A sivatagba vezető út
Mi történt az örmény népirtás során?
Dr. Kovács Bálint
egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Armenológiai Tanszékének vezetője
Az örmény történelem legvégzetesebb korszaka az 1894 és 1923 közötti időszakra tehető. Ekkor zajlott le az Oszmán Birodalom örménységének szinte teljes megsemmisítése. Már a XIX. század végén sor került örményellenes mészárlásokra az Oszmán Birodalomban, és 1915-ben megkezdődött az örménység etnikai alapon történő kiirtása különböző pogromokkal és szervezett deportálásokkal. Jóllehet több ezer örmény menekült az első világháborúban a front orosz oldalára és a nyugati világba, a megsemmisítésükre irányuló eseménysorozat az örménység kollektív történeti tudatában máig talán a leglényegesebb összekötő elem. Minden egyes örmény – éljen a világ bármelyik szegletében is – mind a mai napig érzi ennek gazdasági, társadalmi, kulturális hatását.
Az Oszmán Birodalom történetében számos példát találunk társadalmi csoportok lemészárlására, azonban az örmények ellen elkövetett népirtás a birodalom történetének egy olyan szakaszában történt, amikor az mind morális, mind gazdasági értelemben a csőd szélére került, és nem tudott más ötlettel előállni, csak a kisebbség elleni erőszakos fellépéssel. 1876-ban a bolgárok tömeges lemészárlása Oroszország intervencióját váltotta ki, s az 1877-1878-as orosz-török háborúhoz és végül a bolgárok autonómiájához vezetett. Ezután az örménység maradt a legnagyobb – és vallási, gazdasági, közigazgatási téren egyaránt a leginkább megszervezett – keresztény népcsoport az Oszmán Birodalomban.
A szasszuni lázadás
A keresztény örmény népcsoport évszázadokon keresztül az Oszmán Birodalom struktúrájába beszorítva élt. Bár rendelkeztek korlátozott kulturális és kisebbségi jogokkal és behatárolt önkormányzatisággal, más keresztény népcsoportokhoz hasonlóan egyfajta „másodosztályú polgárai” voltak a birodalomnak. Védelmi adót kellett fizetniük a muszlimok által vezetett államnak, és hivatalosan fegyvert sem tarthattak.
A XIX. század nemzeti mozgalmai az örmények társadalmán is nyomot hagytak. Az 1880-as években az örmény diaszpórában önálló örmény pártok jöttek létre – Genfben a Hncsak párt, Tbilisziben a Dasnakcucjun párt -, melynek célja az Oszmán Birodalomban élő örmények szociális és politikai egyenlőségének elősegítése volt. Ezen „nemzeti ébredéssel” nagyjából egy időben a birodalomban élő kurdok és az örmények között kiéleződtek az ellentétek: a kurdok – az oszmán hatóságok alárendeltjeiként – szedték be ugyanis az örményektől a védelmi adót, amelyet hirtelen megemeltek. Ezt az örmények igazságtalannak tartották és nem akarták befizetni. Az adó megtagadását az Oszmán Birodalom nem nézte jó szemmel. és az örményekkel szemben a bizalmatlanság jelei kezdtek mutatkozni.A feszültség 1894-ben tetőzött az ún. szasszuni lázadás keretében, amikor oszmán és kurd irreguláris csapatok néztek farkasszemet a helyi örményekkel. Az örményeket a Dasnakcucjen párt segítette a felfegyverkezésben. Bár hosszú időn keresztül tudták magukat tartani, a lázadást végül a túlerő vérbe fojtotta. Az esemény felhívta a nemzetközi közösség figyelmét arra, hogy a megkezdett reformok az Oszmán Birodalomban nem eredményesek (vö. Ruben Safastyan írása a tanzimat reformokról), és az örmények jogai jelentősen csorbulnak – az örmény kérdés tehát messze nem volt még megoldva.
A hamidi és az adanai mészárlás
A II. Abdul-Hamid (1876-1909) oszmán szultán uralkodása alatti véres események nem értek véget Szasszunban. Az ún. „hamidi mészárlások” 200-300 ezer örmény halálát okozták. Ennek során véres örményellenes akciók folytak egyes városokban (így például Trabzonban 1895. október 8-án, Bitliszben október 25-én, Erzurumban október 30-án stb.). A legbrutálisabban Urfában jártak el: 1895. december 28-án, miután számos örményt a házában megöltek, mintegy 3000 lakost bekergettek az örmény székesegyházba, amelyet aztán felgyújtottak. A következő évben folytatódtak az atrocitások. Amikor például 1896. augusztusában Konstantinápolyban a Dasnakcucjun párthoz tartozó örmény fegyveresek elfoglaltak egy oszmán bankot, a hatalom a Konstantinápolyban a Dasnakcucjun párthoz tartozó örményfegyveresek elfoglaltak egy oszmán bankot, a hatalom a konstantinápolyi örmény népességen állt bosszút. A vérengzést – amelyben körülbelül hatezer örmény halt meg – végül a brit katonák fellépése fékezte meg.
Ezek után több mint tízéves viszonylagos béke következett, mindaddig, amíg az Oszmán Birodalomban egy forradalom fel nem forgatta a megszilárdulni látszó rendet. Az 1908-as ifjútörök forradalom az Oszmán Birodalomban élő népeknek – így az örményeknek is – ígéretesnek látszott, hittek a szabadság, egyenlőség, jogkiterjesztés eszméiben, így ők is az ifjútörökök mögé álltak. Nem vált nyilvánvalóvá számukra, hogy az ifjútörökök ideológiájának lényege szerint Törökország a törököké. Az ifjútörökök sikerrel megvívott forradalma után, 1909. április 13-án Adana vilajetben zajlott le örményellenes pogrom. A három napig tartó vérengzést Major Doughty-Wylie brit konzulhelyettes határozott fellépése állította le. Az örmény áldozatok száma így is megközelítette a húszezret, és rajtuk kívül 1500 asszír keresztény halt meg.
Bár mind a hamidi, mind az adanai mészárlások az örmények ellen irányultak, ekkor még nem volt cél a népcsoport teljes megsemmisítése, sokkal inkább az örmények „megleckéztetése” önállósodási törekvéseik és rebellis magatartásuk miatt. Bár vannak történészek, akik a 19. század végi eseményeket összekötik a későbbiekkel, és ezáltal az örmény népirtás folyamatába illesztik, ezek inkább az örmény népirtás előzményének tekinthetők.
Az örmény genocídium
Az 1912-ben megvívott Balkán-háborúban az Oszmán Birodalom elvesztette Bulgáriát, ami tovább növelte a birodalmon belüli keresztény népcsoportokkal szembeni feszültséget. Az ifjútörök mozgalom hivatalos szervezet, az Egység és Haladás Mozgalom három katonai vezetőjének kezében összpontosult a hatalom. E triumvirátusnak Enver pasa hadügyminiszter, Dzsemál pasa tengerészeti miniszter és Mehmed Talát pasa belügyminiszter voltak a tagjai, akik közül a nagy hatalmú belügyminiszter hamarosan a birodalom diktátora lett.
Az első világháború kitörésekor az Oszmán Birodalmat keletről az Orosz Birodalom, míg a Dardanelláknál a brit csapatok támadták. Az orosz egységek előre nyomulásának hatására a törökök úgy érezték, elérkezett az idő, hogy a megbízhatatlannak tekintett örményekkel leszámoljanak. A népirtás szándéka gyakorlatilag már ekkor megjelent: 1915. februárjától Talát pasa rendeletére a birodalom örmény katonáinak ezreit fegyverezték le és ölték meg.
Az örmény nép fekete napja április 24. 1915-ben erre a napra virradóra tartóztatták le a konstantinápolyi örménység szellemi vezetőit. Az értelmiség és a gazdasági elit meghatározó képviselőinek több száz fős csoportját Kis-Ázsia belsejébe deportálták, majd kivégezték. Az örmény genocídium eseménysorát tehát az ifjútörökök tudatosan tervezték meg, s a közösség védelmének megszervezésére képes értelmiség megsemmisítésével kezdték meg.
Hogy a további események jogalapja meglegyen, 1915. májusában Talát pasa javaslatára törvényt alkottak az örmények Anatóliába telepítéséről. Az 1915. május 29-én elfogadott, akkor ideiglenesnek mondott kitelepítési törvény (Tehcir-törvény) felhatalmazást adott az oszmán kormányzatnak arra, hogy bárkit kitelepíthessen, akiről „úgy érzi”, hogy veszélyes a nemzetbiztonságra.
Ez valóságos kiirtás volt, ártatlanoknak lemészárlása, az emberiség, a kereszténység, a nemzetiség legszentebb jogainak gyalázatos megsértése.
(Lord Bryce államtitkár, az angol felsőház tagja)
Az ezt követő genocídium alapvetően két fázisban zajlott le: az első szakaszban az örmény férfiakat gyűjtötték össze, és ún. munkászászlóaljakban kényszermunkára kötelezték őket. A második szakaszban a nők, gyermekek, öregek deportálása következett a szíriai sivatagba. A műveletet az oszmán hadsereg erre a célra felállított különleges alakulatai (Teşkilati Mahsusa) hajtották végre. Ez alól nem lehetett kivétel: férfi vagy nő, gyermek vagy idős, egyházi vagy világi, katona vagy civil, gazdag vagy szegény, örmény apostoli, örmény katolikus vagy örmény protestáns: mindannyiuknak kivétel nélkül a deportálást és a megsemmisítést szánták. Az iszlámra való áttérés sem jelentett menekülést. Az etnikai származást vették alapul, még ha fiatal lányok háremekbe vagy gyermekek muszlim családokhoz is kerültek, rájuk szintén a deportálás várt.
Nem riadtak vissza különösen kegyetlen módszerektől sem. Főleg kisebb falvakban elevenen égettek el embereket. Vahakn Dadrian, az ismert genocídimkutató adatai szerint a Mus környéki 90 faluban összese mintegy 80 000 örményt égettek el istállókba és szénapajtákba terelve. Másik módszer a vízbe fullasztás volt. a trebzoni amerikai konzul, Oscar S. Heizer diplomáciai jelentései arról számolnak be, hogy több esetben is gyermekekkel megrakott csónakokkal kieveztek a tengerre, és ott beleborították őket a vízbe.
A népirtással az örmény nép jelenlétét kívánták megszüntetni az Oszmán Birodalomban s ezáltal végérvényes megoldást találni az „örmény kérdésre”, amely a birodalomnak mindaddig csak nemzetközi problémákat okozott. A pontosan kitervelt műveleteket tudatosan az első világháború alatt valósították meg, hogy a külföldnek se lehetősége, se magyarázata ne legyen az eseményekbe való beavatkozásra.
A deportációk
A deportálásokat az Oszmán Birodalom keleti részein kezdték meg, majd dél és délnyugat felé haladtak: lépésről lépésre, vilajetről vilajetre. Az Eufrátesz vonalát jelölték ki haladási iránynak „az örmény népesség belső áttelepítéséhez”. Az útvonalat is úgy tervelték ki, hogy a később deportálandók ne tudhassák előre, mi vár rájuk, ne szervezkedhessenek. Az oszmán hadsereg különalakulatai szervezték meg az akciót, a sivatagba hajtott, halálra éheztetett, kifárasztott örmények tömeges legyilkolását, a „piszkos munkát” azonban sok esetben a felheccelt cserkesz és kurd irreguláris csapatokra – az ún. „csettiszekre” bízták. A vonakodókat attak győzték meg, hogy a megölt örmények vagyontárgyait, ingóságait megtarthatják.
Elméletben az örmények elkobzott vagyona arra szolgált, hogy ebből finanszírozzák a szíriai és mezopotámiai sivatagba való áttelepítésüket. Ezeken a jórészt lakatlan területeken ugyanis csak különböző nomád beduin és arab törzsek éltek. Az Eufrátesz környékére 1915. augusztusáig kb. 15 000 ember jutott el, 1916. februárjára már 310 000 fő került ugyanide. Azokat, akik túlélték a halálmenetet, különböző táborokba zárták a mai Szíriában található Maskanah (Meskene) és Der-el-Zor között. Ugyanakkor a deportáltak idekerülése gyakorlatilag egyet jelentett a halálukkal. Az Eufrátesz vonalára merőlegesen különböző távolságokban található táborok közül Maskeneh, Rakke (Ar-raqqah) és Der-el-Zor voltak a legnagyobbak. A koncertrációs táborok központi vezetője és logisztikai irányítója Talát pasa jobb keze, Şükrü Kaya volt.
A maskanahi tranzitállomás
A számos, módszerében, működésében igen hasonló tábor közül a Maskanah melletti volt az egyik legkeményebb. Az oszmán kormányzathoz tartozó tisztviselő Hocazade Hüseyin bej – aki 1916-tól vezette a maskanahi tábort – hivatalos becslése szerint 1916-ban egyedül ebben a táborban 80 000 örmény halt meg éhségben, kolerában, tífuszban. Az adatok a sírásók vezetőjének jegyzőkönyvén alapulnak, a valódi szám tehát ennél jóval magasabb lehetett, mivel az Eufráteszbe szórt holtteszteket nem tartották nyilván. Az egyes forrásokon alapuló adatok különböznek, de közös bennük, hogy mindegyik igen magasra teszi a koncentrációs táborokban meghalt örmények számát.
A Maskanah melletti táborral kapcsolatban Walter Rössler, a Német Birodalom aleppói konzulja a következőket írta: „A törökök hadigyógyszerésze mondta nekem, hogy abban a hat hónapban, amíg ő Maskanahban volt, 55 000 örmény temettek el; egy török parancsnokhelyettes nagyjából ugyanezt mondta.” Az aleppói amerikai konzul, Jesse Benjamin Jackson hasonló adatokat szolgáltatott 1916. szeptember 10-i levelében: „Információink szerint ezen a helyen közel 60 000 örményt temettek el, akik az éhségtől, a nyomor legkülönbözőbb formáitól, fertőző betegségektől, különösen a tífusztól haltak meg. Ameddig a szem csak ellát, 200-300 halottat rejtő sírhalmok találhatók, asszonyok, gyerekek, idős emberek, akik mind különböző családokhoz tartoztak.” Zaven örmény pátriárka, aki 1916. szeptember 22-én arra járt, ugyanerről számolt be: „Csontok és testek mindenütt.” Az örmény deportáltak egy részét a bagdadi vasúton szállították délre, az útiköltséget a deportáltaknak saját maguknak kellett állniuk. Másik részüknek – akiket az Eufráteszen hajóztatva küldtek Maskanahba – a csónakot a saját költségén kellett az arab bérlőtől bérelnie.
Az egyes táborok között különbség is volt: átmeneti tartózkodásra tranzitállomásokat, míg a végső „letelepítésre” koncentrációs táborokat alakítottak ki. Maskanah eredetileg tranzitállomás volt, így az internáltakat először a főút mellé telepítették, hogy onnan az Eufrátesz partján tovább tudják őket küldeni. A tranzitállomásoknak szelekciós feladatuk volt, megtisztítani a konvojokat a leggyengébb tagoktól, itt tehát a deportáltak sokszor csak napokig vagy néhány hétig tartózkodhattak. A táborvezető parancsnoknak azonban az is érdekében állt, hogy az internáltakat az adott tranzitállomáson tartsa: felajánlotta nekik, hogy ha fizetni tudnak, akkor nem terelik őket tovább a sivatagban. Fizetni azonban nem mindenki tudott: Maskanahból hetente két-három konvoj indult Der-el-Zorba.
Élhetnek a sivatagban, de sehol máshol
(Talát pasa)
A der-el-zori koncentrációs tábor
Az Eufrátesz partján található Der-el-Zor volt az utolsó állomás, a legnagyobb koncentrációs tábor, a deportált örmények gyűjtőhelye. A koncentrációs tábor története körülbelül hat hónappal a népirtás 1915. tavaszi megindulását követően kezdődött, és a sivatagot átszelő, ám még életben maradt deportáltak tragikus végzetét jelentette. A meghaltak helyére a különböző irányokból új csoportok érkeztek, a táborhely egy időben 15 000 örmény befogadására volt alkalmas. 1916. tavaszán és nyarán a Eufrátesz partján fekvő koncentrációs táborokat Talát pasa június 29-i rendelete alapján felszámolták, aminek következtében a Der-el-Zor körül fekvő táborok létszáma tovább nőtt.
Augusztusban Talát pasa rendeletére érkezett ide – a tábor addigi általános felügyelője, Hakki bej mellé – Salih Zeki, aki a környék kormányzója lett. Korábban ő szervezte a deportálásokat. A szemtanúk beszámolója szerint Salih Zeki elvárta, hogy a deportáltak konvojai ellen erőszakos módon fellépjenek, sátraikat – amelyekben sokszor félholt örmények feküdtek – felégessék a gyermekeket élve eltemessék. Az ő nevéhez kötődik az is, hogy elrendelte 1500 örmény gyermek lemészárlását a Der-el-Zor melletti táborban.
Salih Zekinek azonban egy logisztikai problémával is szembesülnie kellett: bár legfőbb prioritásként az örmény férfiak lemészárlását tervezte, megérkezésekor érvénybe lépett egy háborús rendelet, amely szerint az örmény férfiakat a háború kívánalmainak megfelelően katonai munkaalakulatokba kellett szervezni. Der-el-Zor egyik ilyen katonai munkaalakulatába 1200 örmény családfő került, s mert Salih Zeki nem akart a háborús rendeletekkel szembe szegülni, a menetet útnak indította, majd a sivatagban mészároltatta le őket. Egy másik esetben – amely szintén az ő nevéhez köthető – 550 fős, 21 és 30 év közötti ifjakból álló alakulat semmisült meg ugyanezen a módon: az útra bocsátott férfiakat hamarosan barakkokba zárták, majd több napra otthagyták őket víz és élelem nélkül. A túlélőket ezután kis csoportokra osztva a sivatagba küldték, s a végletekig elgyötört örményeket a Salih Zeki által felheccelt nomád kurd törzsek Ras-al-Ain környékén legyilkolták.
A sivatag eltüntetett minden nyomot – a háborús munkaerő megsemmisítését így nem lehetett bizonyítani. Salih Zeki ezután összegyűjtött több mint 100 nomád kurd lovast azokból, akik a korábbi műveletekben is segítségére voltak. Amint néhány tízezer deportált megérkezett Der-el-Zorba, Salih Zeki utasítást adott, hogy induljanak tovább a következő tábor irányába. A kísérő katonák viszont a Zeki által szervezett bandáknak adták át a deportáltakat, akiket módszeresen kifosztottak és ott helyben meg is öltek.
Zeki az érkező konvojok likvidálása mellett magát Der-el-Zor városát is meg akarta tisztítani a már több hónapja ott élő örmény deportáltaktól. Zeki véleménye szerint ugyanis az örmények csak piszkossá teszik a várost, és betegségeket terjesztenek. Elrendelte tehát a városban átmenetileg letelepített örmények kitelepítését, egyedül azok a nők maradhattak, akiket időközben muszlim férfi vett feleségül, de egy muszlim férfi csak egy keresztény nőt tarthatott, háremek kialakítását tehát nem engedélyezte.
1916. július 29-én a német konzul, Rösler ezzel kapcsolatban a következőket írta: „Azt az információt kaptuk, hogy július 16-án elrendelték az örmények városból való kitelepítését. Július 17-én minden papot és örmény előkelőt börtönbe zártak. Mindenki mást likvidáltak.”
A koncentrációs táborok világa
Aleppó környékén összesen mintegy 20 koncentrációs tábor léte dokumentálható, ezek az Amanusz-hegység két oldalán, a Bagdad-vasútvonal mellett és az Eufrátesz partján helyezkedtek el. A túlélők beszámolói alapján tudjuk, hogy a koncentrációs táborok munkásai két részre voltak osztva: az egyik részük a konvojokért, a másik a táborért felelt. Minden tábornak volt egy felelős vezetője, aki az örmény deportáltakból felügyelőket választott, akiknek a szolgálatukért cserébe ételt és bántatlanságot biztosított. Ezek az örmények feleltek azért, hogy ne legyen szökés, s ők felügyeltek a táborokra éjszaka. A felügyelőket rendszerint a legszegényebb társadalmi rétegekből választották ki, hogy ezáltal a már kialakult ellentéteket tovább növeljék a deportáltak között. A beszámolók szerint ezek az örmények sokszor brutálisabbak voltak ”oszmán társaiknál”. A sírásók csoportjának az volt a feladata, hogy minden reggel sátorról sátorra járva összegyűjtse az elhunytak holttesteit, majd eltemesse őket a táborok mellett létrehozott tömegsírokba. Cserébe ők is ételt kaptak, és időlegesen megúszták a deportálásokat. Ha adott esetben pap is volt a táborban, akkor az ő feladata volt, hogy reggelente a temetéskor egy egyszerű temetési liturgiát tartson.
Számok és források
A genocídium során meghalt örmények számával kapcsolatosan a hiteles források korlátozott volta miatt sok a bizonytalanság. Ronald Suny nemrég megjelent monográfiájában ezeket a számadatokat értékelte. Az örmények deportálásáért legfőképp felelős Talát pasa – az Oszmán Birodalom belügyminisztere – saját feljegyzéseiben 1 300 000 főben állapította meg az örmény veszteségeket, ebből 924 158 volt az anatóliai örmények száma. A „fekete könyvnek” is nevezett kiadványt 2008-ban Murat Bardakçi török újságíró publikálta azon dokumentumok alapján, amelyek Talát pasa özvegyétől kerültek hozzá.
Az örmény népirtásban meghaltakra vonatkozó mások számadat az örmény patriarkátus feljegyzésein alapul, amely 1 900 000-ben állapította meg az örmény veszteségeket. A demográfus-történész Fuat Dündar szerint 1 500 000 a reális számadat. Dündar az egyes örmény tartományok körábbi népesedési adataira támaszkodott, számításaiban figyelembe vette az iszlámra áttért örményeket és azokat, akiknek valamilyen módon sikerült megmenekülniük. Az ő véleménye szerint 836 000 örmény menekült meg a világháború végéig. Taner Akçam – a török származású népirtáskutató – szintén a Talát pasa által feljegyzett adattal ért egyet az anatóliai örmény deportáltakra vonatkozóan. A teljes deportált népességre vonatkozó veszteséget Akçam 1 200 000 főre, a korai források, így a német protestáns lelkész, Johannes Lepsius 1 300 000 főre, míg a brit külügyminisztériumhoz tartozó Arnold Toynbee 1 200 000 főre teszi.
Raymond Kévorkian franciaországi kutató az isztambuli örmény patriarkátus adatait használta – amelyek azóta a jeruzsálemi örmény patriarkátusnál találhatóak -, és a dokumentumok alapján úgy véli, valamivel 2 000 000 fő alatt lehetett az örmények száma az Oszmán Birodalomban az első világháború előestéjén. Monográfiájában 850 000 főre teszi az 1915-16-ban deportáltak számát, akik közül 300 000 fő már 1915-16 telén elpusztult, 500 000 főt pedig később lemészároltak.
A népirtás során meghalt örményekről szóló számadatok közötti bizonytalanságok és eltérések a történeti források problémájával vannak összefüggésben. E tekintetben meg kell különböztetnünk az eseményekkel egy időben keletkezett írásos dokumentumokat és fényképfelvételeket, valamint a túlélők beszámolóit, az oral history forrásokat.
Az eseményekkel egy időben keletkezett levéltári források Törökországban alig kutathatók. Törökország több éve javasolja a levéltáraiban fennmaradt források vizsgálatát – amelyhez javaslatuk szerint nemzetközi történészcsoportnak kellene létrejönnie -, ez azonban hangzatos szólam, konkrét lépések nem történtek ez ügyben. Alternatív módon hasznosíthatók azonban az első világháború idején az Oszmán Birodalomban tartózkodó külföldiek – különösen a diplomáciai testületek és egyházi segélyszervezetek tagjainak – beszámolói Az Osztrák-Magyar Monarchia forrásai a bécsi levéltárban, illetve a Német Birodalom forrásai a berlini levéltárakban jelentős részben tudják pótolni a hiányt.
A külföldiek beszámolói, fotódokumentációi ugyanennyire fontosak. Már az eseményekkel egy időben megjelent a konstantinápolyi amerikai nagykövet, Henry Morgenthau beszámolója az örmény népirtásról, amely részletekbe menően elemzi a történteket, és nyíltan bemutatja, hogy ami történt, egy népcsoport tudatos megsemmisítése volt. A német Armin T. Wegner (1886-1978) tábori orvos volt az Oszmán Birodalomban az első világháború alatt. Ő a tilalmak ellenére fotókat készített az örmény deportáltakról és a koncentrációs táborokról, amelyekben megfordult – ezek a felvételek az örmény népirtás legfontosabb képi forrásai. Naplót is írt a látottakról, ezt azonban először titokban tartotta, első nyilvános előadására 1919-ben került sor Berlinben. A továbbiakban nemcsak mint a népirtás fotódokumentációjának készítőjét, de mint az emberi jogokért küzdő személyt is számon tartjuk – az örmények érdekében írt nyílt levele magyar nyelven is megjelent.
Az amerikai történetírásban az oral history források alkalmazása az örmény népirtás kutatóinak a figyelmét is felhívta arra, hogy igen nagy forrásbázist tudnának létrehozni, ha a túlélők elbeszéléseit, narratíváit szisztematikusan összegyűjtenék. A munkában a kanadai székhelyű Zohrab Intézet járt elöl, amelynek munkatársai az 1895-1922 között az Oszmán Birodalomban született örményekkel közel 800 – egyenként 20 perc és 13 óra közötti hosszúságú – interjút rögzítettek. Emellett számos egyetemen születtek hasonló projektek az elbeszélt történelem munkamódszerével, s az azóta már meghalt túlélők segítségével gazdag forrásgyűjteményt hoztak létre.
A népirtás emlékezete
Az életben maradottak a két világháború között gyászmisével emlékeztek a népirtásra. Az első szervezett megemlékezést 1919. márciusában Berlinben tartották, majd ezt követően áprilisban Isztambulban került sor hasonló eseményre. Az örmény apostoli egyház központjában, Ecsmiadzinban először 1920 áprilisában celebráltak gyászmisét. A körülmények nemcsak az örmény népesség csökkenése miatt változtak meg: Örményország politikailag Sztálin birodalmának része lett, míg a világ másik pólusán, Amerikában és Nyugat-Európában a menekültek a diaszpórában való önszerveződés első lépéseivel próbálkoztak.
A kettéosztott örmény társadalom nagyon hamar szembesült azzal, hogy Musztafa Kemal Atatürk új imázzsal próbálja országát felépíteni, amelynek lényeges eleme az örményekkel történtek nyilvánosságra kerülésének megakadályozása vagy szükség esetén tagadása. Ennek érdekében minden diplomáciai és gazdasági csatornán igyekeztek megakadályozni azt, hogy az örmények tragédiája nemzetközi üggyé váljon.
Amikor 1934-ben a kaliforniai Metro-Goldwyn-Mayer médiatársaság ezzel kapcsolatos filmet akart forgatni a török kormányzat azonnal felvette a kapcsolatot az USA külügyminisztériumával, így diplomáciai nyomásra a film gyártása meghiúsult. Ankara a producer valamennyi kompromisszumos ajánlatát elutasította. A készítendő film alapjául Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye szolgált volna, amely a deportálás helyett az önvédelmi harcot választó, a Földközi-tenger közelében elhelyezkedő örmény falvak lakosságának küzdelmét mutatja be.
A második világháború során az örmények sorsa az elfelejtett népirtás kategóriájába került, emléke pedig a holokauszt borzalmainak fényében még inkább elhalványult. Bár az örmények tovább emlékeztek a halál éveire, emlékezésükben többnyire egyedül maradtak. Ez egészen 1965-ig így volt, amikor az örmény népirtás 50. évfordulójára az addig szétszórtan, egymástól függetlenül tovább létező örmény diaszpóra egységesülni kezdett, s ezzel párhuzamosan a Sztálin halála utáni időszakban Szovjet-Örményországban is megengedetté vált a tragédiára emlékezni. A Szovjetunió felbomlása óta a helyzet sok szempontból megváltozott. Az immár önálló állam képes ez irányú érdekeit a nemzetközi politika küzdőterén érvényesíteni. Örményország – mint ENSZ-tagállam – külpolitikai tevékenységének meghatározó pillére az örmény népirtás elismertetése, amelyhez az egyre szervezettebbé váló örmény diaszpóra nagy segítséget ad.
Azt pedig nem tudjuk – e cikk írásának pillanatában -, hogy a népirtás 100. évfordulója milyen eredményekhez fog vezetni a népirtás emlékezete, illetve annak nemzetközi elismerése területén.
A cikk 2015-ben jelent meg a Rubicon folyóiratban, valamint az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetekben.
