Magyar-örmény életutak

Beszélgetőpartnerem: Novák Ferenc „TATA” – magyar-örmény származású koreográfus, rendező, etnográfus, Kossuth-és Erkel Ferenc díjas érdemes művész, A Nemzet Művésze. Tata már a bejelentkezésem alkalmával a személyes találkozót részesítette előnyben, koronavírus ide vagy oda, azt mondja meg is őrülne, ha nem fogadhatna vendégeket, persze egyszerre maximum 2-3 embert, és persze én is minden óvintézkedést megtettem, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

Lakásában rengeteg emlék, néprajzos múlt és jelen fogad. Novák Ferenc, napjainkban kilencvenes éveiben jár, és még mindig aktívan részt vesz a mai magyar közéletben.

Életvidám, meleg szívű, és nagyon jó barát, akit épp Korniss Péter hívott telefonon ottlétem alatt, aki azt mesélte neki, hogy mennyire hiányzott egy tegnapi találkozóról, és szívből érdeklődött hogyléte felől. Ő egy olyan barát, akinek életét és munkásságát is megváltoztatta Tata, amikor Erdélyben kirándultak.

Erdély a fő vezérfonal, ami meghatározza gyerekkorát és áthatja felnőtt életét is. A Novákok Dicsőszentmártoniak voltak. Apját és Nagyapját is Ferencnek hívták. A nagypapa tanítóképzőt végzett, aki egy szamosújvári gazdag örmény fakereskedő szervezte majálison addig táncoltatta a kereskedő unokahúgát Batrin Johánkát, míg végül házasság lett belőle. Majd megpályázott egy tanári állást a városban, így végül a nagyszülők Szamosújváron éltek, ahol Tata a nyarakat töltötte. Az örmény konyhán nőtt fel, és a mai napig készíti a hurutot, de szomorúan emlékszik, amikor a bursenyicához szeretett kecskéjüket levágták titokban. Minden héten jártak templomba, ahova bekísérték Nagymamát, majd a család férfi tagjai a mise alatt a kuglizóba mentek és a végére, mint a jó fiúk visszaértek, hogy nagymama ne vegye észre.

Apja Kolozsváron járt egyetemre, majd az olasz frontra került és hadifogságba esett. A háború végével a vöröskereszt segített neki hazajutni, de akkor szembesült vele, hogy már nem Magyarországon van az otthona, hanem Romániában. „Elvetélt nemzedék az övé” – mondja Tata.

Majd a Nagyenyedi börtönnél lett gazdasági ember, utána az Erzsébetvárosi börtönnél igazgató, ahonnan eltávolították, mert túl engedékeny volt a politikai rabokhoz. Később a Besztercei fogház vezetője lett, ahol családot alapított és Tata ott élte gyerekkorát. Román iskolában járt francia tagozatra. Anyai ágon gazdag alumínium gyáros volt a nagypapa, a „kapitalista”. Szüleinek 3 fia született, akik közül a legidősebb 3 éves korában meghalt diftériában, a középső fiút elvitték katonának, aki orosz hadifogságba esett, majd onnan szanatóriumba került, de erről a család mit sem tudott. Anyja járta a vöröskeresztet, érdeklődött mindenfelé a középső gyerek felől, míg a piacon egy nő kiszúrta, hogy a szandál a lábán Besztercéről való, így elkezdtek beszélgetni, és kiderült, hogy a nő fia az ő fiával fekszik egy kórteremben a szanatóriumban. Tata a legkisebb gyerek volt, aki már magyar nyelvű gimnáziumban érettségizett, Budapesten. Az egyetemre nem vették fel, ezért a radiátorgyárban kellett jelentkeznie, ahol az átképzősöket tanította. Aztán 76 évvel ezelőtt, pont Sztálin születésnapjára készült néptánc előadás egyik tagja lesérült és neki, aki nem volt a csoport tagja, kellett beugrania. A néptánc tanárnő kérte, hogy nézze meg a próbáikat egy nagyobb együttesben is, ahol ő a vezető. Ott összebarátkozott a táncosokkal, és valahogy így kezdődött a néptánc szeretete. Az Építőknél táncolt, majd katona lett, ahol egy „botcsinálta koreográfus” lett hirtelen, és hamar kiderült számára, hogy a tánccal ki lehet menni a táborból, sőt lányokkal is lehet találkozni, táncolni, míg végül a hadsereg tánc győztesei lettek.

Megbeszélték, ha leszerelnek alapítanak egy olyan együttest, amelyik táncszínházi koreográfiákat mutat be. Ebből 1954-ben megalakult a Bihari együttes, mely azóta is megvan. A néptáncokkal kezdték, majd dramatikus elemek is belekerültek és idővel a néptánc is egyfajta kifejezési formája lett a vélemény-nyilvánításnak. Igazi kortárs néptánc. Legendás produkciók jöttek létre. Őt később színházak is hívták, ahol közös alkotások születtek. 1966-ban a Honvéd tánckar vezetőjének kérték fel, ami részben politikai vezetést is jelentett, így mindaz, amit igazán szeretett volna létrehozni, azt a Bihari együttesnél tudta megvalósítani. „Skizofrén helyzet” volt, később a viták úgy alakultak, hogy 1975-ben felmondott a Honvéd tánckarnál. Ezt követően meghívást kapott és 6 évig Amszterdamban dolgozott rendező dramaturgként a Nemzetközi Folklór Táncszínháznál. Végül 1983-ban visszahívták a Honvédba művészeti igazgatónak, ahonnan 70 évesen ment nyugdíjba. Egy rövid ideig még tanácsadóként továbbdolgozott. A mai napig is koreográfusok, együttes vezetők kérnek tőle szakmai tanácsot a kezdők éppúgy, mint a Kossuth díjasok.

Az örmény-tudat számára egyet jelent az összetartozással, a családi összefogással. Amikor elváltak a feleségével (Foltin Jolán koreográfus-rendező, táncpedagógus, Kossuth- és Erkel Ferenc díjas, A Nemzet Művésze), a rá következő héten már együtt ebédeltek és a gyerekeket is közös egyetértésben nevelték. A volt felesége új férje is családtag nála, aki „egy született jó ember”. Tata olyan családban nőtt fel, ahol még a sógornők is imádták egymást, és mindenki megtanulta az örmény finomságokat készíteni. „Hihetetlen, hogy van egy nép, mely elveszti a nyelvét, de az identitását nem. Még a katalánok ilyenek. A magyar-örmények vérében van az összetartozás, melynek kifejezésére egy olyan fantasztikus asszony kellett, mint Sarolta (Dr. Issekutz Sarolta – a szerz.)”.