A Jóisten tenyerén csücsültem
egész életemben
Élmények és benyomások – a Gopcsa Paulával készített interjúból.
Az interjú 2020-ban jelent meg az Armenia folyóiratban.
Gopcsa Pauláról már sok mindent tudunk. Számos cikk, és felvétel örökíti meg életét, pályafutását, művészetét. Az Erdélyi Örménység meghatározó alakja napjainkban 92. életévében jár, és ma is aktív művész.
Az interjú készítésének gondolata örömmel töltött el, hiszen nagyon jó hallgatni, amikor egy gazdag életet magáénak tudható ember, mosolyogva, szeretettel teli emlékszik vissza olyan életeseményeire, melyek meghatározóak voltak számára. Az interjú személyességét Paula kedvességén és közvetlenségén túl az is fokozta, hogy saját lakásában látott vendégül, szó szerint, frissen sütött pogácsával és süteménnyel.
Amikor útba igazított, hova is menjek, mondta, hogy az Iparművészeti Múzeummal szembe. Hova máshova! – mosolyogtam magamban. Paula 1939. augusztus 31. napjától kezdve-kisebb-nagyobb megszakításokkal – él abban a lakásban, ahol találkoztunk. Nemcsak jelene, hanem múltja, sőt szülei múltjának egy darabja is ott van velünk. A házban lakott Lechner Ödön is, aki élete fő művét csodálta lakásának ablakából. Pauláéknál szinte megállt az idő, elmondása szerint csak az 56-os forradalom nyomait kellett rendbe hozni.
Apai Nagyapja Szamosújváron volt orvos, örmény származású volt ő is és a felesége is, aki Szamosújvár szépe volt. Apja, aki később pénzügyi főtanácsos lett, korán árván maradt 3 testvérével, gyámjuk dr. Gopcsa László államtitkár volt. Emlékszik, ahogy szentmisére jártak, és amikor várták az örmény papot, hogy megszentelje a házukat. Ma is főzi a hurutot, szereti az örmény vicceket, és Martiros Sariant az örmény művészt is. Meghatározó utazása volt Örményországban. Az Orlay utcai örmény bálok, társasjátékozások, előadások, misék, amiket Kádár Dániel Atya tartott és szervezett, a mai napig frissen élnek emlékezetében.
A lakásban mindenhol könyv és kép, még az ágynemű-tartóban is. A lakásban friss festék szaga, a tegnap befejezett csíksomlyói Madonna festményről. Paula, neve jelentésének megfelelően, egy kistermetű, mosolygós, sugárzó teremtmény, aki lányos zavarba jön a fotózástól, és az interjú során is többször elnézést kér, hogy mennyi mindenről beszél, mikrobarázdásan, sietve – ahogy ő fogalmaz. Mert ahogy belépünk, mondja-mondja, mesél, megosztja velünk életét. Épp Széchenyi Zsigmond Nahar című könyvét olvassa, és ebből idéz:
A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk
Az egész életem egy tanítás. Álmomban néha most is tanítok.
Inkább tartja magát tanítónak, mint művésznek. Sorsában e kettő összeforrt. Kitűnő tanuló, szorgalmas diák volt, igazi güzü, ahogy ő mondja.
Pedagógusai a gimnáziumban tanárnak szánták, főképp magyar irodalomból. Paula már akkor is szeretett rajzolni, és az érettségi után beadta felvételijét a képzőművészetire, az esélytelenek nyugalmával. Gondolta, ez úgysem jön össze, hiszen nagyon kevés diákot vettek fel, és hát ő úgy is tanár lesz irodalomból. Aztán felvették. De a tanítás is megmaradt, hiszen művészettörténetet és műalkotás-elemzést, valamint rajzot tanított gimnáziumban, és mellette festett, – „hiszen milyen tanár az, aki nem műveli azt, amit oktat?”- alapon.
Az irodalomból a könyvek és az olvasás szeretete maradt meg, míg a műalkotás-elemzés már egész kicsi gyerekkorába nyúlik vissza, amikor anyai nagyapja vitte múzeumokba, és mindig tanulmányoztak egy-egy alkotást. Gyakran kapott képes könyvet is a kezébe gyerekként, és az anyai nagypapa, aki korábban Gyergyószentmiklóson volt gimnáziumi igazgató, és aki a legcsodálatosabb ember volt a világon, figyelte, hogy a kis Paulát mi érdekli igazán. 10 éves korában olvasta már a Bánk Bánt és az Ember Tragédiáját, de Gárdonyi Géza volt a nagy kedvenc. Tanár példaképei az örmény származású Barcsay Jenő művész, aki „kockológiát” tanított, azaz tapasztalati látszattant, és művészeti anatómiát, mely témában írt könyve világhírű lett. Továbbá Cs. Szabó László, akinek irodalom és művelődéstörténeti óráit még a folyosóról is hallgatták a diákok. Az élményszerű oktatáson volt a fő hangsúly, ahogy Paulánál is.
Örmény származású kortársai: Gross Arnold, Csergezán Pál és Nuridsán Zoltán. Szász Endre pedig évfolyamtársa volt, aki annyira ügyesen rajzolt már akkor is, hogy a kollokviumi éves anyagot pár óra alatt megfestette.
Paula tanítványai a mai napig aktívan keresik szeretett tanárukat, akire a világ minden tájáról meleg szívvel gondolnak és megosztják vele életük egy részét. Jókat nevetnek a közös éveken, a diák-csíneken, és örülnek, hogy ilyen nagyszerű tanáruk volt. Az egyik tanítvány Fülöp-szigetekről jelentkezik be, a másik Angliából, és elmondása szerint a mai napig abból él, amit Paulától hallott, pedig állítólag nem is figyelt az órán, de Paula olyan határtalan lelkesedéssel tartotta azokat, ami így is maradandó volt sokak számára. Másik tanítványa pedig egyiptológus, bölcs rabbi, szóval színes a paletta, ahogy a művész asztalán lenni szokott.
Kiállításokra jár most is, mert szereti, mert ez az élete. A kiállításokra egyedül megy először és megnéz mindent, utána visszamegy még egyszer, de akkor már csak a számára értékes képeket szemléli meg, majd felkészül belőlük, mint egy igazi tanár, aztán elviszi a családot, barátokat. Közben a múzeumokban turisták csapódnak mellé, akik hallgatják a mondandóját a kiállított tárgyak előtt. Már a múzeumok is akarták alkalmazni tárlatvezetőnek.
Amikor fest, akkor más üzemmódban jár-kel az utcán, a fényeket nézi, és pillanatképeket rögzít. Az egyik fotót azzal a képpel készítettük, amit férje festett róla, emlékezetből, amikor ő Olaszországban volt. Kocsi Miklós, már a főiskolán szerelmes volt Paulába, életük mégis csak 40 éves koruk körül forrt egybe. Ami nagyban köszönhető volt Miklós, akkor már felnőtt gyerekeinek, akik szerint apjuk nem evett, nem ivott, és külön-külön fűzték Paulát, hogy próbálják már meg a házasságot, aztán ha nem jön össze, majd elválnak, de ők már nem bírják nézni apjuk szerelmi bánatát. Így Paula beadta a derekát, és férjhez ment, holott korábban már vagy tízszer nemet mondott a házasságra, hiszen szerette az életét, és a szabadságát. Miklóssal nemcsak életük, hanem művészetük is összeforrt, olyannyira, hogy szinte már nem is lehetett megkülönböztetni melyik képet ki festette. Miklós ma is társa Paulának, lelki társa, mert az élet sajnos elszólította őt. Paula ma is lelkesen idéz Miklós főiskolás kori leveleiből: „Kicsim, kékebb az ég, mert reggel láttalak…, szívem membránja beleremeg, ha telefonálsz…és így tovább”. Paula minden nap megköszöni azt, amit az élettől kapott. Hálás, és békében él önmagával. Szeret tenni az emberekért. Szereti, amikor árad a szeretet.
Fiatalosságának titka – a hálán és a szereteten túl- a mozgás, a szellemi és a fizikai is. Minden nap olvas, szudokuzik, rejtvényt fejt, és tornázik. Elmondása szerint a gyerekek között marad az ember fiatal és egészséges. No meg a „hobbi”, a festés, hiszen a tanítás és a festés, ami örömöt ad. Hálás a fotós mosolyáért is. Megölel mindkettőnket búcsúzóul, árad belőle és felé a szeretet, az emberi közelség, a kedves pillantás.
