Amarcord 1956

Dávid Ildikó, a csíkszépvizi és kézdivásárhelyi magyarörmény Dávid család már Budapesten, a háború után született tagja – 1956-ban kilenc éves volt. Kartonból Kossuth címert gyártott, együtt örült és várakozott a szüleivel, hogy valami talán jobb lesz, aztán pár napot lent töltött a pincében megbújva, látott félelemtől megőszült felnőtteket, és véletlenül brióst is evett a forradalom napjaiban. Ezek az ő emlékei, amiket nekünk, gyermekeinek is elmesélt. Gyerekkorunkban, október 23-án gyertyát gyújtottunk és akkor beszélgettünk ezekről a dolgokról. Fontos volt és most is fontos tudni ezeket. Hát mondjátok el fiaitoknak!

“1956-ban Budán, a Vérmező mellett, az Attila út 103-105. számú – (most 133.) – házban laktunk. 9 éves voltam, a nővérem, Anikó 11, a bátyám 13. A bátyám, Csaba (Dávid Csaba író, újságíró, a szerk.), már október 22-én hazahozott egy lapot, amelyen a 48-as 12 pont mintájára olvasható volt egy összeállítás a nép követeléseiből. Ezt a lapot szüleink – jogos félelmükben – beszélgetés és szülői instrukciók mellett elvették tőle. De a 23-i események mindenkit hihetetlen nagy reményekkel töltöttek el, emlékszem édesapám derült arcára, ugyanakkor édesanyánk félelemmel teli izgalmára. Nagyon bennük volt még a háború élménye és borzalmai. De leginkább az utána következő, félelemmel teli, diktatúra rettenete.

Én, október 23-án du ½ 3-ra zongoraórára mentem a szomszéd iskolába, amikor hatalmas tömeget láttam, ahogy a Déli pályaudvar felől a Széll Kálmán tér felé vonultak. Az élményt nem felejtem el soha. Ragyogó, nevető arcú emberek mentek, vidáman, beszélgetve. Abban az időben máskor nem lehetett mosolygó arcú emberekkel találkozni az utcán, különösen nem csoportba verődve. Szép volt.

24-én reggel, a bátyám javaslatára, hárman gyermekek fehér papírlapokra elkezdtünk Kossuth-címereket rajzolni. Ez a pajzs alakú, Szent Korona nélküli, árpád sávos, hármas halom kettős kereszttel címer volt. Igyekeztünk szabályosat készíteni, megfelelő, autentikus ábrázolással. Sokat csináltunk, és azokat kivittük az utcára, kitűztük rajzszögekkel a házak kapujára. Emlékszem, hihetetlen izgalom, büszkeség, a jól végzett munka öröme volt bennünk.

Ez volt a mi forradalmunk!

Sokszor találkoztunk mosolygós felnőttekkel, akik bíztattak és megdicsértek. De természetesen voltak olyanok is, akik azonnal letépték, és ránk kiabáltak, hogy hogy merünk ilyesmit csinálni!

De másnap elölről kezdtük. Rajzoltunk, és kitűztünk, pótoltuk azokat, amelyeket elvittek a kapukról. És ez így ment a szép napokon keresztül. Elfoghattak volna minket, amikor már a megtorlás ideje volt, valamilyen csoda folytán mi mégis megmenekültünk ettől. A mai napig őrzök egy kartonból készült Kossuth-címer kitűzőt, amelyet akkor viseltünk.

Eközben kint lógtunk az utcán, a Vérmezőn, és néhány esemény szemtanúi is voltunk. Például a házunk előtt állítottak meg a nemzetőrök egy mentőautót, amelyben fegyvert szállítottak ÁVO-sok. Azonnal lefoglalták a fegyvereket, az embereket pedig elszállították.

A ház a Vár alatt van, és akkor még nem volt ekkora beépítettsége a környéknek, tehát, ha felnéztünk a Vérmező felől a Várba, egyből szembe tűntek a Tóth Árpád sétányon a Hadtörténeti Múzeum előtt kiállított történelmi ágyúk.

A házban, ahol laktunk, volt egy kis bolt is, egy közért. Egy házaspár dolgozott benne, akik Csillaghegyről, a legzűrösebb napokon is bejöttek biciklivel, – ami abban az időben az útviszonyok miatt igen hosszú út volt, de a folyamatos lövöldözések is veszélyt jelentettek – hogy ami még van a boltban ennivaló, azt kiárulhassák az utca lakóinak, mert nem volt mit enni.

Egyszer édesapa (Dávid Antal Iván író, a szerk.) elment a Retek utcai pékségbe, mert hírét vették, hogy sütött a pék valamit. 4 órai sorbanállás után hazajött, és egy bevásárló hálóban, legalább 20 db BRIÓST hozott. Mi addig csak hírből tudtuk, hogy ilyen létezik, szegények voltunk, örültek a szüleink, hogy a kellő mennyiségű kenyeret be tudták szerezni, ami a három gyermek és három felnőtt szükséglete volt. Nagyanyó akkor még élt és velünk lakott. A briós illata, a tetején a cukor, mennyei volt, nem is nagyon értettük, hogy van nekünk, ebből a gazdagoknak való ételből ennyi. Édesapa elmondta, hogy a hosszú sorbanállás végére, már csak ez jutott neki, a kenyeret mind elvitték, de örült, hogy elhozhatja, mert a gyermekei örömteli arcára gondolt. Elmesélte, hogy amíg sorban álltak az utcán, jött egy katonai teherautó, amelyről leadtak egy sorozat lövést a „davaj gitár”-ból. Szerencséjük volt, mert valaki felkiáltott, hogy vigyázzanak, lőni fognak, így megúszták a vérengzést. Kiderült, hogy más esetekben többször előfordult, hogy az oroszok, vagy ÁVO-sok belelőttek a boltoknál várakozókba.

Október 25-én a család egyik barátja, feldúlva, zihálva, teljesen kétségbe esve rohant fel hozzánk. Amikor a szüleim leültették a hallban, hogy beszélgessenek vele, mitől ilyen kétségbeesett, néhány pillanat múlva, minket, gyermekeket kiküldtek, hogy ne halljuk, amit mond. Később mesélték el a szüleink, hogy a közelben dolgozó ismerős bácsi, szemtanúja volt a Kossuth téri vérengzésnek. Isteni csodával határos volt, ahogy el tudott onnan menekülni. Később, évek múlva is csak remegve a borzalomtól tudott visszaemlékezni az eseményre.

Talán október 28-án volt – nem emlékszem pontosan -, édesapa hazatelefonált a munkahelyéről, hogy imádkozzunk, mert ki fognak menni az oroszok az országból. Mi, a három gyermek, nagyanyóval, édesanyával, azonnal bementünk a nappaliba, ahol a Sziklás Madonna reprója volt a falon, és ott imádkoztunk. Emlékeszem, a „Most segíts meg Máriát” imádkoztuk, amely Csíksomlyói ima, akkor nem volt ennyire ismert, mint most. Egy papírra írva, eldugva tartották a szüleink. De mi tudtuk kívülről, és azt is tudtuk, hogy erről nem mesélünk senkinek. Nem egy közönséges gyűrött papíron volt, hanem egy csiksomlyói Mária kép hátulján. Naná, hogy gyűrött volt, Nagyanyó magával hozta a háború menekülése alatt, végig a zsebében rejtegetve! Ilyen érték volt számára!

Ettől a naptól kezdve, minden pénteken, 3 órakor leült a család és a Lorettói litániát imádkoztuk hosszú-hosszú éveken keresztül, Magyarországért.

Lakott egy katona a házban, úgy emlékszem Várkonyi László volt a neve. Ő részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában. A történtek hatására ijesztően hamar megőszült. A sokk okozhatta ezt nála.

November elseje, másodika körül elterjedt a hír a házban, miszerint az oroszok csak elindultak kifelé az országból, de nem mennek ki. A vihar előtti csend élményére emlékszem. Mindenki kitakarította a ház földszintjén lévő fáskamráját, igyekezett fekvőhelyeket kialakítani, valami kevés élelmiszert levinni, a felnőttek tudták, hogy oda fogunk bezsúfolódni, ha az események úgy alakulnak.

A ház “E” alakú, lapos tetős, szép balusztrád sor és szobrok díszítik. Az “E” alak két udvart foglalt magába. A középső tető részen a nemzetőrök gépfegyverállásokat helyeztek el, az udvaron gúlákban állt a kézigránát. Jól emlékszem, teke bábú formájú, fa nyéllel, piros csíkokkal megfestettek voltak.

1956. november 4-én hajnalban a házunk melletti közben álló T 34-es tank torkolattüze és döreje ébresztett fel minket, de a szüleink már régebb óta hallották a T34-esek lánctalp csörgését. Akkor mi is lementünk a „pincébe”, két hétig laktunk ott.

A nemzetőrök parancsnoka egy Jancsi nevű, 23 éves fiatalember volt, egyszer lejött a pincébe megnyugtatni az embereket. Elmondta, hogy most szabadult a börtönből, politikai fogoly volt, még nem látta a fogsága alatt született kisfiát. Úgy emlékszem, hogy rettenetesen fáradt volt. Ekkor a házunk már a Vérmezőről be volt mérve 9 db tankkal, a törökkori ágyúkat lőtték az oroszok (micsoda gondos odafigyelés), a házunk tetejéről a nemzetőrök védekeztek. Durván szétlőtték az épületet. Mi nem az utcai fronton laktunk, így a légnyomás csak betört néhány ablakunkat, de a lakásunk nem sérült meg. Bezzeg a Vérmezővel szemben lakók lakásai. Ez idő alatt nagyon sokan disszidáltak a házbéli lakók közül.

Két hét múlva, amikor feljöttünk a pincéből, november 14, vagy 15-én, a városban süket csend volt, kijárási tilalom. Visszaköltöztünk a lakásba. Nem volt fűtés, ezért a konyhában és a mellette lévő cselédszobában laktunk, mert a gáztűzhellyel ezeket be lehetett fűteni. Egy rokonunk, Zakariás Klári, aki a Várfok utcában lakott, de lakhatatlan, és fűthetetlen lett a lakása, pár hétig hozzánk költözött. Emlékszem, minden, az otthonában található élelmet elhozott magával, ami 3 fej lila hagyma volt, és egy vézna liba. Életünkben akkor ettünk először libát, nagyon különös lakoma volt. Fáztunk, és sokszor voltunk éhesek. De nagyanyó és édesanyánk, minden napra varázsolt mégis valami ennivalót. A háborúban és utána átvészelt éhezés alatt sok mindent kitaláltak, s most azokat főzték nekünk újra. Ők sokszor maradtak éhesek, hogy mi gyermekek ehessünk valamit.

Ekkor már hajtóvadászatot folytattak mindenki ellen, aki valamilyen szerepet vitt a forradalomban, vagy csak a szimpátiájáról tett tanúságot. A bátyám, három házbéli fiúval – akikkel jó barátságban voltak – egy este felosontak a tetőre, kíváncsiak voltak, mi maradt meg a gépfegyverállásokból. Találtak egy csomó töltényt, illetve kilőtt töltényhüvelyt, amelyeket összeszedtek. De túl nagy volt a csend a házban, a tető murvával volt felszórva, és egy úr, aki a tető alatti szinten lakott, meghallotta a lépéseket. Nagy csendben összehívta a férfiakat, a lakóbizottság elnökét, és “rajtaütöttek” a fiúkon. „Ellenforradalmárokat” vártak, és négy, 13-14 éves fiút találtak ott, akik a házban laktak, mindenki jól ismerte őket. A házban lakott Kónya Albert és családja. Kónya Albert fizikus és oktatáspolitikus, az MDP központi vezetőségének póttagja volt. Három gyermekével mi hárman jó barátságban voltunk. Sokat kirándultunk együtt, Ali bácsi korcsolyázni vitt bennünket, kedves, tisztességes ember volt. Később a Nagy Imre kormányában vállalt szerepe miatt elmarasztalták, és minden politikai tisztéről le kellett mondania. Őt is felvitték a riadt férfiak a tetőre, ahol ő összetalálkozott a fiával, és annak barátaival. Az apa nagy nyugalommal vette tudomásul, ami történt. A többi férfi hatalmas haragját, és feljelentési hajlandóságát ügyesen leszerelte, és elvett minden terhelő bizonyítékot a fiúktól. Pár nap múlva tudtuk meg a gyermekeitől, hogy egy táskába rejtve bedobta azokat a Dunába, amikor dolgozni ment. A fiúknak soha nem lett bántódásuk az esemény miatt.

A megtorlás idején egyenként üldözték azokat, akik valamilyen módon érintve voltak a forradalomban. Emlékszem, amint egy házban lakó fiatal férfit a katonák a negyedik emelettől kezdve, fegyverből lőve hajtottak végig a házon. Ő, az erkélyeken ugrált le, hogy mentse az életét. Ez idő alatt az özvegy édesanyja a lakásából hallotta a fia elleni hajtóvadászat minden hangját, a fegyverropogást, kiáltásokat. Úgy tudtuk, hogy nem tudott megmenekülni a fiatalember.

Az édesapám egyszer elvitte a bátyánkat be az Üllői útra, megmutatni a szétbombázott házakat. Valahol egy zongora lógott le egy szétlőtt emeletről.

Sokáig nem jártunk iskolába, így a házbéli gyermekekkel az egyik szomszéd “Capitaly” játékával rengeteget társasjátékoztunk. Közben egymás után kiderült, hogy a közelben lakó osztálytársaink közül ki disszidált, vagy ki volt az, aki árván maradt.

1957-ben, ahányszor csak kimentünk a Farkasréti temetőbe nagyapó (Dr. Dávid István ügyvéd, zeneszerző – a szerk.) sírjához, mindig lovas rendőrökkel találkoztunk, akik kardlapozással szétkergették azokat, akik a bejáratnál lévő kerek virágágyás szélénél le akartak tenni egy gyertyát, a temetetlen, vagy meg nem talált halottaikért. A temetőben sem volt nyugalom.

Ettől kezdve az iskolában minden ünnep előtt (máj. 1, ápr. 4. nov. 7, márc. 15.), pláne az 56-os dátumoknál egész nap az iskolában kellett lenni, a folyosókon, a lépcsőházban, minden fordulóban tanárok álltak egész nap, és azt lesték, mit beszélünk, merre megyünk, stb. Ennyire félt a hatalom még az általános iskolás gyermekektől is.”

Minden családnak van egy saját “ötvenhatja”.
Ismerjék meg, kérdezzenek, amíg még lehet!
Mondják el fiaiknak!

Felhívás!

Ha Önnek, mint erdélyi örmény gyökerű olvasónknak is vannak elmesélendő 1956-os élményei, fotói, küldje el nekünk azokat az info@eokk.hu címre, 2020. november 1-ig, hogy a közös emlékezet részeként közreadhassuk azokat!