Örmények és kunok a Krimben és Moldvában
Dr. Száva Tibor-Sándor
Még mindig homályos az “Ani”-ból elmenekült örménység története a 13. századtól a 16. századig. Talán ezzel is magyarázhatók azok a félreértések is, amelyek napjainkban jelentkeztek az ún. vallási- és önkormányzati vitákon. Persze a tények ismeretében egészen más megvilágítást kapnának a dolgok. Hogy csak az egyik legfontosabb dolgot említsük, például azt az önazonosság-tudatot, amelyet az Erdélyben magyarrá vált örménység évszázadokon át hordozott magában. Származásukat nem tagadták meg soha, de azért magyaroknak vallották magukat szívükben és lelkükben. Hogy ez miért van így, ezért egy kicsit vissza kell lapoznunk a történelemben, hogy világossá váljanak azok a tények, amelyek később meghatározták e népcsoport további életképességét és fennmaradását. A történelmi események jobb megértése érdekében, szükséges áttekinteni a 13. sz. kun birodalmának a helyzetét. A kun török nyelvű nomád nép volt, akik a 13. sz. elejéig nagy területet mondottak magukénak a Volga mentétől az Al-Dunáig. Ekkor kerültek az Európára törő mongolok nyomása alá, és az 1223-ban vívott Kalkha melletti csatában elszenvedett vereség megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszországi török népekbe és az Al-Duna mentén a románságba, népes csoportjuk vonult a Krím félszigetre, ahol népi önállóságukat megőrizték. Egy jelentékeny részük Moldvába húzódott, majd onnan a Kárpát medencébe települt. Az a kevés számú kun népesség, amely Moldvában maradt, a 15. sz. végével felszívódott és csak néhány földrajzi elnevezés őrzi emléküket. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott.
Most lássuk, mi történt ebben az időben az “Ani”-ból elmenekült örmény lakossággal. A menekültek először a mai orosz Kazán és Asztrahány közötti részen húzódtak meg, majd 1330-ban mintegy 12000 örmény átköltözött a Krím-félsziget északi részébe. (Kaffa nevű város és környéke, majd a későbbi Ármjánszk községnév is őrzi emléküket.) Itt kerültek kapcsolatba az ott élő kun-török-karaim népekkel, akik magukat kipcsákoknak mondták, sőt a környező tartományok népei ezt a részt Kipcsakisztánnak is nevezték. Az örmény menekültek elszigetelődve az őshazától, itt éltek együtt ezekkel a népekkel közel 150 éven át, velük kereskedtek, tőlük vettek át egy fajta életmódot és szokásokat. Teljes bizonyossággal állítható, hogy az annyit emlegetett “churut” is török eredetű, mert ez Örményországban sohasem volt és a mai napig sem ismert ételízesítő, de ha török embertől kérdezik ezt manapság, az tudja, miről is van szó. Nyugodtan kérdezzenek meg örményországi örményeket ezzel kapcsolatban, számukra ez teljesen ismeretlen fogalom.
Most elemezzük a továbbiakban, hogy mi történt a nyelv területén. Az élő örmény nyelv több tájszólásra oszlik: két nagy csoportja van: a nyugati és a keleti. Az előbbi a török-örmény, az utóbbi a perzsa- és orosz-örmények nyelve. Az erdélyi rész és a lengyel örmények nyelve nem véletlenül tartozik a nyugati nyelvjáráshoz. A 150 éves együttlét hozta meg a maga gyümölcsét olyannyira, hogy amikor a 15. sz. elején Moldvába telepedtek, már nem azt a nyelvet beszélték, amit valamikor őseik, hanem egy kevert örmény-kipcsák nyelvet, amely meg is maradt a használatos hétköznapi beszédben. Hogy miért éppen Moldvába telepedett az ismét hazát kereső örménység, az teljesen logikus, hiszen az akkori Moldovát Kumániának hívták, és akkor még élt ott az a kun népesség, amellyel nyelvileg az örmények már az első pillanattól tudtak kommunikálni.
A Kamieniec Podolski lengyel végvár ellen vezetett török hadjáratkor (1669) Erdélybe menekülő örmények ezt a nyelvet hozták magukkal. Ne vezessen félre senkit az, hogy őseik közül sokan beszéltek örményül. Nincs itt ellentmondás, mert a papokat a későbbi iskolákhoz importálták az élő örmény nyelvterületről, akik viszont tényleg csak örményül beszéltek, és viszonylag rosszul tudtak értekezni azokkal, akik a régi nyelvet beszélték. Ezek az iskolák csak jóval később születhettek, hiszen annak előtte, mondhatjuk, az emberek nagy része írástudatlan, és csak a mindenkori papság volt írástudó, akik nagy részben idegenek voltak. Volt egy időszak a 19. század elején, amikor megfontolt szándékkal küldtek tanulókat a bécsi mechitaristákhoz, hogy ott tanuljanak, de ezek közül is elég kevés vállalta később a papi hivatást.
Ahol nem tudták az örményül beszélő papot és iskolát biztosítani (pl. Szépvízen) ott már az 1820-as évek után gyakorlatilag megszűnt az örmény írás és beszéd, amely nem járt semmilyen lelki traumával az örmény lakosság körében, hiszen ők azelőtt sem értették jól az igazi örményt. Jó bizonyítékot nyújtanak erre a szépvízi temető sírkövein levő felíratok. Ha egy magyart ma eltemetnek, akkor a sírfeliratot természetesen magyarul írják. Az 1750-es régi sírfeliratok egytől-egyig magyar nyelven íródtak. Ha tehát valaki ebben az értelemben örménynek tartotta volna magát, akkor teljes bizonyossággal örményül íratta volna sírjára is a feliratot, ha nem másért, de hogy rokonai tudják olvasni anyanyelvén a megboldogult kilétét. Kérdésként feltehető, hogy a latinul író és miséző magyar papokkal a köznép miért nem beszélt latinul; azért, mert nem tudták a latin nyelvet. Éppen úgy, mint a régi nyelvet beszélő örmények!
Az örmény-kipcsák nyelvi dialektusról
Ha arra gondolunk, hogy a legelső örmény menekülés Ani fővárosból 1062-ben történt az oroszországi Izaszláv hercegség területére és ez közel kb. 20.000 örmény menekültet érintett, akik többet sose tértek vissza régi hazájukba, akkor sokkal jobban megértjük, hogy mi történt ezek nyelvével a továbbiakban és mindazokéval is, akik valamivel később kényszerültek ugyancsak ilyen menekülésre a történelem fintora révén. Hosszú ideig hűségesek voltak eredeti nyelvükhöz, amit Aniból hoztak magukkal, de egy idegen környezetbe került kis néptöredék szükségszerűen elfogadta a nagyobb népesség nyelvi befolyását, amelyeknek hatása a különböző nyelvi dialektusokban mutatkozott meg annak függvényében, hogy milyen népekkel voltak hosszabb ideig függőségi kapcsolatban.
A fent említett első menekültek például Kiev, Kamieniec Podoloski és Lemberg vidékén kaptak végleges letelepedést. Az ún. örmény-tatár nyelvjárást beszélték, amely olyannyira hivatalos volt, hogy az anyakönyvekben is ezt használták (lásd Dr. Friedrich v. Kraelitz-Greifenhorst : “Sprachprobe eines armenisch-tatarischen Dialektes in Polen”, Wien 1912).
Ezt a nyelvet beszélték egészen a XVII. sz. közepéig, amikor ezt felváltotta az újkori örmény nyelv ún. nyugati változata, amelyet elfogadtak és az iskolákban is bevezették oktatásra.
Természetesen azok az örmény menekültek, akik a Krim félsziget északi részére kerültek (a valamikori Etelköz délnyugati csücske), török népekkel kerültek kapcsolatba és így az idők folyamán ezek körében megint más dialektus alakult ki, amit aztán ebben a formában hurcoltak magukkal további vándorlásaik során. Az itt élő népek, amelyek nagymértékben befolyásolták az örmények eredeti nyelvezetét, kunok, törökök és karaimok voltak. Hogy milyen mértékben hatottak az eredeti örmény nyelvre, azt példákon lehet bemutatni, ha összehasonlítjuk a különböző, gyakori, mindennapi szavakat, melyek egyértelműen ebben a környezetben alakultak ki és kerültek az örmény nyelvbe.
Példaként néhány gyakori szó (fonetikus átírásban) az akkoriban beszélt dialektusból:
“Isten” -örmény: tengri/ -kun: tengri/ -török: tanry
“mosni” -örmény: juvma/ -kun: juuarmen/ -karaim: jumak
“és” -örmény: da/ -kun: da/ -török: ve
“bűn” -örmény: jazyk/ -kun: jasik/ -karaim: jazuk
“szent” -örmény: ari/ -kun: ary/ -török: ary
“egyedül” -örmény: jalgyz/ -kun: jalgiz/ -török: jalynyz
„úr” -örmény: bij/ -kun: beg/ -török: bej/ -karaim: big
“rossz” -örmény: jaman/ -kun; iaman
“hogy” -örmény: necik/ -kun: necic/ -tatár: nicek
“szó” -örmény: soz/ -kun: sös/ -török: söz
“ítélet” -örmény; jargu/ -kun: jargu/ -karaim: jarguc
“igazság” -örmény: konuluk/ -kun: qonu
“szeretni” -örmény: sovma/ -kun: sövmák/ -török: sevmek
“-ra,-re” -örmény: usd/ -kun; ustun/ -török: üst
“fehér” -örmény: ak/ -kun: ak,ac/ -török karaim; ay
“belső” -örmény: karn/ -kun; karin/ -török: karn, karyn
“adni” -örmény: berma/ -kun: berma/ -török: vermek/ -karaim:birmek
“tanulni” -örmény: ovratma/ -kun: ovretmis/ -török: öjretmek/ -karaim: ögretmek
“vér” -örmény: kan/ -kun: kan(can)/ -török,karaim: kan
“nyelv” -örmény; til/ -kun; til/ -török: dil/ -karaim: til
“ajak(száj) -örmény: agyz/ -kun: agis/ -török: agy
“kiszámít” -örmény: sunma/ -kun: sunarmen/ -karaim: sonmak/ -tatár: sunmak
“mind(egész)” -örmény: butov/ -kun: butun/ -török: bütün/ -karaim: böteö
“jó” -örmény: jaksi/ -kun: yacsi/ -karaim: jahsi/ -azerb.: jahci
“szándék” -örmény: erk/ -kun: erk/
“bika(ökör)” -örmény: oguz/ -kun: ogus/ -török: öküz/
“én” -örmény: men/ -török: beni
“-val; vel” -örmény: bila/ -kun: bile/
“látni” -örmény: korma/ -török: gjörmek/ karaim: körmek
“titok” -örmény: japuk/ -karaim: jabug/
“értelem” -örmény: akyl/ -török: akyl/
“lenni” -örmény: bolma/ -török: olajym/
“több” -örmény: artyk/ -török: arty
“arc” -örmény: iuz/ -török: jüz/
“új” -örmény: jangi/ -török: jenilemek/
Az alábbi példákon keresztül az avatatlan szemlélő számára is világossá válik, hogy az itt felsorolt kölcsönszavak egyértelmű bizonyítékai egy olyan ún. örmény-kipcsak dialektusnak, amelyet az ott élő örmények ekkor beszéltek és amely a XVII. sz. végén eltűnt. Ennek a beszélt dialektusnak az eltűnése természetesen akkor történt, amikor az örmények már rég Erdélyben éltek. Helyét az ún. nyugati-örmény nyelvjárás vette át egy ideig, amely az újkori örmény nyelvnek egyik változata volt. Ezt beszélték azok a papok is, akik Erdélyben az örmény nyelv tanítására vállalkoztak, de már nyugati örmény nyelven kapták kiképzésüket. Majdnem bizonyosan állítható, hogy moldvai tartózkodásuk alatt a környezet csak elhanyagolható mértékben befolyásolta a magukkal hozott nyelvi dialektust, gyakorlatilag ezzel a nyelvvel kerültek Erdélybe, ahol későbben a nyugati örmény nyelvjárást próbálták meghonosítani. Iskolai szinten ez sikerült is valamennyire, de a közösségi beszédben kevésbé. Így aztán a XIX. sz. végével mégis feladták nyelvi kötődésüket, amely ősi értékeik egyik hordozója volt. Meg kell jegyezni, hogy ez a feladás egyáltalán nem járt semmilyen lelki traumával, mert a régi dialektust már nem beszélte senki és a számukra új nyugati-örmény nyelv valamelyest idegen volt, tehát ezt ők is az iskolákban kellett hogy elsajátítsák, vagyis úgymond tanult nyelv volt mindannyiuk számára.
A XX. sz. elején számos tanulmány foglalkozott ezzel a kérdéssel, amelyek között lehet említeni a következőket:
– E. Tryarski: “Aus der arbeit an einem armenisch-kipschakischen wörterbuch” (Ural-Altaische Jahrbücher, Otto Harrassovitz-Wiesbaden 1960. Band XXXII)
– J.v.Grzegorzewski ; “Ein türk-tatar Dialekt in Galizien”, Wien 1903. (Sitzungsberichte der kais. Akademie der Wissensch.)
– Adjarian :”Classification des dialectes arméniens”, Paris1909 (Bibliotéque de 1’école hautes études)
– A.Ficker : “Hundert Jahre (1775-1875)” in der statistischen Monatsschrift 1.Jahrg. Wien 1875.
– D.Dan : “Armenier in der Bukowina”, Czernowitz 1890.
– A. Vámbéry : “Altosmanische Sprachstudien”, Leiden 1901.
– P.Jacobus Dr.Dashian : “Katalog der armenischen. Handschriften in der Mechitaristen-Bibliothek, Wien 1895 “
– J.Deny: “L’Armeno-Coman et les Ephémérides” (Paris)
– J.Hanusz: „Beitráge zur armenischen Dialectologie” (Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes)
Még érdekességképpen megemlíthető Pater Aginián kutató jellegű utazása is, aki az 1930-as évek végén a lembergi (lwówi) egyetem könyvtárában kutatva megtalált egy kéziratot, amely nem volt más, mint egy örmény-kipcsak szótár (B.U.n°51) és amelynek hollétéről manapság nincsen további információnk. Talán az illetékes nyelvészek majd kiderítik ennek hollétét.
Bécs, 2001. október
