháznak tizenkét magyar forintot, a bíráknak pedig egy aranyat.

• 

• 

Az új és változott életkörülmények közepette lassanként elmosódott legnagyobb része ezeknek a szokásoknak s általában mindazoknak az intézményeknek, melyeket az örmények keletről hoztak magukkal. Életmódjuk most már jóformán teljesen megegyezik magyar polgártársaikéval. 

Annál szívósabban ragaszkodik az erdélyi örménység a vallási élet külső formáihoz, a keleti őshazából magával hozott egyházi szertartásokhoz, Az örményeket jellemző mély vallásos érzületen kívül megmagyarázza ezt az a körülmény, hogy a mióta Örményország elvesztette a XI. században állami függetlenségének utolsó maradványait is, az egyház volt a nemzet szellemi életének menedéke, az a kötelék, mely az egész világon szerteszórt örménységet összetartotta. A legrégibb keresztény egyházi liturgiák egyike az örmény. Már a IV. század elején elnyerte mai alakját. Szent Vazul és Szent Athanáz liturgiáinak mintájára alakult az örmény irodalom aranykorában. Fönséges eszmék s a nyelvnek klasszikus szépsége jellemzik az e liturgiához tartozó örmény egyházi énekeket. Az így nevezett keleti szent mise, melyet sátoros ünnepeken szoktak az örmény templomokban tartani, sokat megőrzött az első keresztény századok istentiszteletének szertartásaiból. Védszentjének s az örmény nemzet hittérítőjének, Világosító Szent Gergelynek emlékezetét nagy ünnepélyességgel üli meg az örmény egyház a húsvét szombatját követő tizenegyedik szombaton. A négy erdélyi örmény hitközségben ma is az örmény az istentisztelet nyelve.

Forrás: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben