Metz Jeghern, kulturális genocídium
és az emlékezés helyei
Az Oszmán Birodalomban 1894 és 1896 között, illetve 1915 és 1923 között végbemenő mészárlások emlékezete kitörölhetetlenül belevésődött az örmény néplélekbe, amelyet más néven Sorscsapásként vagy Katasztrófaként tart számon az örménység kollektív emlékezete. A Metz Jeghern (Մեծ եղեռն) – jelentését tekintve – a genocídium örmény megfelelője. Az örmények számára a népírtásra való emlékezés máig tartóan fő szervező elvvé és összetartó erővé vált a határokon átívelő közösségalakításban és identitásmegőrzésben.
A tavaly, április 24-én, világszerte elmaradtak az örmény népirtás 105-ik évfordulójára tervezett nagyszabású köztéri megemlékezések a koronavírus-járvány miatt, ám a kényszer-szülte helyzet azt eredményezte, hogy annál látványosabban kerüljön fel az esemény a világ virtuális térképére nemcsak Örményországban és az öt kontinensen, ahol a diszpóra fellelhető, hanem – vélhetően a szimpatizánsoknak is köszönhetően – még Grönlandon és az Antarktiszon, de a földkerekség legkevésbé várt vagy ismert tájain is. A 2020-as karantén szigorú korlátozása kikényszerítette azt a leleményt, hogy a világháló nagyléptékű architektúrája-teremtette lehetőségekkel élve egyetlen kattintásra másodpercenként jelenjenek meg a nefelejcs-fénypontok, mint megannyi apró hulló csillagok, és egyként jelezzék, hogy a megemlékezés virtuális menetelőinek százezrei hogyan kapcsolódnak egymáshoz.(1)
Bár korábban a pipacs volt az örmény népirtás áldozatainak megemlékezésére választott virágszimbólum, ahol a virág szirmainak pirosa az elhullt vért, a fekete közepe pedig a gyászt szimbolizálta, a centenárium alkalmából választott új virágszimbólum, a nefelejcs, úgy színei, mint formavilága révén az elődjénél még árnyaltabb szimbolikával rendelkezik. Ugyanakkor találó az is, hogy a világ első keresztény népének a választott szimbólumához szorosan hozzátartozzon a hűség attribútuma, csak úgy, mint az isteni parancsokra való állandó emlékezés és azok megtartása.
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a nefelejcs régi magyar neve nem más, mint szemvigasztaló, amelyet vélhetően a bánathoz kapcsolódó transzcendentális színvilágának és szirmai mintázatának harmonikus elrendezettsége miatt érdemelt ki.
A négyszínű nefelejcsnek gazdag a színszimbolikája, ahol a virág fekete közepe az örmény múltra utal, az azt övező sárga pedig a fényt és a végtelent jelképezi, és az örmények nemzeti újjászületését szimbolizáló Cicernakaberd emlékmű (Fecske-erőd) közepén lobogó örökmécsessel alkot korrespondenciát. Az emlékművel kapcsolatban írja Deréky Pál az örményországi utazásairól szóló beszámolójában, hogy a
Cicernak örményül fecske, berd erőd, Cicernakaberd tehát Fecske-erőd. Vidám dolognak tűnik, de nem az. Ezen a dombon található az örmény népirtás emlékműve és múzeuma. Az emlékmű – 44 méter magas, tűhegyesen kicsúcsosodó, hosszában meghasított obeliszk – az örmény nép fájdalmas szétszakítottságát jelképezi. A mellette található öröklángot 12 megdöntött pilon veszi körül (melyek a tizenkét elvesztett − ma Törökországhoz tartozó − tartományt szimbolizálják): a közöttük levő réseken áttűnik az Ararát látványa.(2)
A nefelejcs virágának színszimbolikájához még hozzátartozik, hogy a szirmai közül a világos lila a jelent, a mély lila a pedig a jövőt jelképezi. A nefelejcsről, mint az örmények választott virágszimbólumáról elmondható, hogy olyan komplex jelentéstartalmak hordozója, amelyben egyszerre van jelen az emlékezés, mint az örmény identitás alapeleme és a figyelemfelhívó, protestáló jelleg, sűrítetten hordozva a centenárium alkalmából választott mottó lényegi üzenetét: „Ne felejts és emlékezzél!”
A múlt és az ahhoz való viszonyulás nemcsak az identitás egyik alapeleme, hanem a közösségek egyik fő összetartó ereje is. Csak az merül igazán feledésbe, aminek az adott jelenben nincsenek meg a vonatkozási keretei. A kollektív emlékezet – csakúgy, mint az egyéni – nem a múltat, mint olyat őrzi meg, hanem az idővel változó vonatkozási keretekkel egyben maga a múlt is folyamatosan újjászerveződik.
Emlékezni viszont csak úgy lehet, ha megvannak hozzá az eszközeink. Az eszközök készletét pedig Pierre Nora az emlékezet helyeinek, azaz lieux de mémoire-nak nevezi. Az emlékezet helyei – írja Gyáni Gábor – a személyesen megélt és spontán módon ható emlékezet (vagyis a hagyomány) és a történelem (tehát a rekonstruált múlt) metszéspontján keletkeznek olyan pillanatban, amikor van még mire építeni az akart, az óhajtott emlékezést.(3)
A régi és a friss áldozatokra való emlékezés egy szakadatlanul kiújuló láncolatot alkot az örmények életében. Gondoljunk csak azokra az áldozatokra, akik a mai Azerbajdzsán területén levő Szumgaitban estek el azt követően, hogy 1988. február 27-án egy három napon keresztül tartó zavargás tört ki, amelynek során mintegy 26 örmény esett el. Az őket ért atrocitások módszerei jószerivel lemásolták a törökök által a XX. század elején alkalmazott eszközöket. Az örményeket megkínozták, szabályosan lemészárolták, ablakokon dobálták ki és elégették. A Szumgaitban elesettek negyvenedik gyásznapja beleolvadt az örmény népirtás április 24-i emléknapjába, és a 26 legyilkolt áldozatot azonosították a genocídiumban elveszett másfél millióval. A két áldozatcsoport közötti párhuzamot az is aláhúzza, hogy a szumgaiti áldozatokról megemlékező kőkereszt (a kacskar) a Genocídium-emlékhely területén belül került elhelyezésre éppen április 24-én.
Minden valószínűséggel, hasonló tiszteletadásban részesülnek az idén április 24-én, a Metz Jeghernre való emlékezés napján, azok az elesett örmények is, akik az atrocitások legújabbkori áldozataivá váltak.
Az azeri-örmény összecsapások 2020. szeptember 27-én reggel kezdődtek a Hegyi-Karabahi Találkozási Vonalnál, melyet a hegyi-karabahi háború (1988—1994) után hoztak létre. Örményországban és Hegyi-Karabahban vagy, ahogyan az örmények nevezik Artzakhban, használják még a “második artzakhi háború” örményül: Արցախյան երկրորդ պատերազմ) “honvédő háború” (örményül: Հայրենական պատերազմ) és a “harc a túlélésért” (örményül: Գոյամարտ neveket.
A háborút hívják még „második hegyi-katabahi háborúnak”, “örmény—azeri háborúnak” (örményül: Հայ-ադրբեջանական պատերազմ; “hathetes háborúnak” (örményül: Վեցշաբաթյա պատերազմ; és “44 napos háborúnak” (örményül: Քառասունչորսօրյա պատերազմ.) is.
A Genocídiumot követő legújabb kori ki-ki újuló összecsapások nemcsak emberáldozatokat követeltek, hanem mérhetetlen pusztításhoz is vezettek az örmény kulturális emlékek területén. Artzakh különösen gazdag kulturális emlékekben, azonban Azerbajdzsán már az 1990-es években módszeres megsemmisítésbe kezdett az örmény emlékek terén. Egyik szembeötlő példaként emlegetik a julfai örmény temető területén történő szisztematikus lerombolásokat. De az olyan félreeső helyek, mint Nahicseván is, különösen szabad prédáivá válhattak a rombolásnak, ahol a helyi felmérések szerint mintegy 89 templom esett áldozatul, köztük egy híres középkori katedrális, Abrakunis valamint 5840 kőkereszt (kacskar) és 22 ezer síremlék.
Különösen fájó pontja az örményeknek, hogy a mostani hegyi-karabahi háború folyamán két rakéta támadás jelentős rombolást okozott a Susában (örményül Susiban) található Gazancsecoc, azaz Szent Megváltó székesegyházon. A béketárgyalásokat követően az azeri kézre került Susiban lerombolták az 1918-ban épült Keresztelő Szent János, közismert nevén Zöld Óra örmény templomot is.
Az örmény kulturális emlékek fizikai megsemmisítése mellett folyik egy másfajta, rafináltabb módja is az eltüntetésüknek azeri részről, amelyet a ráépülés és a kisajátítás módszerével érnek el. A niji templom restaurálásakor például eltűntek az örmény feliratok. Az Azerbajdzsán területén még jó állapotban fennmaradt néhány templomról a hivatalos azeri álláspont azt tartja, hogy azok a kaukázusi albánok emlékei. Egy mindössze tízezer főnyit kitevő keresztény udik közösségéről van szó, akik az albánok örököseinek tartják magukat, és erős azeri támogatottságot élveznek a vallásuk gyakorlásához.
Kérdéses, hogy mi lesz a sorsa a dadivanki kolostornak, amelyet az örmény hagyományok szerint Szent Dadi, vagyis az örmény egyházat létrehozó Júdás Tádé alapított még az I. században, mai épületei pedig a XII.-XIII. századból valóak, ugyanis a béketárgyalásokat követően azeri kézre kerültek, és az udi keresztények pedig máris kísérletet tettek a kisajátítására.
Mindezek fényében joggal lehet beszélni az örmények ellen elkövetett kulturális genocídiumról is.
Április közepén, amikor a jelen írás keletkezett, egyelőre nem tudni még, hogy milyen lesz a 2021. április 24-i megemlékezés. Azonban sejthető, hogy a pandémia és az artzakhi veszteségek a szokásosnál is komorabb tónusura színezik majd. Csak reménykedni lehet tehát, hogy az örmény gyökerű személyes és kollektív emlékezés maradványaiból megalkotott „emlékezet helyei” a világháló képi megjelenítő eszközeinek felhasználásával különös formát öltenek majd az idén is, akárcsak 2020-ban, mert összeköti őket újból az a törekvés, hogy a kívánt emlékezet tartósan megszilárdítsa önmagát. A különben méltatlan ismeretlenségbe és az agresszor által máig tagadásba merülő múlt így kerül a virtuális térkép egyes nefelejcs-jelezte darabjai révén a személyes és kollektív emlékezet helyeinek közvetítésével az egyetemes emlékezet közösségi vérkeringésébe.
A szerző erdélyi örmény gyökerű irodalomtörténész, politológus. 1988 óta Budapesten él.
Jegyzetek:
(1) Lásd ide kattintva
(2) Deréki Pál: Örményországi körutazás 2017 nyarán. Alföld, 2018. 06. 53.
(3) Gyáni, 2000. 82
