Az Új nemzeti Kiválóság Program
ösztöndíjasai az Örmény Klubban I.
Kiss Péter: Örmény Nemzet Históriája – Az örmény történetírás reneszánsza Erdélyben
Rendhagyó decemberi klubestet tartottunk az Orlay utcában december elsején. A meghívott vendégek mindketten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet-és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet, Armenológiai Tanszékének hallgatói és a címben jelzett Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjasai. Kiss Péter és Récsei Péter mindketten bár örmény identitás nélkül, de ifjúságuk hatalmas lendületével és elkötelezettségével tanulmányozzák az örmény történelmet, irodalmat, és olyan mélyen, részletekbe menően ismerik választott tudomány területüket, ami irigylésre méltó. Köszönettel tartozunk nekik, hogy igyekeznek teljeskörűen megismerni mindazt, amit csak lehet ebben a tárgykörben és azt is, hogy hosszú évekre van mág muníciójuk, ötleteik, hogy milyen irányba terjesszék ki kutatásaikat. Alábbiakban Kiss Péter Örmény Nemzet Históriája című előadásának írott verzióját adjuk közre. Az előadásról filmfelvétel is készült, melyet hamarosan Youtube csatornánkon tekinthetnek meg. (a szerk.)
Örmény Nemzet Históriája – Az örmény történetírás reneszánsza Erdélyben
Bizonyára sokunk számára ismert tény, hogy a 17. század második felébe Erdélybe érkezett örmények nagyon gyorsan, kicsivel több, mint egy évszázad alatt beolvadtak az őket körülvevő magyarságba. Ugyanakkor szinte teljesen feledésbe merült, mennyire pezsgő örmény kulturális élet színtere volt Erdély: Örmény Múzeummal, az Armenia folyóirattal, örmény gimnáziummal és saját történetírókkal – a legismertebbek Szongott Kristóf és Ávedik Lukács, akik azonban a századfordulón alkottak. A 18. század erdélyi örmény történetírója, Dondoni Vártán József és műve, az Örmény Nemzet Históriája ugyanakkor egészen napjainkig ismeretlen a nagyközönség számára. Dondoni műve első ránézésre rendkívül hasonlít a kor egyik legnagyobb örmény történetírójának, Mikajel Csámcsján Örményország története című, háromkötetes munkájához. Cikkünkben annak járunk utána, hogy vajon fennáll-e valamilyen kapcsolat a két szöveg között?
Az örmény történetírás „újjászületése”
Az örmény történetírás évszázadokig követte a gyakorlatot, hogy a régi, ún. aranykori írók: Agathangelosz, Khorenei Mózes, Elizeus, Párpeci Lázár munkáit követve hozták létre munkáikat, ami sok esetben a kereszténységért és a hitért folytatott küzdelembe volt beágyazva. A 18. század első felében alapított mechitarista örménykatolikus szerzetes, Mikajel Csámcsján ezt a szokást felrúgva teljesen új alapokra helyezte az örmény történetírást. Csámcsján 1738-ban született Konstantinápolyban. 1764-ben lépett be a mechitarista rendbe. A fiatal Csámcsján kitűnő nyelvismerettel rendelkezett. A rend több alkalommal küldte a Közel-Keletre és Konstantinápolyba, ahol a lelkipásztori szolgálat mellett minden örményekkel kapcsolatos forrást összegyűjtött legfőbb művéhez, Az Örményország történetéhez (1784-1786). Csámcsján szakított a régi hagyománnyal. Felhasználta ugyan az aranykori szerzők műveit, de azokat egyéb; latin, görög, arab és török forrásokkal kiegészítve, sokszor egymással ütköztetve, korán túlmutató művet írt, ami évszázadokig alapműnek számított. Csámcsján többször is járt Erdélyben és Magyarországon, ahol elsősorban a gyógyfürdőket látogatta. Erdélyben az erzsébetvárosi mechitarista gimnázium latin, görög és örmény tanára volt.
A magyar Csámcsján
Csámcsjánnal ellentétben Dondoni Vártán Józsefről csupán annyi információnk van, amennyit műve előszavában elárul magáról. Örmény származású volt, de az 1800-ra keltezett művében elárulja, hogy „ősei régi nyelvét” külföldi tanulmányok során sajátította el, egyszerre tekintett magára magyarként és örményként. Műve céljaként az ifjúság nevelését jelölte meg, és hogy segítse őket abban, hogy megőrizzék vagy épp újra felfedezzék örmény mivoltukat. A két szerző műve rendkívül hasonló, mind tartalmilag, mind felépítésben. Dondoni ugyan kijelenti, hogy műve önálló alkotás, nem pedig fordítás, mégis fennáll a gyanú, hogy Dondoni az ún. kompiláció eszközével élt műve írásakor. A kompiláció összevágást jelent. A korszakban nagyon gyakorinak számított, hogy egy új vagy nem annyira ismert szerző egy sokkal híresebb szerző munkáját átfogalmazva a saját neve alatt jelenteti meg a művet. Ugyanakkor ez nem feltétlen jelentett plagizációt a korban, sőt gyakran meg is jelölték a „forrás(ok)at”. Dondoni műve is hasonlóképp épül fel, bevezetőjében bemutatja a forrásait, külön bekezdést szánva Csámcsjánnak, akit hosszan dicsér. Mindezek alapján szoros kompilációs kapcsolatot feltételezhetünk a két szöveg között.
A kompiláció vizsgálata
Ha alaposabban megvizsgáljuk a szövegeket, akkor felfedezhetjük, hogy a szövegek között azonban jelentős különbségek vannak. A vizsgálathoz az 5-9. század történelmét bemutató fejezeteket választottuk ki. Feltételezésünk szerint a két szöveg nem feltétlen a szókincsben, hanem a mögötte rejlő tartalomban egyezik meg. Látszólag fennáll a kompiláció, mivel mindkét szerző ugyanazokat az eseményeket említi meg, hasonló narratívákat használva, ugyanakkor teljesen eltérő szándékkal íródtak a szövegek. Dondoni művében érezhető, hogy hősöket és példaképeket keres az örmény fiatalok számára, sőt sok esetben, amikor egy-egy polgárháborúról kellene írnia, vagy csupán Dondoni céljának nem megfelelő eseményeket kellene bemutatnia, egyszerűen kihagyja a szerző, tíz-húsz évet átugorva. Csámcsján ezzel ellentétben mindent nagyon alaposan és részletesen leír, részrehajlás nélkül, kifejezetten kerülve azokat a helyzeteket, ahol valamilyen hőskép alakulna ki. Mindezek alapján kijelenthető, hogy a feltételezett kompilációs kapcsolat nem áll fenn a művek között.Annak ellenére, hogy Dondoni műve és Csámcsján műve között konkrét kapcsolat nem áll fenn, ezzel nem veszít értékéből, sőt, még értékesebbé teszi azt. Dondoni valóban saját művet hozott létre, melyben azonban a történelmet saját céljaira használja fel, mindezt rendkívül olvasmányos stílusban. Legnagyobb fájdalmunkra azonban Dondoni művét sosem adták ki, csupán a kézirat áll rendelkezésünkre.
