Erdélyi örmény halottkultusz és temetkezés (1. rész)

A XVIII.-XIX. századi erdélyi örmény halottkultuszt Szongott Kristóf, Tarisnyás Márton és Gergely Katalin gyűjtéseiből(1) lehet megismerni. Szongott Kristóf általánosságban beszél munkájában az örmény temetkezési szokásokról, és szamosújvári példákkal illusztrálja, míg Tarisnyás Márton és Gergely Katalin a gyergyószentmiklósi örmény szokásokat ismerteti. Feltételezhető, hogy a Szongott Kristóf által lejegyzett halotti szokások általánosak lehettek azon erdélyi örmény közösségre nézve, akik zárt kolóniában éltek, úgymint Erzsébetváros, Szamosújvár, Gyergyószentmiklós és Csíkszépvíz. A gyergyóiak szokásgyűjteménye mégis annyival különbözik, mint amennyit a velük együttlakó székelyektől átvett szokások jelentenek.

Az Erdély-szerte és a Partiumba, Bánságba, Bánátba szétrajzott örménység megőrzött szokásairól nincs forrásanyag, így csupán feltételezhető, hogy legalább kezdetben őrizték az örmény közösség szokásait, hiedelmeit, de temetkezésük valószínűleg lakókörnyezetük szokásai szerint zajlott. Az ősök iránti tisztelet azonban legalább Halottak napján hazahívta valamennyiüket gyökereikhez, a kolóniába, az ottmaradt tágabb családba, az örmény katolikus temetőbe. De ilyen látogatást tettek és tesznek ma is az örmény gyökerűek, amikor évente elzarándokoltak Szamosújvárra a Világosító Szent Gergely búcsúra, vagy augusztus 15-én Erzsébetvárosra, a Nagyboldogasszony napi búcsúra. Ez alkalmakkor sohasem felejtették, és ma sem felejtik el felkeresni őseik sírját a temetőkertben. 

Halál, halottas ház

A gyergyószentmiklósi hagyományok szerint a halál beálltakor a halottas ágytól elindulva, valamelyik közeli családtag égő gyertyával elment az ajtóig, mintegy „kikísérte a lelket”.
Szabály volt az is, hogy ha valaki meghal, köteles az a társulat (egyesület), melyhez a halott tartozott, két vagy négy személyt azon éjjelre a halott mellé rendelni, „de zsebkendők ne osztassanak ki”.
Az örmény közösség utasítása szerint temetés alkalmával a halottas háznál (máhdun) csak a papoknak lehetett viaszgyertyát (geron, mom) adni. A viaszgyertyát a halott koporsója (meleri széndug) mellé kellett helyezni. 
A halottas háznál a kántor a halottról versben beszédet (kándz: búcsúztató) mondott. E szokással azonban Szamosújváron az 1860-as években már felhagytak.

Ravatal, temetési menet

Szamosújvár hatósági rendelete (1765. január 24.) szerint: “amikor a halottat temetni viszik, arca ne legyen nyitott (erészé páczh cshi dánin), hanem tegyék rá a koporsó fedelet, és úgy vigyék”.
Kezdetben – keleti szokás szerint – délelőtt temették el a halottat. Előbb a templomba vitték a holttestet, ott a lelkéért misét mondattak, és csak azután temették el.
Gyergyószentmiklóson az 1680. évi Canonica Visitatio elrendelte: „Azt is megtartsák a Jámbor Ürmény Atyafiak, hogy benn a szentelt kápolnában részegségre ne igyanak, vigadgyanak, hanem kívül legyen szabad nekik az ő szokások szerint való ceremóniákat akár mikor is elkövetni Istenesen”. Eszerint mulatságaikat, legalábbis az ökörsütéssel egybekötött halotti tort a kápolna körül tartották.
A temetés az 1880-as évekig általában többnyire a családi háztól történt, később a temető kápolnájában ravatalozták fel az elhunytat, a koporsót pedig az ismerősök, barátok vitték a sírig.
A gyászkocsi használata 1900 körül jött divatba. A XIX. századtól kezdődően pedig a temetkezések tartozéka lett a gyászjelentés is, ami a gyász hírül adását szolgálta. A Szamosújváron Szongott Kristóf által indított és szerkesztett ARMENIA magyar-örmény időszaki szemle című folyóirat a XIX. század végétől megjelentetett gyászhíreivel rendszeresen tudósította az erdélyi örmény közösséget.

Gyergyószentmiklóson és környékén az örmények temetési menete megegyezett általában a helyi lakosságéval. Elöl két fekete zászló és kereszt indította a menetet, utána a férfiak, a pap, a kántor és a ministránsok következtek, majd a koporsó és a gyászolók, legvégül az asszonyok. Ami mégis megkülönböztette őket, az a Legények Céhének, a későbbi Legényegylet jelvényének a kávázánnak a koporsó előtti vitele, melyet a vörösköpönyegesek követtek. Ez utóbbiak még manapság is megjelennek a különböző ünnepek szertartásain, illetve az egyháztanácsosok temetésén. Ez a hajdani Legényegylet hagyományainak egyike, mely beépült az egyházi szertartásba.
A Legényegylet nem mesterembereket, hanem ifjakat tömörített magába, azonban a céheknek megfelelő szabályokkal élt. Elöljáróit saját sorából választotta. Vezetői a főváta és az alváta voltak, akik jelvényként a vátabotot használták. A Céhnek 1715 előtt a szamosújvári mintára készült szabályzata szerint, „a legény, ha nincs tizenkét esztendős, már beállhatott, ha elmúlt, köteles beállani” a Legényegyletbe.
A Legények Céhének feladata volt az ifjak erkölcsére felügyelni, őket a közérdekű akciókba bevonni. Így például a céh adta a nagy ünnepeken a templomi díszőrséget (vörösköpönyegesek). 

1721-től kezdve az 1890-es évekig a Legények Céhének tagjai a váta felügyelete alatt ásták meg minden halottnak a sírt, testületileg részt vettek a temetésen, sokszor rúdon vitték a koporsót a halottasháztól a temetőig. Viszonzásképpen a gyászoló család két selyemkendőt vásárolt: az egyiket a temetési menet elején vitt keresztre, a másikat pedig a közvetlenül a pap előtt vitt egyleti jelvényre, a kávázánra kötötték. Az így összegyűlt kendőket az év végén elárverezték, és árát az egylet jövedelméhez csatolták.
1730-ban az örmény templom építésének megkezdésekor a céh tagjai testületileg ásták meg az alapok egy részét is. A társulat minden évben különleges ajándékkal látta el a templomot. 

Ha egy tagtárs megbetegedett, a tagok meglátogatták. A szegény betegnek a társulat pénzén hívtak orvost, és vettek orvosságot. „Ha vagyonos ember hal meg, örökösei valamit adjanak a társulatnak. Ha szegény a halott, a társulat temettesse el” – szólt a szabályzat. A céh eredeti formájában az 1800-as évek végéig maradt fenn. Később Legényegylet néven működött 1948-ig, azonban régi funkcióiból nagyon sokat veszített, illetve tevékenysége a nagy ünnepek alkalmával a templomi díszőrség biztosítására és egyes kulturális rendezvényekre szorítkozott. 

Az Erdélybe történt betelepülést követően az örmény közösségek általában az örmény templom cintermében temették el halottaikat. II. József császár óta viszont már köztemetőket használnak az örmények is. A templom alatt levő sírboltban azonban Szamosújváron még 1903-ban is temetkeztek. Egy ilyen sírhely ára 100 forint volt. 

Halottvivők, sírásók, Temető-testvérek, harangozás

Szamosújváron 1721-ben alakult meg a Szent-Háromság-társulat. A dr. Stephanián-Roska István apostoli vikárius által aláírt szabályzatának 12. pontja kimondja, hogy „Mostanig a fiatalság ásott sírt. Mivel a sírásás és eltemetés irgalmassági cselekedet, azért Krisztus nevében óva intjük a fiatalságot, hogy tartsa meg ezután is ezt a dicséretreméltó szokást. Az az ifjú, aki nem akarna sírt ásni, vagy temetésre menni, egy font viaszgyertyát ad (az egyháznak) büntetésül. A 11. pont szerint:

„A tagtársak, amint az életben levők, úgy a holtak iránt is keresztényi szeretetet tanúsítsanak, azért ha a tagtársak közül valaki megbetegszik, két tag látogassa meg azt, és ha a beteg szegény, a társulat ládájából adjanak neki anyagi segélyt, hívjanak hozzája orvost és fizessék orvosságát. Ha nehezednék betegsége, hívjanak papot, azalatt pedig, míg ez az utolsó kenetet feladja, néhány tagtárs is legyen jelen égő viaszgyertyával. Ha elhal a beteg, a társulat tagjai mindnyájan menjenek el temetésére a társulat gyertyáival. Ha a meghalt tag vagyonos volt, akkor örökösei tartoznak –tehetségükhöz képest – a társulat ládájának valami pénzt adni, ellenben az elhalt szegény tagtárs temetési költségeit maga a társulat fedezze, lelkéért pedig misére valót adjon.” 

Gyergyószentmiklóson a sírásás és hantolás a XIX. sz. végéig a Legények Céhe, a későbbi Legényegylet feladata volt, akárcsak a koporsónak a háztól a sírig „rudakon vitele” is. A hagyomány megőrizte még a Szent Mihály-lován való halott vitel emlékét is. A temetési menetben a Legényegylet jelvénye után sokszor az egylet hagyományát őrző vörösköpönyegesek is jelen voltak, mint ahogy a koporsó mellett kétoldalt a jó barátok közül felkért gyertyavivők, a koporsó után a gyászosok, majd az asszonyok haladnak. A vörösköpönyegesek még manapság is megjelennek a különböző ünnepek szertartásain, illetve az egyháztanácsosok temetésén. Ez a hajdani Legényegylet hagyományainak egyike, mely beépült az egyházi szertartásba.
Az életükben sokat utazó kereskedők temetésén a temetési menetben a koporsó előtt vezették a halott kedvenc lovát is. Ezt a szokást utoljára 1884-ben Nádas Gergely és 1899 őszén Kopatz Jakab temetésén gyakorolták. 

Az 1900-as évekig a temetés után a résztvevőket a temető kapujánál örményül Hádájégnak nevezett rétessel kínálták meg.
A nagyméretű torok rendezésének már az 1800-as évek közepétől nyoma veszett. Addig ugyanis szokás volt nagyméretű, ökörsütéssel megrendezett torokat rendezni. Manapság a temetés utáni vacsorára rendszerint csak a közeli rokonokat hívják vissza. A környező falvakban élő örmény eredetű lakosoknál a temetés az illető községbeli szokásoknak megfelelően történik.

• 

• 

Szongott Kristóf írta le, hogy Szamosújváron a XIX. század 70-es éveiben volt utoljára szokásban, hogy a temetésen három, egyenruhás (széles karimájú fekete kalap és fekete-zöld köpeny) férfi is jelen volt, akik közül az egyik a megváltás jelvényét vitte, másik kettő tartóba helyezett vastag égő viaszgyertyát tartott kezében. Ők a „sírásó ifjak”-nak voltak tulajdonképpen a maradványai. A temető-testvérek „Bábér” (öregek) nevet viselték és megjelenésükért bizonyos díjat kaptak. Azt is tőle tudjuk, hogy a város alapítása óta majdnem Mária Terézia uralkodásáig (1700-1780) a kereskedő ifjak voltak a sírásók. „Ezen gazdag, iskolázott ifjúság sohasem panaszlott, hogy a régi szokás milyen nehéz terhet rótt vállaikra. Nem egyszer úgy feltörte az ásó, kapa a tenyerüket, hogy alig voltak képesek a boltban írótollat, singet forgatni, mégis zúgolódás nélkül eljártak köteles tisztüket elvégezni, 1773. július 29-ig.” Ekkor egy kihágás miatt eltiltotta a város az ifjakat a sírásástól és azt a határozatot hozta, hogy: „Sírásókat a város rendel, de azért a társulatok kötelesek ezután is temetésre menni és a halottat vinni”. Később a sírásást felfogadott, fizetett sírásókra bízták. Száz évig (1700-1799) a kereskedők vitték a halottas koporsót a temetőbe.

1799. január 12-én a városi közgyűlés köszönetet mondott a kereskedőknek az eddig teljesített kegyeletes szolgálatukért és a halottak szállítását fizetett sírásókra bízta, kiknek számát hatról nyolcra emelte, kötelességévé tette. Elhatározták, hogy a nyolc közül hat főnek a város csináltat fekete köpenyt. Ez a hat viszi a halottat „taxa” szerint. Mehettek a sírásók köpeny nélkül is, de akkor nem kaptak ellenszolgáltatást. Ellenben ha köpenyben mentek, a halott családja 1 forintot, gyermek halottért 40 krajcárt kellett hogy fizessen. A kifizetett díjak fele a rendezőség pénztárába ment, másik fele a sírásóké maradt. 

A város: a bíró és tanácsnokok azt a határozatot hozták, hogy 1721-től a halottért, ha gazdag fizessenek a templomnak 6, és ha szegényebb 3 magyar forintot. Az egészen szegényt a temetőn kívül ingyen temessék el. A 7 év alatti gyermekért nem kellett fizetni a templomnak, ellenben azokért, akik a 7 évet meghaladták, ugyanannyit kellett fizetni, mint a felnőttekért. A halottért előre kellett a díjat fizetni az egyházi főgondnoknak, hogy az ifjak megáshassák a sírt.
Halottért való harangozásért az elsőrendű adófizető polgár 3, a másodrendű 2, és a harmadrendű 1 máriást kellett, hogy fizessen az egyházi főgondnoknak. A szegénynek semmit sem kellett fizetnie.
Az alatt, amíg a halotti mise után a pap „sírt szentelt”, a régi szokás szerint harangoztak. Később úgy módosult e szokás a városi közgyűlés határozatával, hogy sírszentelés esetén csak a temetés utáni napon történő sír, vagy emlékmű, tumba megszentelése alatt harangozzanak.

• 

• 

Gyergyószentmiklóson a temetési menet felállása teljesen azonos volt a helyi lakosságéval. Elől két fekete lobogó, közte a kereszt, utána a férfiak, majd a Legényegylet jelvénye, a kávázán következik – ezt olykor a Legényegylet hagyományát őrző vörösköpönyegesek kísérik -, utánuk következik a pap, kántor és ministránsok, majd a koporsót viszik (gyászkocsin, vagy rúdon), kétoldalt a jó barátok közül felkért gyertyavivők, a koporsó után a gyászosok, majd az asszonyok haladnak.
A temetkezés helyének elrendezését illetően kevés az adat. A XVII. században a kápolna körül, a Ferenczy György által létesített Idegenek temetőjébe temetkeztek. A kápolna és a temetőhely megvásárlása (1717) és a jelenlegi örmény templom felépítése (1730-34) után az itteni temetéseket korlátozzák, csak az örmény közösség életében kiemelkedő személyeket, vagy azok hozzátartozóit temetik ide. 

A régi örmény temető a városi múzeumi telek északi felének szomszédságában, attól keletre terült el. Ezt 1860-ban zárták le véglegesen. A jelenlegi örmény temetőt 1836-ban nyitották meg, azonban 1860-ig a régi temetőbe is temetkeztek. Utóbbi elrendezésére vonatkozóan nem kerültek felszínre adatok. Valószínűleg itt is családok szerint temetkeztek, akárcsak a jelenleg használt temetőben.
Sírjelként kő-, vagy vaskeresztet állítottak. Fakeresztről csak ritkán van tudomásunk. A templom udvarán vakolatból alakított kereszteket is használtak. A sírfeliratok szövegezését a tömörség jellemezte. Sírverseket ritkán készítettek. 

Szamosújváron a halottak sírját sírkő, kereszt, nemesi címer díszítette. Erzsébetvároson általában sírkő, ritkábban vaskereszt használata, szobor felállítása a jellemző.

(Folytatjuk)

Jegyzetek:
(1) Tarisnyás Márton: Gyergyó Történeti néprajza (Akadémia Kiadó Budapest 1994), valamint Gergely Katalin: Sátorát letettem a romló testemnek…Halottas és temetkezési szokások Gyergyószentmiklóson (Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2000)