A Biblia az örmény hagyományban

A kereszténység Kr.u. 304-ben, III. Tiridatész (Kr.u. 287 k.-314 k.) alatt történt felvétele után a Biblia szent iratként fontos helyet tölt be az örmény irodalomban és kultúrában. Az örményeknek azonban jóval korábban meg kellett ismerkedniük a bibliai hagyománnyal, a Kr.u. 1.sz-tól Szírián keresztül terjedő kereszténység által. Noha az ország még a kereszténység felvétele után három évszázadig vallási csatatér volt, a keresztény papok megismertették a népet a Biblia – mindenek előtt az evangéliumok – tartalmával. Közülük meghatározó volt a kappadókiai születésű és neveltetésű Világosító szent Gergely prédikátori és térítő munkája, aki az új vallást az uralkodóval elfogadtatta.^[1] Az első fordítások szerzői Szahak katholikosz (350 k. – 439) és Meszrop Mastoc (361 k. – 440) – az örmény ABC megteremtője (406) – tudós prédikátor voltak. A minták – mind az ABC, mind a fordítások tekintetében – a szír és a görög kultúrák voltak. Szahak és Meszrop a Biblia mellett liturgikus irodalmat és egyházatyákat is fordítanak, szírből és görögből. Joggal értékelhetjük ezt a korszakot szellemi-kulturális reneszánszként.

Magáról a fordításról való ismereteink ellentmondásosak. Meszrop Mastoc tanítványa, Koriun (5.sz.), mesterének tulajdonítja a fordítást, míg a később élt Horenaci Mózes (7. vagy 8. sz.) szerint Szahak és Meszrop voltak a fordítók. Úgy tudja, Szahak szírből fordított, mivel a perzsa király minden görög könyvet elégettetett. Koriun szerint a sietve készült fordítást Szahak és mások revideálták az epheszoszi zsinat (Kr.u. 431) után. A revízió alapjai görög kéziratok voltak.

A fennmaradt szövegek belső bizonyítékai alapján az állapítható meg, hogy a fordítás két vagy három szakaszban folyhatott. A legrégebbi szöveg (Arm 1) később alapos revízió tárgya lett, vagy új fordítást (Arm 2) készítettek. Ezek ószövetségi könyveket is magukba foglaltak – sőt, bizonyos könyvek – a Krónikák könyvei, Énekek éneke, Makkabeusok, Ben Szíra – két változatban is fennmaradtak; ezek egyike az Arm 1 szövegében található.^[2]

A legmodernebb tudományos kézikönyveket használták: Arm 2-ben a Genesis a Septuaginta hexaplai görög szövegén alapul. Órigenész Hexapla-jának hatása sok más könyvön is érződik (pl. Jób könyve).^[3] Az evangéliumok szövegét, amelyek mindennél fontosabbak voltak a fordítók számára, az Arm 2 fordításában görögből készítették. Az ószövetségi könyvek tekintetében az Arm 2 fordítása a Septuaginta kánonját követi, így olyan, apokrifnak nevezett szövegeket is tartalmaz (a 4Makk kivételével), amelyeket a héber Biblia nem ismer. Sőt, nagy számban fordítottak a Septuaginta kánonjában sem szereplő bibliai tematikájú, zsidó körökben keletkezett műveket is, és ezek nagy tekintélynek örvendtek. A kéziratok, amelyek alapján az örmény fordítások készültek, sajnos, nem ismertek. Ezra ún. negyedik könyve (4Ezra), valamint A 12 patriarcha testamentuma című gyűjtemény azonban számos középkori örmény kánoni listán szerepelnek, és a szövegeknek örmény kéziratai is maradtak fenn. Az újszövetségi apokrifek az Arm 2 szövegében egy korinthoszi levéllel (3Kor) bővültek. 

Az apokrif irodalom körébe sorolt iratok bibliai tematikájú, tanító szándékú művek, amelyek valamilyen ok folytán mégsem váltak a sugalmazott könyvek, gyűjtemények részeivé. Az okot nem annyira tartalmukban, mint inkább talán hagyományozók körében kell keresnünk. Az apokrif irodalomhoz kapcsolódnak alexandriai Philón (Kr.e. 20 k.-Kr.u. 40 k.) művei is, amelyek szintén olvashatók örményül. Sőt, Philónnak van olyan műve, a Quaestiones in Genesin (Kérdések a Teremtésről), amelynek teljes szövege ma is csak örmény fordításban olvasható, görögül nem maradt fenn. Philón mellett egyébként görög filozófusokat, Platónt és Arisztotelészt is fordítottak. Az örmény kereszténység élénk kapcsolatot tartott a korabeli Kelet keresztény műveltségével: szerzetesei vagy Alexandria és Caesarea iskoláiban Euszebiosz görög nyelvű Egyháztörténete alapján tanulták a kereszténység történetét, vagy a szíriai Amida iskoláját látogatták.

Az ismert apokrifonok közül a legtöbbnek van ismert örmény fordítása – söt, örmény szerzők művei részleteket őriztek meg máshonnan nem ismert apokrif művek szövegéből is; például egy máshonnan nem ismert Ezékiel-apokrifon egy részlete Nüsszai Gergelynél olvasható.^[4] A zsidó háború bukása után keletkezett, a katasztrófa okait kutató, Ezranegyedik könyve (4Ezra) címet viselő irat rendkívüli népszerűségét a késő-ókori világban mutatja, hogy a mű nemcsak latin, szír, kopt (töredékek), etióp, grúz fordításban, hanem két, egymástól független arab változatban is fennmaradt.^[5] Örmény fordítása feltehetően görögből készült. A művet Ayirivanki Mehitar listája a kánoni könyvek között említi.^[6] Az örmény nyelvű változatnak korábban négy kézirata volt ismert, Velencéből – az ismert kéziratok száma ma ennek többszöröse.^[7] Feltehetően a grúz verzió is az örményen alapul (ezek a szövegek ugyanis a többi ismert változattól eltérnek).^[8] 

Ugyancsak az örmény Ezra-irodalom körébe tartozik az “Ezra kérdései” címen ismert irat.^[9] Objektív kritériumok alapján eldönthetetlen, hogy a mű más nyelvből készült fordítás-e (ebben az esetben héber vagy arámi eredetire menne vissza), vagy pedig az ismert apokrifák stílusában örményül írt mű. Valószínűleg az utóbbi – és az Ezra kérdései nem az egyetlen példáját jelenti az apokrif irodalomhoz szorosan kötődő, annak témáit és motívumkincsét használó, de örmény szerző által írt, és örményül fogalmazott alkotásoknak.

A tizenkét patriarcha testamentuma c. gyűjtemény darabjai az ószövetségi patriarchák, Jákob fiai szájába adott erkölcsi intelmeket tartalmaznak. A teljes gyűjtemény ma görögül ismert, és görög szöveg lehetett az örmény fordítás alapja is (a gyűjtemény egyes darabjai ma arámi nyelven is ismertek).^[10] A Genesis 2-3. hagyományával, az első emberpár életével foglalkozó legendás és tanító jellegű zsidó irodalomból kiemelkedő az Ádám és Éva élete c. irat, melynek az örmény fordítás egyik jelentős változatát képviseli.^[11] Az örmény hagyomány megőrizte az ószövetségi prófétákról szóló legendákat tartalmazó Vitae Prophetarum címen ismert gyüjteményt^[12], a Báruk negyedik könyve (4Báruk) című iratot,^[13] és nem utolsó sorban az ókori irodalom bestseller-ének számító Ahiqár-regény szövegét. Az Ahiqár-regény címadója, a bölcs udvarnok, Ahiqár neve először a Kr.e. 7.sz-ban bukkan fel mezopotámiai forrásból. Az Ahiqár nevével összekapcsolt elbeszélés és bölcs mondások gyűjteményének legkorábbi ismert szövege a Kr.e. 5.sz-ból származik, és az Asszuán közelében fekvő egyiptomi Elephantinében találták meg, az ottani zsidó határőr-kolónia iratai között. ^[14] A mezopotámiai eredetű és tematikájú mű rendkívüli népszerűségét és más művekre gyakorolt hatását bibliai példák is tükrözik: Eszter könyvének az egymással rivalizáló főhivatalnokokat bemutató szála, valamint Tóbit könyve, amely a név szerint említett Ahiqárt Tóbit unokaöccseként mutatja be, és a történet fordulópontjain utal történetére).^[15] A mű örmény fordítása a szír hagyományra megy vissza, és az arámihoz igen közel álló szöveget ad, szemben a többi ismert változattal.^[16]  

Az egyiptomi zsidó közösségekben keletkezett művek ugyancsak korán ismertté váltak az örmény műveltségben is. József és Aszenet történetét egyiptomi zsidó szerző írta, görögül.^[17] A regényes motívumokat és a bölcsesség-irodalom elemeit egyaránt tartalmazó történet alapjául a Genesis József-története (Gen. 35, 37-50) szolgált. Ugyancsak egyiptomi zsidó és ugyancsak görögül írta a Makkabeusok harmadik könyve (3Makkabeusok) címen ismert elbeszélést, melynek az eredetit inkább parafrazeáló örmény fordítása a Kr.u. 400-600 közötti években készülhetett. ^[18] A fordítás és az örmény hagyomány alapja a mű görög szövege lehetett, minthogy ezt az iratot semJeromos Vulgatája, sem a későbbi katolikus Bibliák nem tartalmazzák.

A Makkabeusok negyedik könyve (4Makk) címen ismert palesztinai zsidó mű óriási hatást gyakorolt a keresztény martirológiai irodalomra.^[19] Míg a zsidó hagyomány a rabbinikus irodalom kora (Kr.u. 1-2.sz.) után teljesen megfeledkezik róla, addig a keleti és nyugati keresztény egyházatyák – az örmény Nazianci Gergely, Aranyszájú szt. János, valamint a nyugati Ambrosziosz és Augustinus – körében jól ismert és gyakran idézett mű. Az egyházatyák nemcsak ismerik, hanem kereszténynek is elfogadják, a Makkabeus-fölkelés korának zsidó mártírjaiban keresztény protomártírokat látván.

Az előző rövid áttekintésből is kitetszik, hogy az örmény hagyomány az ókori keleti kultúra igen széles köréből merített, lehetőség szerint közvetlen források alapján. Ez a folyamat folytatódik a Kr.u. 5.sz-tól kezdve bőségesen dokumentált önálló örmény nyelvű irodalom műveiben – Agathangelosz krónikáiban, életrajzokban, és mártír-legendákban, valamint a Kr.u. 7. vagy 8. században élt Movszesz Horenaci (Khorénéi Mózes) monumentális krónikájában.^[20] Horenaci tanulmányait az egyiptomi Alexandriában végezte, és krónikájában népének történelmét örökíti meg, a kezdetektől – a bibliai történetíráshoz hasonlóan – az önálló királyság megszűnéséig (Kr.u. 428). Saját szavai szerint, bár jól ismeri a “babilóni”, azaz mezopotámiai hagyományt (ennek művében számos igazolását adja), mégis inkább a görög történetírókat kívánja követni. Krónikájában, annak egész felépítésében azonban több esetben bibliai mintákat követ – ezeket nyilván nem számítja az egyéb “keleti” hagyományokhoz. Az örmény nép leszármaztatásához Gen 10 nemzetségtáblája, a Noé fiaitól származók listája szolgáltat alapot. Későbbi keresztény krónikaírók más népek leszármaztatásához egyébként ugyanezt a forrást teszik kiinduló-alapnak. A Gen 10-ben szereplő személynevek – Noé három fia és leszármazottai nevei – ugyanis egyben nép-nevek is. Horenaci az örmények eredetét Noé harmadik fiához, Jáfethez – aki leszármazottai neveinek legtöbbjében az indo-európai népek neveit ismerhetjük fel – kapcsolja (§ 5).^[21] Thorgom fiaként, vagyis Jáfet dédunokájaként említi Hajkot: az Ószövetségben Jáfet egyik fia Gómer, az ő fia Togorma (Gen 10:2). A bibliai forrás Togorma leszármazottait egyébként nem nevezi meg, Horenaci tehát itt kiegészíti és továbbviszi a bibliai listát. 

A Henok-hagyomány Horenaci művében: Az örmény identitás alapjául a bibliai mellett önállóan felhasznált biblikus témájú hagyomány szolgál. Horenaci elbeszélése szerint az emberiség történetének kezdetén, “… amikor az emberi nem sokasodni kezdett, terjeszkedni az ország egész területén a mérhetetlenül erős óriások között. Mert akkor az emberek nekivadulva döfték kardjukat társuk oldalába, uralkodni akarván a másik felett is. Ekkor történt, hogy Bél az egész országot uralma alá tiporta. De Hajk nem akart neki behódolni Babilónban” (…).^[22] Hajk útnak indul Ajrarát földjére az északi vidékre. Egy hegy lábánál letelepszik; később unokájára, Kadmoszra hagyja ezt a helyet, ő maga pedig északnyugat felé továbbvonulva egy magaslaton telepszik meg; itt alapítja a Hajkasen nevü várost, székhelyét. “Bél, a Titán” (ez a jelző többször is szerepel Béllel kapcsolatban) pedig, miután már mindenkit uralma alá hajtott, elküldi az északi vidékre egyik fiát, hogy behódolásra bírja Hajkot. Hajk ezt visszautasítja; Bél erre felvonul ellene Babilónból, “mérhetetlen termetű harcos óriásaival”. Félelmetes dübörgéssel csap össze a két sereg. Hajk, a mesternyilazó eltalálja Bélt, akinek serege megfutamodik. Az ütközet színteréül szolgáló helyet Hajoc Dzor-nak “örmények völgyé”-nek nevezik mindmáig. A megölt ellenfelet Hajk tisztességgel temetteti el Harkban egy magaslaton. “Mi pedig hazánkat ősünkről, Hajkról Hajkh-nak nevezzük” megállapítással zárul az elbeszélés (§ 10-11).

A történet egyaránt tartalmaz a bibliai és az apokrif irodalomból származó motívumokat, valamint az ókori keleti és görög elbeszéléskincsből önállóan származó hagyományt. Az események datálása a bibliai időszámítás alapján történik: “amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön” (Gen 6:1). Ez a vízözönt közvetlenül megelőző kor, amikor az Isten fiai, akik „látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik” (Gen 6:2). Ugyancsak a Genesis szövegében olvasható, hogy “óriások éltek akkor a földön, … ezek a régi idők híres hősei” (Gen 6:4). Az óriás Bél alakja mindenképpen kapcsolódik a bibliai óriások hagyományához. Bél neve azonban a mezopotámiai hagyományból származik. Az „úr” jelentésű név eredetileg „Marduk bél”, „Marduk, az úr”, Babilón főistene nevének jelzője volt. Babilón annak a városnak a neve, melynek főistene az újbabilóni korban Marduk volt. A Biblia jól ismeri Marduk/Bél nevét. A Kürosz perzsa király által Kr.e. 539-ben elfoglalt Babilón bukásáról – amely egyben a zsidóságot fogságba vivő hatalmas újbabilóni birodalom bukását jelentette – számot adó kortárs zsidó próféta az újbabilóni birodalom összeomlását az országot védelmező istenek tehetetlenségének tulajdonítja, és a következőképpen jeleníti meg: „Leroskad Bel, összetörik Nebó. Bálványaikat állatokra, barmok hátára rakják, úgy viszik súlyos teherként, kimerült állatok hátán. De leroskadnak, mind térdre rogynak, nem tudják megszabadítani azokat, akik viszik őket, sőt maguk is fogságba jutnak” (Jes 46:1-2). Bél Dániel könyvében is szerepel, a Septuagintában a dánieli próféciákhoz kapcsolódó „Bél és a sárkány” c. elbeszélésben, amely az ószövetségi próféciákhoz hasonlóan az idegen bálványszobrok tehetetlenségét reprezentálja. Hajk félelmetes ellenségének személynevét tehát egy mezopotámiai istennév és az ahhoz kapcsolódó bibliai hagyomány ihlette.

Az óriások agresszív természetét – ahogyan Horenaci elbeszélésében szerepelnek – nem indokolja a Gen 6:1-4-ben olvasható bibliai elbeszélés. Ennek eredetét egy másik, a bibliai szöveghez kapcsolódó, ám kánonivá nem vált hagyományban kell keresnünk, és ez az ún. etióp Henok-könyv (1Henok), a bibliai hagyományhoz kapcsolódó, elbeszéléseket, valamint apokaliptikus látomásokat és kinyilatkoztatásokat tartalmazó gyűjtemény. Legteljesebb szövege etióp változatban ismert; azon kívül fennmaradt a műnek egy rövidebb görög szövege is.^[23] Örmény fordítása mindeddig nem ismert. Régóta feltételezték, hogy a görög és az etióp szöveg egy azóta elveszett héber vagy arámi mű fordításai lennének, amelyek zsidó hagyományt foglalnak össze. A gyűjtemény keletkezését korábban a Kr.e. 2.sz-ra tették. A nyelvet illető feltételezés igazolódott, amikor a XX. század közepén a qumráni 4.sz. barlangban megtalálták a Henok-mű arámi eredetijének töredékeit.^[24] A qumráni kéziratos hagyomány a Kr.e. 3.sz. végére megy vissza, a gyűjtemény legkorábbi darabjai tehát régebbiek, mint azt korábban feltételezték.

Az óriások a 6-11. fejezetekben, a vízözön előtti emberiség történetében szerepelnek.^[25] A vízözön előzményei azonban Gen 6:1-4-hez jelentős eltéréseket mutatnak. A Henok-gyűjtemény elbeszélése szerint az „ég fiai” (1Hen 6:2), akiket a szöveg a továbbiakban „Virrasztók”-nak (῾yryn) nevez, meglátják az emberek lányait, megkívánják őket, és elhatározzák, hogy leszállnak hozzájuk. Vezetőjük, Semihaza azonban bűnösnek tartja a tervet, amelyért nem kívánja egyedül viselni a felelősséget (1Hen 6:3); ezért a Virrasztók, tervük végrehajtása érdekében esküvel szövetkeznek a Hermon-hegyen (1Hen. 6:6).^[26] A Virrasztók bemocskolódnak a földi nőkkel, akiket boszorkányságra, mágiára és „gyökérvágás”-ra tanítanak és „megismertették velük a füveket” (1Hen 7:1). A földi nőktől született gyermekek agresszív természetű óriások (gibbarin) lesznek, akik először „felfalták az emberfiak minden munkáját”, majd az embereket és egymást kezdik pusztítani (1Hen 7:4-6). Vétkeznek a földi élőlények – szárazföldiek, a vizekben és levegőben élők – ellen. Végül a föld bevádolja a bűnösöket mindazokért a tisztátalanságokért, amik rajta történtek” (1Hen 7:5-6). Az óriások teste elpusztul a bekövetkező vízözönben; atyáiktól örökölt szellemi részük azonban a világban marad, az emberekkel ellenséges, gonosz démonokként (1Hen 15).

A mindent felfaló és elpusztító óriások démoni tulajdonságokkal rendelkeznek (az elbeszélés alakjainak eredete is a mezopotámiai démon-hagyományba nyúlik vissza).^[27] Ők a világban megjelenő fizikai rossz okai és reprezentánsai. Az óriások történetét szövik tovább a csak Qumránból ismert töredékekben szereplő elbeszélések, amelyeket a szövegek első kiadója, Tadeusz Milik „az Óriások könyvé”-nek nevezett. Az óriásokról szóló henoki hagyomány igen nagy hatással volt a későbbi manicheus irodalomra. A Kr.u. 3. sz-ban élt perzsa orvos, Máni által alapított vallásban az óriások könyve a hét kánonikus könyv egyike volt.^[28] 

Ismeretes, hogy – számos más apokrif zsidó műtől eltérően – a Henok-gyűjteménynek nincs ismert örmény fordítása. Nem tudjuk, mi jutott el az örményekhez az óriásokkal kapcsolatos hagyományból, és milyen úton történt ez? Minden esetre ismerik (feltehetően a gyűjtemény görög forditásából), és továbbszövik: a démoni tulajdonságokkal rendelkező hatalmas ellenség, Bél az óriások egyfajta visszatérése (vagy továbbélése) a vízözön után; végleges elpusztítása Hajknak köszönhető.^[29]

Az „alapító hős”, Hajk története és az örmény királyság története a továbbiakban ószövetségi pillérekre épül. HajkBabilónból való kivonulásának motívumát Abrám/Ábrahám Úr Kaszdim-ból (a káldeus Urból) való kivonulásával állíthatjuk párhuzamba (Gen 11:31-32). Hajk tartózkodása az északi síkságon, (amelyet később unokájának, Kadmosznak ad) hasonló Abrám/Ábrahám tartózkodásának hagyományához az észak-mezopotámiai Harrán térségében, ahol az „ígéret földjé”-re vezető útja során rokonainál időzik. A rokonok ezen a földön maradnak (Gen 11:31-12:1). A későbbiekbe Ábrahám fia, Izsák és unokája, Jákob is innen házasodik (Gen 24, 28-29). Horenaci a Hajk kivonulásáról szóló részbe is beleszövi az óriás Bél alakját. 

Az önálló örmény királyság történetének ábrázolásában ismét számos bibliai példát követ. Az ószövetségi történetírás Salamon-képéhez hasonlóan emeli ki II. Tigranész (95-55) alakját. A dicsőséges történet után a bukás leírásában, Örményország siratásában az esetleges reményre alapul szolgáló példák a dávidi dinasztiából származó Zerubbábelműködése a júdai állam bukását és Cidqija király fogságba vitelét (Kr.e. 586) követően, valamint Mattatja, a Makkabeus-szabadságharc elindítójának fellépése Antiokhosz Epiphanész (Kr.e. 175-164) üldözésével szemben (§ 68).

Jegyzetek:

(1) A szászánidák és a bizánciak egyaránt a saját vallásukat igyekeztek Armeniára erőltetni. A szír nyelv és irodalom tilos volt Nyugaton, és ugyanígy a görög Keleten. Kr.u. 387-ben felosztották Armeniát a parthus és Római Birodalom között.
(2) A legkorábbi örmény bibliafordításokról ld. Joseph M. Alexian, Armentian Versions, in: D.N. Freedman (ed.), The Anchor Bible Dictionary, New York, London: Doubleday, 1992, 6:805-808.
(3) Órigenész, Kr.u. 240 k., szó szerinti összehasonlítása a héber Ószövetség, annak héber görög betűs átírása, valamint a görög Septuaginta és más görög fordításoknak (Aquila, Szümmakhosz, Theodotion) szövegeit. A Septuginta ebben a gyűjteményben az 5. oszlop.
(4) Patrologiae graecae, ed. J. Migne, 46, col. 208. A mű ókori idézeteiről ld. J.H. Charlesworth, The Old Testament Pseudepigrapha, Garden City, New York: Doubleday 1983, I. 488.
(5) A kéziratokról és kiadásokról ld. Charlesworth, i.m. I. 518. A szövegekről ld. Charlesworth, i.m. I. 517-59; a latin verzió Jelenits István magyar fordításában az Apokalipszisek c. kötetben (Apokrif iratok, szer. Adamik Tamás), Budapest: Telosz kiadó 1997, 17-46 oldalakon olvasható.
(6) J. Issaverdens, Uncanonical Writings of the Old Testament, Venice 1901, 481-691; M. Stone, The Armenian Version of IV Ezra, University of Pennsylvania Armenian Texts and Studies, 1, Missoula, Mt. 1979. c. könyvében további tizenöt kéziratról ad számot.
(7) Michael Edward Stone, Armenian Canon Lists III: The Lists of Mechitar of Ayrivank` (c. 1285 C.E.) , Harvard Theological Review (HTR), 69 (1976), 289-300.
(8) J. Issaverdens, Uncanonical Writings of the Old Testament, Venice 1901, 481-691; M. Stone, The Armenian Version of IV Ezra, University of Pennsylvania Armenian Texts and Studies, 1, Missoula, Mt. 1979. c. könyvében további tizenöt kéziratról ad számot.
(9) Az örmény kéziratos hagyomány egyébként a művet néha 3Ezrának nevezi, míg más keresztény hagyományban használatos a 2Eura elnevezés is. A szövegekről ld. Charlesworth, i.m., 1:518-19.  Ezra negyedik könyvéről ld. M.E. StoneEsdras, Second Book of, in: The Anchor Bible Dictionary 2:611-614.
(10) Charlesworth, i.m., 1: 591-99
(11) A mű görög nyelvű szövegének első, és máig alapvető kiadása: R.H. Charles, The Greek Versions of the Testaments of the Twelve Patriarchs, Oxford 1908; Hildesheim 1960. Az örmény fordítás kéziratairól ld. Charlesworth, i.m. 1:776. A qumráni (holt-tengeri) tekercsek között héber és arámi testamentum-töredékekre bukkantak. A szövegek – Júda, József, Naftáli, Lévi testamentumai – hasonló tartalmúak a görög fordításokból ismert hasonló című művekével. Közöttük van olyan testamentum – Qaháté – amelynek görög fordítása nem ismert. A testamentumok magyar fordítását és kiadásaikat ld. Fröhlich I., A qumráni szövegek magyarul, Piliscsaba: PPKE 1998, 224-233.
(12) A műről ld. M.E. Stone, The Death of Adam – An Armenian Adam Book, Harvard Theological Review 59 (1966) 283-91.
(13) A különböző fordításokról és szövegváltozatokról ld. Charlesworth, i.m. 2:379.
(14) A fordításokról és kéziratokról ld. Charlesworth, i.m. 2:413.
(15)A mű első kiadása: E. Sachau, Aramäische Papyrus and Ostraka aus einer jüdischen Militär-Kolonie zu Elephantine, 1-2, Leipzig 1911, standard kiadása: A.E. Cowley, Aramaic Papyri of the Fifth Century B.C., Oxford 1923. A történet szerint Ahiqár Szín-ahhé-eriba (Szanhérib) és Assur-ah-iddina (Esarhaddon) asszír uralkodók kancellárja volt. Saját gyermeke nem lévén örökbe fogadta unokaöccsét, Nádábot (Nadint) akit sajátjaként nevelt, hogy az majd hivatalát is örökölje. Az ifjú azonban, hogy hamarabb juthasson nagybátyja örökébe, hamis módon árulással vádolja be Ahiqárt. Esarhaddon halálra ítéli Ahiqárt, akiben azonban a hóhér korábbi jótevőjét ismeri fel, ezért megmenti. A mű végén kiderül az igazság, Ahiqár visszatér, a gonosz Nádáb pedig megbűnhődik.
(16) Tóbit 1:22, 11:17, 14:10.
A különböző nyelvű változatok szövegét ld. J.R. Harris, F.C. Conybeare, A.S. Lewis, The Story of Ahiqar, Cambridge 1913.
(17) M. Philonenko, Joseph et Aséneth: Introduction, texte critique, traduction et notes, SPB 13, Leiden: Brill 1968. A műről ld. Gideon Bohak, Joseph and Aseneth and the Jewish Temple in Heliopolis. Early Judaism and its Literature 10, Atlanta, Georgia: Scholars Press, 1996.
(18) Görög szövege a Septuagintában olvasható; angol fordítása, bevezetővel Charlesworth, i.m. 2:509-529-ben található.
(19) A szöveg történetét és az angol fordítást ld. Charlesworth, i.m. 2:531-564.
(20) Magyar fordítása: Chorenei Mózes, Nagy-Örményország története. Erdeti örményből fordította és magyarázó jegyzetekkel ellátta Szongott Kristóf, Szamosújvár: Tódorán Endre „Aurora” könyvnyomdája, 1892.
(21) Jáfet az indoeurópai népek – így a görögöknek is – ősatyja a Genesis hagyományában (Gen. 10). Ugyanott Sém a sémi népek, Hám pedig az észak-afrikai népek őseként szerepel. A felosztás természetesen nem pontos, hiszen nem az érintett nyelvek rendszeres analízisén alapul. Egy-egy népet néha nem megfelelő csoportba sorol be, mint pl. Kanaánt, aki nem Sém, hanem Hám leszármzottjaként szerepel, ennek azonban az az oka, hogy a majdani Izrael ősei ne szerepeljenek az ellenségesnek tekintett kanaániakkal egy csoportban. Mindazonáltal Gen.10 listája alapjában helytálló képet ad az ókori, Kr.e.5.sz-i Közel-Kelet népeiről és nyelveiről.
(22) A Hajkról szóló hagyomány újabb fordítása olvasható: Hajk és Bél harca. A régi örmény irodalom kincsestára I. Válogatta, szerkesztette, a történeti és irodalmi bevezetőket írta Schütz Ödön, Budapest: Biblitheca Caucasica, 1995, 40-43.
(23) R.H. Charles, The Ethiopic Version of the Book of Enoch. Anecdota Oxonensia Oxford 1906. Angol fordítását ld. Charlesworth, i.m., 1:5-89J. A görög szöveg, német fordítással: Johannes Flemming, Ludwig Radermacher, Das Buch Henoch, Leipzig 1901. Az etióp szöveg alapján készült, jegyzetelt Magyar fordítása: Henok első könyve, fordította Dobos Károly, 188, in: Fröhlich Ida, Dobos Károly Dániel (szerk.), Henok könyvei. Ószövetségi apokrifek 1, Piliscsaba: PPKE BTK 2009.
(24) Kiadásuk: J. T. Milik, The Books of Enoch: Aramaic Fragments of Qumrân Cave 4, London: Oxford University Press; Clarendon Press, 1976. A töredékek magyar fordítását ld. Fröhlich I., i.m., 234-255.
(25) A könyvnek ez a része fennmaradt a qumráni arámi nyelvű töredékekben is, ld. Milik, i.m.
(26) A motívum az arámi ḥrm “esküt tenni”, és a Hermon helynév hasonlóságon alapul.
(27) A Henok-hagyomány démonológiája számos hasonlóságot mutat az Utukkú lemnútu „A gonosz utukku-démonok” címet viselő mezopotámiai démon-katalógus leírásaival. A gyűjtemény szövegét ld. M.J. Geller, Evil demons: canonical Utukkū Lemnūtu incantations. Introduction, cuneiform text, and transliteration with a translation and glossary. State Archives of Assyria Cuneiform Texts 5, Helsinki: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, 2007.
(28) Az óriások könyvéről, melynek szövege középperzsa, szogd, párthus, ujgur és kopt változatokban olvsható, ld. W.B. Henning, The Book of Giants, Bulletin of the School of Oriental and African Studies 11 (1943-6) 52-74. A könyvben szereplő óriások nevei – ’Ohya, ’Ahya és változataik – azonosak a Henok-könyv óriásainak neveivel (’Ohya, Hahya, Mahawai).
(29) Horenaci a történet előtt hivatkozik arra, hogy görög forrásokat ismer, és konkrétan valóban csak görög szerzőket említ. Lehetséges, hogy 1Henokot is görög fordításból ismerte, és ezért görögnek tartotta.