Magyarörmény értékmentés
A Magyarörmény értékmentés fogalom értelmezése igen tág lehet. Jelentheti a magyarörmény közösséghez köthető tárgyak, műemlékek, templomok, temetők, művészeti alkotások, dokumentumok stb. felkutatását, rendszerezett dokumentálását, állagának megóvását, kezelését stb. Első megközelítésben mindenkinek ezek jutnak az eszébe, hiszen ez a kézenfekvő értelmezés. Természetesen az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület ezeket az értékmentő feladatokat felvette az elvégzendők listájára és az elmúlt 20 év alatt ezeket művelte is, anyagi és emberi erőforrásainak lehetőségeihez képest. Az elvégzett munkákról már sokszor írtunk, beszámoltunk, így most csak címszavakban foglaljuk össze azokat.
1997 február 14-én született meg az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület 22 alakuló tag által. Az egyesület célja az volt, hogy országos hatókörű szakmai szervezetként az örmény nemzetiségi kultúrát ápolja, együttműködjön az erdélyi közösségekkel, az örmény nemzetiséget képviselje.
E célt apróbb feladatokra bontva valósítottuk meg: bemutattuk az ősi és az erdélyi örmény kultúrát; barangoltunk őseink földjén (Örményországban, Erdélyben és Moldvában, valamint másutt, az örmény emlékek nyomában; kapcsolatot tartottunk az erdélyi örmény katolikus egyházközségekkel; aktívan részt vettünk az erdélyi közösségek életében. Ápoltuk az örmény katolikus egyházi kapcsolatokat Magyarországon, Erdélyben, Rómában és Libanonban. Kiállításokat, klubokat, találkozókat szerveztünk, kiemelve a Fővárosi Örmény Klub rendezvénysorozatot, amely huszonhárom éve havonta magyarörmény – örmény tematikájú műsoraival, örmény származású szereplőivel, filmvetítésekkel fogadja a közösségi tagokat. Közösséget építettünk, díjat alapítottuk (Szongott Kristóf-Díj) és osztottunk ki évente. 22 év óta kiadjuk az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzeteket, mint a magyarörmények dokumentáló és tájékoztató lapját. Beindítottuk az Erdélyi Örmény Múzeum könyvsorozatunkat (eddig 26 kiadvány jelent meg), honlapot üzemeltetünk. Nemzetközi Konferenciákat és Örmény Kultúra Heteket szerveztünk, kapcsolatot tartottuk az óhazával és más örmény diaszpórákkal.
Az örmény tudományos és kulturális életet támogattuk és magunk is végeztünk genealógiai és történeti kutatásokat, tartottunk előadásokat. Koszorúztunk és megemlékeztünk az örmény, magyarörmény és magyar ünnepeken, támogattuk az örmény- és magyarörmény épített műemlékek, temetők állagmegőrzését. Aktivitásunkról és tevékenységünkről, tapasztalatainkról, problémáinkról folyamatosan beszámoltunk a Füzetekben és a honlapunkon, így ezekről, bármennyire részét képezi a magyarörmény kulturális értékmentésnek, most nem kívánunk részletesen beszámolni.
Jelen cikk tárgya egy igencsak áttételes értelmezése az értékmentésnek: a II. Világháború utáni tiltások, megtorlások miatt bezárkózott és szinte csak titokban működő magyarörmény közösség talpra állítását kellett felvállalnunk, ennek története pedig megőrzendő.
Közismert a magyarörmény diaszpóra történetében, hogy őseink 1239-ben menekültek el a tatár invázió elől az „ezeregy tornyú” Áni székesfővárosból, több száz éven keresztül menekültek a tatárok elől, majd 1672-ben találtak új hazát maguknak a Kárpát-medencében, Erdélyben. Ekkor az örménység nyelve az örmény nyelv nyugati nyelvjárása volt, majd a kipcsák-örmény nyelvjárásra változott a Krímben és Moldvában is ezt használták. Az erdélyi betelepülés után az erdélyi örmény nyelvjárást beszélték, amelyet 200 évvel ezelőtt fokozatosan felcseréltek a magyarra. Ennek következtében tehát az Erdélyben élő és onnan Magyarországra származott örmények a magyarörmények.
Először Trianon után, majd a II. Világháború során menekült el az örménység nagy tömegben az erdélyi kolóniákból (Erdélyben látványos létszámcsökkenést idézve elő) a mai Magyarországra. A Trianon után áttelepült örmények szabadon gyakorolták örmény kultúrájukat, egyesületet hoztak létre, kulturális rendezvényeket tartottak, kiadványokat jelentettek meg és gyakorolták örmény katolikus vallásukat. A II. Világháború utáni időszakban azonban a szocialista diktatúra politikai-, kulturális célkitűzéseiben tiltott volt minden civil szerveződés és a hitéletet is üldözték.
A meglévő szervezeteket – így az 1920-ban alakult Magyarországi Örmények Egyesületét is kötelezték működése befejezésére és dokumentumai beszolgáltatására – még inkább tiltott volt a nemzetiségi hovatartozásról, hitéletükről még beszélni is. Az ezidő tájt Erdélyből menekült magyarörmények rögtön a budapesti örmény katolikus plébánián jelentkeztek és a plébános, valamint a már itt letelepült örménység segítették az újonnan érkezőket lakhelyük megtalálásában (általában a már gyökeret vert „trianoni” menekültek szolgáltatták az átmeneti szállást, munkahely megtalálását), elhelyezkedésükben. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a rendszerváltásig eltelt időszak alatt – a szülőföld elvesztésének traumája és a megtorlástól való félelem következtében – elhalványodtak az emberekben a nemzetiségi gyökerek, a nemzetiségi kultúra fontossága. Ennek ellenére a családok nem szakadtak szét, az örmény katolikus plébániai találkozókon a lehetőségekhez képest a nemzetiségi szokások – az örmény ízekkel fűszerezve – csendben működtek tovább.
A magyarörmény közösségnek szerencséje volt Budapesten, hogy az örmény katolikus hitéletet titokban egy lakásban (Budapest, V. ker. Semmelweis u. 9. II. em.) tovább tudta éltetni P. Kádár Dániel plébános bátor kiállásával. Bár besúgókat rendszeresen lehetett látni a közösségben, akiknek írott jelentései is napvilágra kerültek a rendszerváltás utáni időkben. Ez a lakásból lett Isten hajléka adott lehetőséget titokban a szentmisék, egyházi ünnepek, keresztelők, elsőáldozások, agapék – szegényes, de örményes kivitelben –, temetések közös megélésére, a családok találkozására, problémái megbeszélésére, segítésére. Ez a kis örmény katolikus közösség örmény gyökereit az Erdélyben maradt családtagok levélbeni beszámolóival, 1955, a határ megnyitása után pedig az otthonmaradt családtagok, közösségek meglátogatásával tudta életben tartani. 1994 óta ezen menekült örmények lettek a magyarörmény – örmény kultúra felszítói, akik igényelték, hogy a szülőföld elvesztése után legalább az örmény gyökereket előadások, kulturális műsorok, kiállítások, könyvek, genealógiai kutatások által újra éljék, megismerhessék és bemutathassák. Ugyanakkor megfogalmazódott bennük, hogy felszínre hozhassák és bemutathassák Magyarországon a szülőföld szépségét, az ott maradt templomaikat, temetőiket, építészetüket, műtárgyaikat és hagyományaik sokszínűségét, családi kapcsolataikat, megélve és továbbadva gyermekeiknek a szabad identitásvállalás gazdag eredményeit.
A háború előtti generációk az erdélyi örmény városokban – a régen zárt kolóniákban – megélték az örmény gyökereik sokszínűségét: az örmény katolikus szentmisék az örmény katolikus templomokban, az örmény temetők, a helyi örménységgel, a családdal való állandó kapcsolat kielégítette igényeiket. Az örmény családokra jellemzően a közösségen belüli házasságok segítették a családi vagyonok egyben tartását. Nem felejthető el, hogy kultúrájuk sokszínűségét, történelmüket Szongott Kristóf (1854-1907) szamosújvári tanár és armenológus kutatta és feldolgozta számukra az 1897-1907-ig megjelent ARMENIA magyar – örmény havi szemle folyóiratában, valamint A Magyarhoni örmény családok Genealógiája (1898), végül az 1901-1903 között megjelent négykötetes Szamosújvár szabad királyi város Monográfiája köteteiben. E hihetetlen kultúrtörténeti kincstár tette lehetővé a magyarörménység történelméről, múltjáról és akkori jelenéről, a külföldön élő örménység helyzetéről való ismeretek megszerzését az Erdélyben élt magyarörménység számára. Szongott Kristóf a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt és rendszeresen tájékoztatta az Akadémiát kutatásai eredményeiről, az erdélyi magyarörmények helyzetéről. Művei Erdélyben sok családban megmaradtak, de a tiltások, megtorlások évtizedeiben teljesen elfelejtődtek. Az 1930-as évektől egyre több vegyes-házasság jött létre a székelyekkel, amelyekre nem volt jellemző a közösségen belülről történő társ választás tudatossága, mint korábban.
Kellett hozzá valaki, aki kutatta Szongott Kristóf hagyatékát és kellett hozzá az EÖGYKE (1997-től dr. Issekutz Sarolta elnök), hogy felrázza az örmény katolikus közösségeket (Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz) a magyarörmény kulturális örökségük felélesztésére. Ellátta őket és a hazaiakat Szongott Kristófműveivel – a könyvtáraknak is juttatott belőle -, hogy segítse az erdélyi örménységet a helyi örmény kulturális örökség bemutatásában, hagyományai újratanulását, megmentésében. Így jöttek létre az EÖGYKE segítségével nemcsak az ismert kolóniákban – Erdélyben a civil szervezetek az örmény katolikus egyházközségek mellett, és megkezdődött a kutatás Erdélyben és Magyarországon is a magyarörmény nemzetiségi kultúra, a gyökerek feltárására.
A nemzetiségi hovatartozás témája a magyarországi örménység körében csak az 1993-ban életbe lépett kisebbségi törvény örmény kisebbség meghatározásával került felszínre, mégpedig a Magyarországra frissen betelepült keleti örmények hatására. A megkülönböztetés miatt ekkor kezdte használni az Erdélyből elszármazott örménység a magyarörmény meghatározást, amelyet Szongott Kristóf már a 19. sz. utolsó harmadában használt, és kiadványaiban megjelentetett, mégpedig a Kárpát-medencén túli örményektől való megkülönböztetés céljából. Ezen szóhasználathoz az Erdélyből elszármazottak hozzátették az erdélyi meghatározást is, amely a szülőföldre utal.
1993-ban a LXXVII. törvény létrejöttével a kinyilvánított 13 nemzetiség háza táján megindult az újjáéledés, a zárt kolóniában élő kisebbségek megszervezhették magukat. A törvény a nemzetiségek meghatározásával és választási feltételei szigorú szabályozásával új helyzet állt elő a hazai örmények számára is, amely lehetővé tette az identitás kinyilvánítását, örmény kisebbségi önkormányzatok létrehozását helyi, megyei és országos szinten, mindezt az alábbi feltétételek esetén:
1. § (1) E törvény értelmében nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Az örmény gyökerű közösség sikeres felélesztésének útja
és problémái a nemzetiségi önkormányzatiság megalakulásával a rendszerváltás után
Közismert, hogy a magyarörmények már közel 200 éve elhagyták az örmény nyelvet és magyar neveket vettek fel, többnyire neveik magyarításával. Nem volt különleges „örmény” megjelenésük. Szerencsére a kutatók azért ismerték e nemzetiséget, az akkori becslések 10-15 ezerre becsülték létszámát. Sokakat meglepett, hogy az örményeket felvették a legális nemzetiségek közé. Különösen azért, mert Örményország távol van, nincs közvetlen határ és nincs nyelvi utánpótlás. Csak hát hol is vannak az örmények, akik csak titokban merték eddig megvallani örménységüket? Itt szeretnénk rátérni a címben szereplő „magyarörmény értékmentés”-hez. A feladat fordított, nem egy jól működő közösséget kell összefogni, értékeit megmenteni, hanem egy saját identitását csak titokban bevalló közösséget kell felébreszteni. Fel kell rázni, hogy örmény mivoltát bevallja, hogy kellő identitástudata legyen, hogy meg tudja magát védeni azok támadása elől, akik az örmény önazonosságát támadják. Találkoztunk olyan erdélyi örménnyel, aki azt mondta, „nem vallom magamat örménynek, mert mit szól a szomszéd, akinek eddig azt mondtam, hogy én székely magyar vagyok”. Közismert, hogy a Kárpát-medencében igen kevert nemzetiségek és népek élnek. Erdélyben, akkor még homogénnek, zártnak nevezhető örmény diaszpórák szomszédságában magyarok, székelyek, szászok, románok stb. éltek. Az is érthető, hogy e szomszédságok következtében később sok vegyesházasság keletkezett. A magyarörmények között a leggyakoribb az örmény-székely vegyesházasság. Van persze olyan örményünk is, aki 80%-ban szász és csak 20 százalékban rendelkezik örmény ősökkel és mégis a választása az örményre esett, amikor be kellett vallani nemzetiségét. Sok lelki sérült idős ember jelentkezik az Egyesületnél, hogy sejti az örmény gyökereit, de a családban nem beszéltek erről, már nincs kit megkérdezni. A feladat nem a felszínen jól működő közösség értékeinek megmentése, hanem az önmaga örmény identitását titokban tartó közösség megtalálása volt. A feladatot nehezítette, hogy felnőtt a II. Világháború utáni tiltó időszakban egy generáció, amely a saját örmény identitásával, értékeivel még nem találkozott. Számukra elsődleges feladatunk a találkozás megteremtése, az örmény kultúra megszerettetése, majd annak az érzésnek elsajátítása, hogy legyen büszke ősei dicső történelmére, múltjára és hagyományaira. A feladatot Kali Kinga kultúrantropológusunk „rearmenizálásnak” nevezi.
Riportrészlet dr. Issekutz Sarolta ügyvéd (Fővárosi Örmény Önkormányzat elnöke a 2000-es évek elején adott interjúból):
Gyermekkoromban már tudtam, hogy fele-fele arányban örmény és székely származásúak vagyunk. Otthon szüleink így neveltek bennünket. Sokat mesélt apám az örménységéről, az Ararátról, 10 éves koromban elsőször elutazhattunk Erdélybe az örmény kolóniákat is megismerni, örmény tárgyú könyveket is olvastam. Nagyon büszke is voltam rá, hogy örmény vagyok, sokáig „a kis örmény” voltam az iskolában, akit meg lehetett kérdezni, ha valamit nem tudtak eldönteni, például még az ügyvédi munkaközösségben is.
1970-ben egyéni turistaként sikerült két hetet Örményországban eltöltenem, ahol kutattam a gyökereim után. Itt találkoztam Avanesian Alexszel először.
Talán 2014 elején váratlanul megjelent lakásomon Avanesian Alex és Diramerján Onnig azzal a kéréssel, hogy az életbelépett új törvény alapján vállaljam el az örmény kisebbségi önkormányzatok megalakításához szükséges történelmi magyarörmény választók felkutatását, kampány megszervezését, a szükséges dokumentumok elkészítését, a hivatalos szervekkel való kapcsolatépítést és képviseletet stb., miután csak a történelmi magyarörmények jogosultak önkormányzatokat létrehozni.
A kérés meglepett, ügyvédi elfoglaltságom miatt hosszabb gondolkodási időt kértem. Végül elvállaltam a felkérést azzal a megfogalmazott kampányfelhívással, hogy a hazai magyar anyanyelvű történelmi örménység és az újonnan betelepült örmény nyelvűek közösen hozzák létre az örmény önkormányzatokat minden szinten, a közös örmény kultúra bemutatása céljából.
Hónapokon keresztül éjszaka a telefonkönyvekből gyűjtöttem ki az örmény vezetékneveket (Szongott Kristóf könyve alapján), hogy számottevő magyarörmény gyökerű szavazhasson örmény önkormányzatainkra. Nagyon sikeres volt az indulás, a kezdetek. A beindult önkormányzatokat felkészítettem a működésre. Az országos testület elnöke Avanesian Alex lett, az alelnökséget, mint jogász elvállaltam a törvényesség biztosítása céljából.
Amikor azt a megbízatást kaptam, hogy állítsam talpra az örmény közösséget, még magam sem tudtam mekkora ez a munka. Az általam ismert és „titokban” működő örmény közösségeken kívül magam sem tudtam kik is a még élő örmények, hol vannak, vállalják-e örménységüket. A szerény egyházi névsoron kívül az egyetlen támpontom az örmény nevek sajátossága volt. Tudtam, hogy a beilleszkedés miatt az örmények „magyarították” neveiket. Ráadásul a gyakori örmény névmagyarításokat már a XIX. század végén Szongott Kristóf rendszerezte és kiadott egy könyvet az örmény nevekről. E könyvre alapozva a telefonkönyv alapján kezdtem el hívogatni a név alapján örménynek vélt személyeket. Képzeljék el magukról, valaki felhívja és megkérdezgeti finoman, hogy örmény-e? Sokan megörültek annak, hogy újra szerveződik az örmény közösség, mások semmit nem tudtak az örmény gyökereikről. Tovább menve, finoman érdeklődtem, vannak-e erdélyi vagy Erdélyből származó szülei, nagyszülei, hogy is hívják a nagypapát, nagymamát. Nagyon sok kellemes és kellemetlen tapasztalatom volt. De szívós munkával valami elindult, gyűltek a nevek és címek. Természetes, hogy e módszerrel nem lehet több ezer embert elérni, de túljutottunk az első választáson, az ahhoz szükséges létszám összejött. A szavazatokkal nem volt gond, mert akkor még mindenki szavazhatott és az örmények a múltjuk miatt nagy tiszteletnek örvendtek. Az örmény szavazatok meghaladták a sokkal nagyobb nemzetiségek szavazatait is. A megalakuló kisebbségi önkormányzatok működésére a közmédia odafigyelt, igen sok rendezvényünkről tájékoztatott, igy a potenciálisan elért örmények köre megtöbbszöröződött, mert széles körben ismerté váltak az örmények.
A következő probléma, az örmény aktivitás széleskörű felélesztése volt. Jól működtek a klubok, nagyon érdekes előadások hangzottak el örmény történelemről, örmény vallásról, híres örményekről, örmény filmeket mutattunk be, képkiállításokon népszerűsítettük Örményországot, az erdélyi örmény városokat stb. Sajnálattal tapasztaltam, hogy bár ezen előadásokat, rendezvényeket sokan látogatták, azonban a befogadás szinte olyan volt, mint egy TIT előadásé. Érdekesnek és szépnek tartották, de sokan az érintettek közül még mindig kellő távolságból szemlélték az örmény közösséget. Ekkor mondta egyik alapító tagunk, aki maga is sok előadást tartott, hogy nem ad egy évet és az „örménykedés kifújt”. Az érdeklődést nem lehet tartósan fenntartani. Elfogytak az előadás témák, bemutattunk már mindent, nem tudunk újítani.
Családfakutatás
Ekkor jött az áttörés. Elindítottunk egy új, egy hatalmas projektet, foglalkozni kezdtünk a családfakutatással, a teljes közösséget átmozgató családfa és gyökérkutatással. A munkához megnyertük Gudenus János József genealógust. Több évi munka eredményeként kiadtuk a „Gudenus” könyvet, amelynek címe „Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája”. A gyűjtést több fronton műveltük. Meghirdettük az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetekben, kértük a családokat, aki amilyen adatot tud, azt „szolgáltassa be” a közösségnek, küldje el Gudenus János Józsefnekvagy az egyesületnek, azaz beindítottunk egy centralizált és szervezett kutatást. Szerveztünk bemutatkozó kiállításokat, amelynek témája a családfák és a családok voltak képes és szöveges formában. Szinte hihetetlen volt, hogy egy kiállításon, ahol a falakon nem Rembradt, Botticelli vagy Michelangelo képek láthatóak, hanem egyszerű kartonlapra feltűzött papírfecnik, családi dokumentumok másolatai, az emberek képesek órák hosszat bóklászni és nézni. Ráadásul másnap visszajönni, mert valamire még kíváncsi. Nem úgy nézik, mint egy szép festményt vagy fotót, hanem keresték, kutatták, bogarászták a kézzel írott neveket, évszámokat. Rendszeressé tettük a Füzetekben is a családfák bemutatását, elindítottuk az örmény családok bemutatkozásait. Levéltári látogatásokat szerveztünk és levéltáros szakemberrel előadásokat, képzéseket szerveztünk a technikai részletek oktatására. A családfakutatástól alapvetően megváltozott minden a közösségépítésben. Rájöttek az emberek, hogy mit is jelent az a mondás, hogy a magyarörmények egy nagy családot képeznek. Azt tudták, hogy 100-200 évvel ezelőtt, amikor az örmények még néhány városban, zárt közösséget képeztek, akkor egy nagy örmény család volt. Az egy család elmélet arra a gyakorlatra épült, hogy az örmények is gyakran zárt közösségben házasodtak. Most kiderült, hogy mintegy száz, kétszáz év múltán is az örmények egy családot képeznek, ha felkutatják a köztes időszakban a családi vonalakat. Természetesen a zárt nagycsalád bővült, mert a házasságok kinyíltak más nemzetiségek felé is. A nagycsalád most már az egész Kárpát-medencére kiterjedt, sőt azon túlra is. Van egy mondásom, miszerint: „Kétféle ember él a Kárpát-medencében, az egyik tudja magáról, hogy örmény gyökerű, a másik még nem tudja magáról, hogy örmény gyökerű.” Természetesen az örmény gyökerek feltárása során a keresést ki kellett bővíteni a leányágak felé is. A vérségi kapcsolatot ugyanis szerintünk a leányágon is értelmezni kell. Így sokkal szélesebb lehetett a merítés a híres örmények felkutatása területén is. Így jöttek a magyarörmény képbe olyan nevek, mint Ady Endre, Szervátiusz Tibor, Görgei Artúr stb., akik anyai ágon örmények.
Visszatérve a családi gyökérkutatásra, munkánkat összegezve kiadtuk az „Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája” első kötetét. A könyv kiadása hatalmasat lendített a kutatásban, mert nagyon sokan jelentkeztek és kérdezték: mi miért nem vagyunk benne? A válasz egyszerű volt: mert nem adtatok anyagot. De ha adtok, akkor egy későbbibe bekerültök. Szeretném éreztetni az olvasóval az óriási előrelépést. Jelentkezett valaki, hogy benne akart lenni. Ő is tagja kíván lenni a magyarörmény közösségnek. Kívánja, hogy dokumentáljuk az utókor számára, hogy az ő családja is a magyarörményekhez tartozik. Büszke, hogy a magyarörmény közösség tagja lehet. Óriási siker volt a könyv kiadása és a gyűjtés. Mindenkit megmozgatott és mindenkiben az összetartozás érzését eredményezte. Nagyon sok közösség, klub szervezet stb. létezik az országban, amelyik valamilyen közös érdeklődésen alapul, teniszklubtól kezdve a turistákon át a gazdasági és szakmai szervezetekig. Amit mi felélesztettünk, az nemcsak a távolba merülő örmény őshazán és közös történelmen alapul, hanem a vérségi kapcsolat tudatává változott. Jómagam a családom múltját felkutatva, közel 25 örmény családdal vagyok valamilyen fokon rokoni kapcsolatban, fel és lemenő, fiú és lányágon. Már azt is csodálatos volt tapasztalni a kezdeti időszakban, amikor megismerték egymást a klubban a régi ismerősök, akik valamikor együtt bujkáltak még gyermekként a Semmelweis utcai ideiglenes templomban az oltár körül. Vagy Dél-Amerikából hazalátogatottként hallott a Fővárosi Örmény Klubról, eljött és találkozott a közel 50 évvel ezelőtt látott rokonával. De most változott a világ, mert a kifüggesztett családfák tanulmányozása során rájöttek emberek, hogy ők rokonok. De nemcsak egy rokonra talált, hanem tudatára ébredt, hogy 20-30 más rokona is van e közösségben. Hihetetlen erőt képvisel ez a kapcsolatrendszer. A családi emlékezet feléledt és valósággá vált.
Felmerült az igény, hogy ne csak a nemességet kapott örmények családi kapcsolataival foglalkozzunk, hanem mindenkiével. Az igény jogos, csak a munka komoly nehézségekbe ütközött. Míg a nemesség általában jól dokumentálta magát, addig az egyszerű örmény családok kapcsolatainak dokumentálása hiányos. Csak komoly egyedi kutatómunkával lehet egy-egy kereskedő vagy iparos család családfáját összeállítani és ott is csak néhány generációra visszamenőleg. E munka is beindult. Mindenesetre örülünk annak, amikor látjuk, hogy barangolótársaink eljutva Erdélybe betérnek egy-egy parókiára és elkérik nagyapáik és nagyanyáik anyakönyveit és tanulmányozzák. Természetesen vannak olyan családok, akik munkát és pénzt befektetve összeállítják családfájukat. Az egyesület és önkormányzatai nem rendelkeznek olyan anyagi háttérrel, hogy a nem nemes örmény családok geneológiáját intézményesen összeállíthassák. De már így is nagyon sok ilyen egyedi családfával rendelkezünk.
Szeretnék visszatérni a tanulmány elején található becslésre, amelyben a magyarörmény gyökerekkel rendelkező személyek számát 10-15 ezerre becsülték. Véleményem szerint ez a szám alul becsült, mert ha belenézünk a Gudenus genealógia második, bővített kötetébe, amely csak az örmény nemesek leszármazottaival foglalkozik, az 57 örmény nemesi név leszármazottainak neveit megszámlálva, több mint 5500 egyéb családi névvel találkozunk (1000 oldal). Ez a szám bár meglepő, de előrevetíti azt a hipotetikus állítást, hogy vérségi alapon valamilyen szinten örmény érintettségű személyek száma a kezdeti becsült értéket többszörösen meghaladja. Természetesen nem mondható ki, hogy Magyarországon ma 50-100 ezer örmény gyökerű személy él, de véleményem szerint legalább ennyi embernek a vérében van legalább egy csepp örmény vér. Más kérdés, hogy ebből hány vallja magát örmény gyökerűnek vagy németnek, románnak, szlováknak, mert e nemzetiségből is található vér az ereiben (többes identitás). A jelenlegi helyzetben a magyarörmények a törvényi nehézségek és az identitástudat zavarainak csökkentése miatt használják az „örmény gyökerű” és nem az „örmény” kifejezést az identitás megjelölésére, mert mi magyarnak érezzük magunkat.
Megjelent: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény és ruszin nemzetiségek néprajzából 10. (2018)
