A gyergyói táj festője
KARÁCSONY JÁNOS (1899-1974)
Táj és lélek kötelékében közelíthető meg a szülőföldjéhez mindvégig hűséges Karácsony János pályája. A róla szóló írások, újra és újra visszatérően „Gyergyó festőjeként” emlegetik őt. Pejoratívnak a múló időben érezzük a reá tapadt jelzőt, holott az, helyhez és korhoz kötötten, csupán az őszinte valóságot tárta föl: egy festő létformáját.
Kétségtelen, „a remete művészek” közül való volt Karácsony János. Nem egyedül, nem is kevesen abban a korban. Ha kezdetben lázadozott is a magány ellen, később megnyugvással a maga egyedül lehetséges életvitelének tekintette azt. A szőlőlugasos udvarból nyíló csendes ház, tele képekkel, a kisváros, ahonnan legfennebb egy-egy kiállítás idejére mozdult ki, a hegyekkel elhatárolt táj alakította környezetét, és már csak belső hangokra figyelő művészetét.
Festészetének értéke éppen ebben a tájjal, a szülőhellyel való azonosulásban áll, annak ellenére, hogy sorstalan magányossága nyilvánvaló veszélyeket rejtett. Képalkotása egyenetlen, felívelő és hanyatló szakaszokkal váltakozik.
Karácsony János 1899. július 27-én született Gyergyószentmiklóson. Az erdélyi örmény családnak mind Gyergyóban, mind Szamosújváron voltak módos és szegényebb, egymással valamilyen fokon rokonságban állott tagjai. Az ő családja az utóbbiak közé tartozott, már csak az apa hét testvére révén is. A Karácsony vagy Karátson mint vezeték-, de keresztnév is igen gyakori a magyarörmények között. Eredetileg, szó szerinti fordításban, az örmény Snorkjánból lett a szent ünnepre utaló Karácsony.
A későbbi festő családi körülményeiről (apja mészáros volt) csak kevés adat tárul fel. Gimnáziumi éveit, mint árvaintézeti növendék, Szamosújváron végezte. Egész fiatalon mozgósították, s a háború vége felé (az I. Világháborúról van szó – a szerk.) olasz fogságba esett. Onnan hazakerülve a megélhetés gondjai szakadtak reá. Jó sokáig csak álom és ábránd maradt számára a festőpálya. Kerek tíz esztendeig erdőkitermeléseken dolgozik, illetve fűrészgyári alkalmazott, faátvevő tisztviselő lesz. Csak 1931-re gyűl össze annyi pénze, hogy dédelgetett tervét valóra váltva, azon nyáron a nagybányai festőiskolába iratkozhassék be. A kolónia szabadiskolájában Thorma János már nem tanít, a korrektúrákat felváltva Mikola András és Krizsán János végzi. Ez az a nevezetes esztendő, amikor a fiatalok lázadása (többüket kizárták az iskolából) szemléletváltást követel hagyományaiban a megfáradt nagybányai festészetben. A fiatal generáció figyel fel új hangokra. A gazdasági válság nyomorában a társadalmi kérdésekre nyitott művészet lesz a fiatalok számára a példa. A nagybányai névsorok csak ebben az 1931-es évben jelzik Karácsony János nevét a szabadiskola rendes növendékei között, de ekkor kapcsolatba kerül a lázadó fiatalok egész táborával. Növendéktársai között van Kunovits András, Agrikola Lídia, Katz Márton, Csizér Lilla, Káhán Sára, Pittner Olivér, Matolay László. A csoport tagjai a Nagybányára akkoriban elérkező avantgárd művészet szellemében kívánnak dolgozni.
Amint teheti, vissza-visszatér a művésztelepre. Előbb Bitay Árpád (19031935) műtermében otthonoskodik, akitől mesterségi szinten nagyon sokat tanul. 1937-ben azután megismerkedik Ziffer Sándorral (1880-1962), akinél megint összekerül az otthonában megforduló fiatalokkal. Ziffer, a kolóniának Hollósy óta legszuggesztívebb művészpedagógusa, szívesen fogadja, korrigálja, tanácsokkal látja el. A mester megtisztelő barátsága s vele szemben tanúsított jóindulata életre elkísérő élménye marad.
Otthon, Gyergyószentmiklóson ekkoriban jut el az első jelentkezéshez. Termékeny nekibuzdulására jellemző, hogy 1935. március 20-31-e között ötven munkájával jelentkezik a Bogdán István-féle ház üzlethelyiségében. A kiállításon tájképeket, kompozíciós témájú festményeket, továbbá szén- és tusrajzokat mutatott be. Tárlatának bevallott célja az, hogy az eladásokból további tanulmányait fedezze.
A megmérettetést és a baráti kapcsolatok elmélyítését tekintve fontosabb volt részvétele a fiatal nagybányai művészek 1938-as csoportkiállításán. Ezen a tárlaton, melyet az év december végén szerveztek a nagybányai Szent József Otthonban, az eszmeközösség alapján kerültek ismét össze a fiatalok. Festményekkel, grafikai művekkel jelentkezett Agrikola Lídia, Katz Márton, Kazár László, Karácsony János és szobrokkal (21 munkájával!) Szervátiusz Jenő. Itt kezdődik az átmenetileg Nagybányán élő, majd Csíkban, Gyergyóban dolgozó Szervátiusz és Karácsony János ismeretsége és baráti kapcsolata. A festő elégtétele volt, hogy a kolónián készült vagy otthonról magával hozott tájképeit (Gyilkos-tó) a kiállítás méltatói már észreveszik. „Összefoglaló ereje figyelemre méltó” – olvasható egy kritikai beszámolóban. Ettől kezdve már számoltak vele: munkáiból beválogattak az erdélyi művészeknek a budapesti Nemzeti Szalonban 1938-39 telén szervezett tárlatára, ugyanott a Műbarát 1941-es erdélyi csoport kiállítására, s ez utóbbi év őszén a nagybányai és szatmári festők közös jelentkezésére Szatmárnémetiben.
A Műbarát 1941-es VIII. csoportkiállítását Basilides Barna, az intézmény művészeti igazgatója szervezte, s azon az erdélyi művészet elmúlt húsz évéről kívántak átfogó képet nyújtani. A katalógus tanúsága szerint Karácsony Jánosnak a tárlatra három akvarelljét válogatták be (Havasi köd, Gyimesi vasúti sorompónál, Bedőlő fuvar). E kiállítási sikerekben annak is része volt, hogy a festő a kolónián élénkebb, mozgalmasabb művészeti életbe kapcsolódhatott be. Egyik levelében így ír ezekről az évekről: „1941 tavaszán felköltöztem Bányára. Úgy kellett nekem a festészet, mint a levegő, nem tudtam élni nélküle, pedig jó pénzes állásokat hagytam ott miatta. (Rokonság rosszallása és szemrehányása kísértek utamon, tehát segítségre számítanom nem lehetett.) Elváltam a feleségemtől, aki szintén művésznövendék volt. Gyomorbajjal, lelki kínok között költöztem be Katz Márton és Agricola Lídia műtermébe lakónak, nekik sem volt többjük, mint nekem.” Újra jelentkezett Ziffernél, aki már mint régi ismerősét-tanítványát fogadta. A szabadiskola közben újraalakult, Mikola és Krizsán korrigáltak benne. Fentebb idézett levelében Karácsony elmondja, hogy néhányan, az „öregek” közül – magát is közéjük számítva – bejártak az iskolába egy-egy akt tanulmányra, meg esti akt rajzra, a szokásos skiccre.
A székelységből érkezett festővel nemcsak nagybányai kiállításokon számoltak, hanem mint ígéretes tehetséget, beválasztották a Barabás Miklós Céh-be, az erdélyi magyar képzőművészek egyesületébe is. Erre a céh 1941-es szervezeti újjáalakulásakor került sor. Ettől kezdve Karácsony János részt vett a céh valamennyi kiállításán: Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szászrégenben, s végül már a német megszállás idején, Budapesten.
A festő nagybányai korszakát zárta le katonai behívója. 1942 és 1944 között Gyimesen teljesített szolgálatot, miközben ott is lehetősége nyílott a művészi munkálkodásra. Több festménye, melyet a Barabás Miklós Céh tárlataira küldött be (Gyimesbükki táj, Tatros völgye, Kilátás a Csángótelepre), már ebből a korszakból való.
Ahogy az orosz csapatok átözönlenek a Kárpátok hágóin, átvonul a front az erdélyi részeken, a festő hazatér szülőföldjére. Elfogadja a fölkínált állást, 1945-59 között rajztanár lesz Gyergyószentmiklóson. Letelepedése végleges, otthonról már inkább csak egy-egy kiállítás idejére mozdul ki. 1946-ban újranősült: felesége, Szenkovits Mária (1908-1977) a családi környezet meghittségében biztosít számára zavartalan munkát.
Pályája ettől kezdve eseménytelenné válik. Visszavonultsága elszigeteltségével párosul. Kiállításaival vagy közös tárlatokra beküldött képeivel nem jut messzebbre Marosvásárhelynél, Csíkszeredánál, néhány székely városnál. Sokáig csak egykori ismerői, pályatársai tartják számon, hogy él egy festő a havasok tövében, gyergyói remeteségében.
„1946-ban váltottunk egy-két szót Zifferrel, tudattam, hogy még élek, de semmim sincs – írja említett levelében. – Küldött egy pár tubus festéket, cserébe vásznat küldtem neki. Aztán elszegődtem, tanárnak… 1962-ben jártam nála utoljára … készült már a hosszú útra”.
Barátsága a közelben élő Nagy Imrével maradt még változatlanul. Otthonában megfordult Szervátiusz Jenő, fiával Tiborral. Ezeknek a hosszú éveknek számára talán legnagyobb elégtételt hozó eseménye az a kiállítás-sorozat, melyet 1965-ben Szervátiusz Jenővel közösen rendezett Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Sepsiszentgyör- gyön és Csíkszeredában. Mindketten gyűjteményes anyagot mutattak be. Szervátiusz közel félszáz szobrát és domborművét, köztük korai, Csíkban és a Gyimesekben készült alkotásait, Karácsony János 17 olajfestményét és 54 akvarelljét.
Közösségi tárlatokon kívül, melyeken a festőnek legfennebb egy-két képét láthatták, egyéni kiállítást Karácsony János mindössze Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, Udvarhelyen szervezett, és vándorkiállítás-szerűen szülőföldje tájaira, Szárhegyre, Ditróba, Gyergyóalfaluba, Csomafalvára vitte el képeit. Fiatal pályatársa és földije, Márton Árpád írt katalógus-előszót, és méltatta az akvarelljeivel megújulni törekvő festő kései jelentkezését.
Kedvvel és kitartással vállalta azt a munkát, mellyel a Gyergyói Múzeum igazgatója, Tarisznyás Márton bízta meg. Ezek a rajzok, utcák, terek, házak nemcsak a múzeumi kiállításokat tették érzékletesebbé, hanem a folyamatosan átváltozó, archaikusságában törvényszerűen a múltba merülő Gyergyó topografikus képei. A múzeummal való kapcsolata során fölmerült a minden idős festőt foglalkoztató kérdés: mi legyen otthonának-műtermének képeivel? Egy nemes gesztussal, pár évvel halála előtt negyven festményét ajándékozta városa közgyűjteményének. Így jött létre a Gyergyói Múzeum Képtára, 1971 januárjában, mely Karácsony János galériájából és Elekes Vencel magángyűjteményének képeiből áll.
A gyergyóalfalui származású, de Gyergyószentmiklóson élő Elekes Vencel az 1960-as évektől kezdte nagyobb buzgalommal képgyűjteményét gyarapítani. E kollekcióban elsődlegesen a gyergyói, csíki, Maros menti tájak festői kaptak helyet. Közöttük ott volt Karácsony Jánosnak is több képe mintegy jelzéseként a kettejüket összefűző őszinte barátságnak.
A Gyergyói Múzeumban látható Karácsony János-képek a festő emlékét őrzik, s a szülőföldhöz kapcsolódó anteuszi kötöttségét tárják föl. Semmiképp sem elegendőek ahhoz, hogy rálátást nyújthatnának a pálya egészére. Egy korai, szép Önarcképen kívül pályakez- désének idejéből az 1930-40-es évekből semmi sem látható itt. Magángyűjteményekben fölbukkanó festmények, reprodukciók és képleírások visznek közelebb alkotói hagyatékának legalább áttekintő fölméréséhez.
Önarcképeinek két korai változata állítja elénk a pályakezdő festőt. A Gyergyói Múzeumban levő 1932-es portrét színbeli értékei ellenére még kissé merevnek, fényképsze- rűnek érezzük. A Gál-gyűjteményben látható 1934-es képmása ugyanakkor öntudatos sorsalakító döntéseiért megharcolni kész ember képét mutatja. Festés közben áll elénk, lazább tartással, nyitott ingnyakkal, kezében ecsetekkel és palettával. Már túl van első nagybányai tapasztalatain, a képen nincsenek rajzi hibák vagy esetlenségek.
Meglepő, hogy Karácsony János a nagybányai miliőbe is milyen gyorsan beleélte magát. Igaz, soha olyan ösztönző alkotói környezetben nem élt, mint a kolónián. Erőteljesen hatott rá Ziffer művészete, fiatalabb művésztársainak festésmódja, de távoli visszfényként az egykori neósok törekvése, műveiknek dekorativitása is.A Bajorországban élő Lecca György gyűjteményében (kinek apja Gyergyószentmiklós neves röntgenorvosa volt), több Karácsony János kép mellett egy korai mű is helyet kapott. Az 1937-es keltezésű Utcakép Nagybányán című olajfestmény már pontosan érzékelteti, milyen szerkezeti fölépítésben és milyen színhasználattal készültek a festő ottani képei. Erősen kontúrozott fatörzsek keretezik a képet, a lombok mögött egy karcsú, jellegzetesen magas kémény és házak sziluettje látszik és átdereng a kobaltkék ég. A keskeny utcát követő patak kék szalagja csak fölerősíti a part agyagos földjének skarlátvörös színfoltját. Ziffernek mindig szigorú korrektúrái és kemény kritikája mellett tetszett ahogyan növendéke fejlődött. Karácsonynak egy Gyergyóban festett napsugaras képét (Lovas szekér) példának állította a fiatalabb kollégák elé.
ARMENIA Magyarörmény időszaki szemle 2003. 1-es és 2-es számából
