Örményország először
Sokan vannak -különösen az örmény származású, kötődésű olvasók között-, akik már többször jártak Örményországban. Főleg azóta, hogy az egyik fapados légitársaság közvetlen járatot üzemeltet Budapest és Jereván között. E sorok írója, örmény származásának dacára, most először lépett az „őshaza” földjére. A néhány nap alatt látott és megélt dolgok alapján legyen ez egy szigorúan szubjektív beszámoló, inkább hangulatok és érzések gyűjteménye Jerevánról, no meg a négy nap alatt látottakról.
„Majd utazgatok, mert utazni élvezet”
A 2024. júniusi önkormányzati választások eredményeképpen létrejött új Országos Örmény Önkormányzat tagjai október 14-17 között hivatalos látogatáson vettek részt Jerevánban, ahol nemcsak miniszterhelyettesekkel folytattak tárgyalásokat az egyre jobban fejlődő örmény-magyar kapcsolatokról, hanem találkoztak az Örmény-Magyar Baráti Társaság vezetőivel és a tárgyalások között alkalom adódott néhány nevezetes hely meglátogatására is.
Eddig a hivatalos hír, a részletek elolvashatók a médiában. Itt hangozzon el köszönet Akopjan Nikogosznak, a Magyar Országgyűlés Örmény Nemzetiségi Szószólójának, aki az út szervezésében, finanszírozásában és Jereván, Örményország bemutatásában hatalmas szerepet vállalt. Valójában apánk helyett apánk volt, ebben a pár napban.
Aki a 180cm-es testmagassághoz, valamint a 110kg feletti súlycsoporthoz tartozik, akárcsak én, bizonyára szűkösnek érzi a fapados gépek három egymás melletti üléséből…bármelyiket. Tehát a fenti „…mert utazni élvezet” részt valójában ki is hagyhatnánk, bár szerencsére a repülőút vasárnapról hétfőre virradó éjszaka csak 2 óra 40 percig tartott. Érdekes adalék, hogy visszafelé viszont 3 óra 20 perc volt az út, de hiába, már Tolkien A Gyűrűk Ura című regényében is elhangzik, hogy dél felé könnyebb menni, olyan, mintha lefelé mennénk.
Hajnalban érkeztünk kicsit elcsigázottan Jerevánba, a repülőtérről mikrobusszal jutottunk el a hotelbe. A pár nap alatt ugyanez a busz és sofőrje fuvarozott bennünket országszerte.
Jereván a kettősségek városa
A reptérről befelé az utakon gyermekkorom „autócsodái”. Ladák, Daciák (igen, még a régiek), régi Volgák. Olyan régiek, hogy ütött kopott karosszériájukon itt-ott átütött a rozsda, néhol lukak is voltak már. Valóban kisiskolás koromra emlékeztettek. Aztán újabb észrevétel, ami itt terhet szállító autó, legyen az tartálykocsi, nyitott-, vagy zárt rakterű szállítójármű, az mind ZIL. Két színben, a katonai zöldben és a szokásos kék-fehér festéssel. Döbbenet volt ebben a mennyiségben, működőképes ZIL-eket látni. Legutoljára pár hete a televízióban ismételték a Kenguru című magyar road-movie-t Gálffi Lászlóval, abban láttam sok év után ZIL-t. Most pedig Jerevánig kellett jöjjek az élményért.
Ezek után hirtelen éles váltás és beljebb érve a városban megjelentek a modern autók is, egyik szuperebb, mint a másik, nemcsak belsőégésű motorokkal, hanem bőven volt Tesla és egyéb elektromos gépkocsi is. Első nap mindjárt összefutottunk egy magyar gyártású Suzukival is, helyreállt a rend, mindenhol ott vagyunk! 🙂
Nemcsak az autópark, de az építészet is éles határvonallal változik a nagyon külvárosi, ipari jellegű épületekből a modern, stílusos egyetemi, vagy hivatali épületekig, a hotelek és a Köztársaság Tér gyönyörű épületeiről, múzeumairól nem is beszélve. Hozzáad az élményhez, hogy itt este 11-kor nem kapcsolják le a díszkivilágítást, hajnalig szép minden.
A kettősség élménye és a város tisztasága az első pozitívum nekem, aki először járok itt. A rendőrnek még presztizse van, óriási erőfeszítéssel próbálnak normális közúti közlekedést biztosítani ebben a gépkocsikkal túlzsúfolt városban. A csúcsforgalom idején kiállnak a kereszteződésekbe forgalmat irányítani, a szélső sávból hangosbeszélőn figyelmeztetik az autósokat, hogy ne bámészkodjanak és haladjanak, ne álljanak meg akárhol. Így is óriási a tumultus, de nem hagyják káoszba fulladni a várost, rendet akarnak és ez is meggyőző.
A nap folyamán megkoszorúztuk a második világháborúban Örményországban elhunyt magyar katonák és hadifoglyok, valamint a Magyarországon elesett örmény katonák emlékművét. Hála érte, hogy ilyen is van. Az is újabb pozitívum, hogy az emlékművel szemközti házban lakó egyik ember meg van bízva a műemlék felvigyázásával, figyeli az ablakból, hogy esetleg nem szemetel, rongál-e valaki, szóval rendben van-e minden az emlékmű körül. Meg is jelenik hamar, amikor észreveszi a gyülekezést, aztán amikor tisztázódik a helyzet, segít a hivatalos fotók elkészítésében. Lehet ilyen „szolgálat”, mármint a felvigyázás Budapesten is ránk férne. Ekkor csatlakozott hozzánk Anahit Simonyan, az örményországi Örmény-Magyar Baráti Társaság elnöke, akinek szintén barátságot, sok segítséget köszönhettünk ebben a pár napban is.
El kell mondani, hogy a megérkezésünk előtti napon ünnepelte a város fennállásának 2806! nem tévedés, 2806. évfordulóját. Azért ez az információ komoly hozzáadott értékkel bír, pedig a mi ezeréves államiságunk sem piskóta.
Hegyek, kolostorok, keresztek, zászlók
Kirándulásainkon már Jerevánból 1000 méteres tengerszint feletti magasságról indulunk, így mondhatjuk, hogy egyfolytában a magasban járunk. Újabb fontos észrevétel, hogy a kereszténységüket nemhogy nem szégyellik az örmények, mint sok esetben ezt nyugaton már láthatjuk, hanem büszkék is rá, ki is hangsúlyozzák. Főleg a kolostorok környezetében a hegyoldalakon mindenfelé kereszteket állítanak és ha már kereszt van, akkor örmény zászló is kerül mellé. Ez a nemzeti és keresztény jelkép felvállalás az én szívemnek különösen is tetszett, de ez egy szubjektív írás. Nem kérdés tehát, hogy a hegy tetejére, akár Jereván felett, kerül-e egy nagy kereszt, akár kivilágítva.
Így van ez a kereszttel és a zászlóval a Hor Virap (más helyeken Khor Virap) Kolostornál is, ahol Világosító Szent Gergely tizenhárom évig raboskodott, hogy aztán a 6 méter mély gödör börtönéből felhozva megtérítse az örmény uralkodót és ezzel elinduljon a kereszténység államvallássá válása Örményországban, először a világon.
A kolostor szemben az Araráttal és a török határral. Magyarként ott állva volt egy kis „trianon” érzésem, nem lehet könnyű úgy felnézni A hegyre, hogy az már más országhoz tartozik. Nekem, egyszeri utazónak nagy élmény volt a kolostor mögött, a hegy csúcsán álló zászlórúd és a kereszt, jelezve, hogy itt nem csak egy másik ország kezdődik, hanem bizony vallások határán is állunk.
A kolostor egyszerűségében is lenyűgöző, minden idelátogatónak alapvető fontosságú a megtekintése, és az elcsendesülés, amire nekem szerencsére a viszonylag kevés látogató miatt jó lehetőségem volt. Beszéljenek most is a képek inkább.
Egy közeli családi borászat, az OLD BRIDGE borait és végül grappáját kóstoltuk meg ezen a kiránduláson, amik nagyon kedves és szép tételek voltak, jó ivásúak, ahogy a borok világában jobban képzett barátaim mondani szokták, ám nagyon könnyűek. A fehér és a rose boruk itt Magyarországon kis túlzással víz helyett is iható lenne, és bár vulkanikus a talaj, mégsem a nagy erőteljes, ásványos fehér bort kóstoltunk. Felvetődött a beszélgetésben, hogy mi magyarok az általunk feltalált szódával szoktuk az ily könnyed borokat „felütni” és nyári napokon folyamatosan kortyolni, de a víz borba keverése olyan megrökönyödést váltott ki házigazdáinkban, hogy elborzadva néztek ránk, gondolván a Magyarok fröccseitől ments meg Urunk minket. Így a bor kérdésben nem tudtunk jó magyarokhoz mérten oktató, nevelő munkát kifejteni, de végül is elfogadható, hiszen ezen a tájon már vagy hatezer éve foglalkoznak borszőlővel. A vörös borok azonban egészen kiválóak voltak, le a kalappal.
Noravank
Újabb hegyek és újabb kolostor, az egyszerűségben megunhatatlan. Az “egyenes utca”, a “keskeny út” megmutatkozik a templom kialakításában is, az emeletre, a valódi templomtérbe feljutni nem könnyű, kicsit talán a mennybe jutás nehézségeire is utal az építészeti megoldás. A fal külső és belső részén sok-sok kisebb-nagyobb kereszt faragás. Idegenvezetőnk elmondása alapján a templom építéséhez hozzájáruló családok, személyek számára köszönetképpen készültek, az adományok nagyságát is kifejezve méretükkel, díszítettségükkel. és mivel kevés a fa a környéken, az ajtók faragásai egészen egyedülállóan gyönyörűek, ez minden kolostorra igaz. Ha már a ritka fából készül az ajtó, akkor legyen a legnagyszerűbb művészeti alkotás. Újabb gyönyörűség, újabb képek.
Azért az Ararát megmutatta magát a naplementében. A kisebb csúcs látható jobban, a nagy csúcs részben felhőben. Megkapó látvány!
„Éljen köztünk az igaz barátság”
Ashot Baghdasaryan, a hatalmas szívű, tudású és hírneves örmény szobrászművész látott egyik este vendégül bennünket. Szobrai között magyarul!!! beszélgettünk, hiszen jó régóta professzionális szinten beszéli nyelvünket. Köszönet a barátságért és a történetekért, külön kiemelendő magyar nyelvtudásával kapcsolatosan, hogy a magyar szóviccek faragásában is otthon van és értő módon használja őket a társalgásban. Bár szobraival hazánkban is találkozhatunk, például Veszprémben, némely szobor gondolata megállná a helyét Budapest valamely kerületben, így akár a Duna partján például.
Ashot Baghdasaryan hátul, jobb oldalon 
Az Örökkévalóság Temploma
Ezt írja az Örmény Genocídium emlékművének helyi leírása a 4500 négyzetméteren elterülő összetett emlékmű és múzeum központi eleméről. Amíg be nem lépünk a 12 ferde oszlop közé, nem is halljuk meg, hogy az örökké égő láng alól gyászének és örmény dallamok, kórusművek hangjai szűrődnek ki, akár, ha a népirtásban elhunyt százezrek énekelnének a túlvilágról. Egészen megrázó és egyben felemelő élmény volt itt lenni. Bár az emberi gonoszságra nincsenek is szavak, az emlékmű és azt hiszem az örmény lélek lényege az az újjászületés és jövőbe vetett hit, remény, amelyet a két részből álló, égbe fúródó tűhegyes torony fejez ki az emlékmű részeként, emlékeztetve az itthon maradt és a diaszpórában élő örményekre. Méltó emlékmű, könnyeket csal az utazó szemébe. Jó lenne, ha soha többé nem történhetne ilyen sem örményekkel, sem senkivel. Legyünk idealisták!
A Szevan Tó és kolostor
A Balatonnál nagyobb és jóval mélyebb (legmélyebb pontján 78 méter) tó, majd kétezer méter magasságban fekszik. Az időjárást úgy sikerült kifognunk, hogy bár vendéglátóink mindenhol elmondták, az év 300 napján napsütés jellemző Örményországra, mi éppen a napsütésmentes, felhős, szeles, esős néhányat fogtuk ki. Így természetesen a képek sem adják vissza teljességében a hely nagyszerűségét. Ahogyan az Ararát is elbújt előlünk a maga teljeségében, a Szevan Tó is visszavár bennünket egy későbbi, naposabb időpontban, amikor a levegő akár 35 fok, a víz hőmérséklete pedig talán a 22 celsius fokot is eléri.
Ararat, de most nem a hegy
Ipartörténeti emlék? Egy város, egy ország emblematikus terméke? Mondhatnánk „Armenikum”, ahogyan nálunk a Halasi Csipke, a kürtőskalács, vagy az Egri Bikavér.
Az 1887-ben alapított konyakgyár szintén Jereván egy dombján magasodik, esti kivilágításában megkoronázza a várost. Ezt természetesen csak rajongóként írom, számomra ünnepeim, baráti összejöveteleim és néha nehezebb hétköznapjaim fényét is adja néhány korty Örmény Konyak. A gyárban kialakított múzeum tárlata nem túl hosszú, de hatalmas élmény. Az ide látogató államelnökök számára megjelölt hordók, Churchill kedvenc „Dvin” konyakja, a 10, 15 és 20 éves Ararat kóstolása nekem nnagyon sokat jelentett, nagyon készültem rá. A Charles Aznavour születésének 100. évfordulójára elkészült és forgalomba hozott brandy különleges és komoly főhajtás a nagy örmény művész előtt. A kóstoló végén aztán már csak a kiürült pohárba illatoltunk bele, megérezvén a „szomorúság aromáját”, amikor is az illatból tudjuk, hogy nagyszerű nedűt ittunk, de poharunkban nincs már több.
Geghard, a lándzsa őrzési helye
A legenda szerint az itt több évszázadon át őrzött lándzsa az, amellyel Krisztus testét a kereszten átdöfték. Ismét egy káprázatos kolostor, félig a hegy sziklájába vájva, óriási akusztikával. Hazánkban éppen néhány hete hallhattuk és láthattuk a kolostorról elnevezett kórus felemelő, nagyszerű műsorát, amely megidézi a hely szellemét.
Garni, a Napisten temploma
Utolsó kirándulásunk a régi, pogány időkbe vezetett, a Garni templomhoz. Mondhatnánk, hogy az eddig látott kolostorokhoz képest „semmi”, de a templom elhelyezkedése, a környezetbe illesztése, a teljesen egyszerű, szimpla díszítés mégis kiemelkedő látványossággá teszi.
Utószó
Talán kicsit hosszúra sikerült ez a személyes útinapló, bár csak 4 napot töltöttem Örményországban. Így elsőre. Egy biztos, ahogy a körülmények engedik, folytatni kell a felfedezést, el kell mélyedni ebben az „őshazában”, meg kell merítkezni a történelem, a kultúra forrásában, amivel most csak érintőlegesen találkoztam. Köszönet mindenkinek, aki lehetővé és emlékezetessé tette az utat. A repülőn hazafelé éppen pirkad, még nem látszik a napkorong, de egy új nap fénye már megjelenik a horizonton.
Bari luys – Világosságot!
