Kiss Ernő leszármazottai
a Letelepedési Napon

Különleges program volt az idei Örmény Letelepedési Családi napon Martin Kotuć és Biljana Kotuć beszéde, akik Kiss Ernő, 1848-49-es honvéd tábornok leszármazottai. Alábbiakban az eseményen elhangzott beszédeiket közöljük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm önöket magam és Újvidéken élő családom nevében. Örülök, hogy lehetőséget kaptam, hogy megszólítsam Önöket ezen a fontos összejövetelen, és egyben megköszönöm, hogy a szervezők felkértek erre a beszédre.

Kiss Ernő tábornok rokonunkról beszélnék, akiről néhány napja emlékeztünk meg, október 6-án. Ez azért nevezetes évforduló, hogy Kiss Ernő 1851-ben, a forradalom után egy szégyenletes ítélet folytán tizenkét másik, Magyarországhoz hű nagy emberrel együtt mártírhalált halt. A történet Bobor Eszter dédnagymamám elbeszélésén alapul. Emlékei és vallomásai több könyvben és folyóiratban is megjelentek, míg néhány szóbeli hagyomány a családunkban maradt, és ma ezeket mesélem el Önöknek.

Családunk e megemlékezések mellett Kiss Ernő több személyes tárgyát is megőrizte. Dédnagymamám történetei nagyon élénkek voltak, tele voltak az elmúlt emberek, események és idők iránti szeretettel, szomorúsággal és gyásszal. Boldog gyermekkori emlékei vannak arról a kastélyról, ahol Kiss Ernő is született. Dédnagymamám Kiss Ernőnek dédunokája, Kis Róza unokája és Bobor Gyula lánya volt. A Bobor család felvállalta Kiss Ernő tábornok hagyatékának és emlékeinek ápolását.

Dédnagyanyám, Bobor Eszter dédnagyapját, Kiss Ernőt nagyon művelt, igaz és vitéz emberként jellemezte, aki nagyon szerette családját, különösen a nővérét, Kiss Máriát.

Kiss Ernő jelleme és nagylelkűsége dédnagymamám azon történetében is megmutatkozik, amely szerint valahányszor egy barátja panaszkodott neki és segítséget kért, lehúzta az ujjáról a drágaköves gyűrűjét, és odaadta, anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe.

Dédnagymamám vallomása szerint az egyenruhát, amelyben Kiss Ernőt lelőtték, bekeretezték és kiállították az eleméri kastélyban, ahol dédnagymamám felnőtt. Az első világháború és a trianoni békeszerződés lezárása után dédnagymamám a múzeumnak ajándékozta Kiss Ernő egyenruháját, valamint személyes tárgyait, amelyeket addig a kastélyban őrzött a család.

Dédnagymamám egyik története Kiss Ernő iker lányairól, Kiss Rózáról és Augusztáról, valamint édesapjukkal való szoros kapcsolatukról szól. A lányok az Eleméri kastélyban nőttek fel, ahol apjuk személyesen gondoskodott nevelésükről és oktatásukról. Bár az ezreddel folyamatosan utaznia kellett szerte a birodalomban, a lányok neveltetésére kiemelt figyelmet fordított. Az ikrek lányok által elérhető legjobb oktatásban részesültek. Ezenkívül minden útjáról hazatérve luxusa ajándékokkal lepte meg lányait. Egy alkalommal gyémánt nyakláncokat hozott számukra Bécsből. Ezen apa és a lányai közötti nagy szeretetet bizonyítja Kiss Ernő utolsó levelének másolata is, amelyben sok szeretettel és figyelemmel ír lányainak.

Dédnagymamám, Bobor Eszter úgy jellemezte nagymamáját, Kiss Rózát, mint gondoskodó személy, tele szeretettel unokái és családja iránt. Elmondása szerint ez a nagy családi közelség Róza halála után is megmaradt, és állíthatom, hogy ez a mai napig jelen van leszármazottai között.

A Kiss ikrek, Auguszta és Róza közötti erős kötelék életük végén vált a legnyilvánvalóbbá. Dédnagymamám elmondása szerint az 1900 januárjában hunyt el Róza nagymama. Nővére, Auguszta, képtelen volt beletörődni ikertestvére halálába, és ugyanabban az évben márciusban mérget ivott, hogy öngyilkos legyen. E tragikus esemény után született meg a “Fehér Nő” története, amely Bobor Eszter dédnagymamám egyik leggyakrabban mesélt története.

Az eleméri Kiss kastély (Fotó: Kotuc családi archivum)

A Fehér Nő szellemként jelent meg a kastélyban, és előre bejelentette egy-egy családtag halálát. Hosszú fehér ruhába öltözve sétált végig a kastély parkján, folyosóin és szobáin. Bobor Eszter elmondta, hogy minden egyes alkalommal látta őt, amikor az apja, anyja és lánya meghalt. Péter apám azt mondta, hogy neki, amikor gyerekkorában a kastélyba látogatott, a Fehér Nő történetét a szolgák mesélték el, akik szintén látták őt.

Apám mondta, hogy a nagymamája, Bobor Eszter és anyja, Marieta Kotuć mesélt neki egy másik családi történetet is, amely magával Kiss Ernő tábornokkal kapcsolatos. A történet Kiss Ernő október 6-i aradi haláláról szól. Egy futár kegyelmet tartalmazó levelet hozott Kis Ernő tábornoknak közvetlenül a kivégzés előtt, de ő visszautasította a kegyelmet becsületből, és mert a többi tizenkét halálra ítélt tábornok többsége a barátja volt.

Amikor Kis Ernő tábornokot kivégezték, vagyonát elkobozták az 1848-as forradalomban való részvétele és a Habsburgok elleni lázadása miatt. A Habsburgok bosszúja e magyar hadvezér ellen abban mutatkozott, hogy kifosztották kastélyát. Az elbeszélések szerint csupán ezüstöt tizenhat szekérnyit vittek Bécsbe. A kastélyt az eleméri katolikus templomnak adták át és kolostor nyílt benne. A kastély csupán az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte után került vissza a családhoz. Ekkor a kivégzett tábornokokat, valamint a forradalom minden más résztvevőjét rehabilitálták is. Kiss Ernő vagyonát visszaadták ikerleányainak. Ismeretes, hogy egymagában csak az eleméri kastélyhoz és uradalomhoz 12 ezer hold föld tartozott, a család egyéb elkobzott vagyonának mértékéről csak találgatni lehet. A forradalom után a kastélyból elkobzott értékeket, kincset, ezüstöt és egyéb értékes tárgyakat a család soha nem kapta vissza.

Az új Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével békés időszak vette kezdetét a kastély lakói számára. A kastély továbbra is Dél-Magyarország egyik kulturális központja volt, itt gyűlt össze a korszak összes prominens személye: politikusok, művészek, festők, írók, valamint az egész birodalom nemesi előkelőségei. A történetekből, valamint a rendelkezésünkre álló dokumentumokból tudom, hogy a család szoros kapcsolatot ápolt a nagyobb Kiss család többi tagjával, valamint Budapesttel és Béccsel. A Kiss család tagjai gyakran tartózkodtak üzleti és magánlátogatásaik során Budapesten és Bécsben más híres osztrák-magyar családoknál. Ebben az időszakban a Bobor család Kiss Ernő tábornok emlékének hordozója volt, és mint ilyen, hivatalosan is szerepelt olyan állami ünnepségeken és egyéb rendezvényeken, melyek a forradalomról emlékeztek meg.

Sisi császárné meggyilkolásának híre sokkolta a Elemér-kastélyban élőket, különösen azért, mert néhány családtag szoros kapcsolatot ápolt Béccsel. A családom birtokában vannak olyan levelek, melyek Budapestről és Bécsből érkeztek ekkortájt. A tragikusan elhunyt Sisi császárnő emlékezete sokáig fennmaradt a családban.

Dédnagymamám vallomása szerint az első világháború kezdete, amely kirobbanásakor a család éppen az olaszországi Rimini városában nyaralt, nagy megrázkódtatást jelentett a lelassult monarchiának és polgárainak egyaránt. Az Olaszországból Elemérbe vezető út nehéz volt, és néhány hónapig tartott. Ez a bizonytalanság és nagy szenvedések időszaka, és semmi sem volt olyan már, mint korábban. A magyar nemesség és az a társadalmi osztály, amelyhez a család tartozott, elkezdett összeomlani, és az Osztrák-Magyar Monarchia örökre eltűnt a világtérképről. A trianoni békeszerződés megszakította a kapcsolatokat az eleméri kastélyban lakók és távoli családtagjaik között, akik hirtelen más-más országban találták magukat. Ezt követően a család hirtelen elszegényedett, vagyonát elkobozták és kifosztották.

Dédnagymamám szüleivel élt tovább, édesapjával Bobor Gyulával, édesanyjával Bobor Melániával és Zoltán testvérével folytatja életét egy kisebb kastélyban, amely a nagy kastély parkjában állt. Elmondása szerint korábban a kis kastély a háziorvosuk laka volt.

Dédnagymamám Bobor Eszter a két világháború közötti időszakot békésen, családja körében töltötte. Tudjuk, hogy dédnagymamám mindig is jó kapcsolatot ápolt a helyi lakossággal. Például minden új házaspárnak adott egy bútordarabot vagy valami más értékes tárgyat a kastélyból. Elemér lakói ezt soha nem felejtették el neki, és Péter édesapám szerint ez a jó kapcsolat az eleméri lakosok és a családom között volt az, ami megmentette Bobor Eszter dédnagymamám és Marieta Kotuć nagymamám életét később.

A második világháború idején a kastély pincéjében titkos helyiséget alakítottak ki, amelyben számos családi értéket rejtettek el. A régió orosz hadsereg általi felszabadítása a burzsoá rétegnek nem kedvezett. A felmentő hadsereg az eleméri kastélyt is kifosztotta, és a titkos szobáról értesülve vitték dédanyámat, Bobor Esztert és a nagymamámat, Marieta Kotućot, hogy lelőjék. Életüket Elemér falu lakói mentették meg.

Péter apám azt mondta, hogy a két világháború közötti időszak nagyon nehéz volt Bobor Eszter dédnagymamám számára. Soha nem dolgozott, saját magát és lányát különféle értéktárgyak eladásával kellett eltartania. Családi ruhákat, ékszereket, bútorokat és egyéb értékeket adott el a kastélyból.

A kastély és családom gazdagságát mutatja az, hogy a családnak már a 20. század elején automobilja volt, amely akkoriban Torontál megyében igazi ritkaságnak számított.

Egy családi történet szerint az egyik családtag a nagybecskereki udvarban látott egy családunk monogramjával ellátott széfet, amelyet a kastélyból hoztak el. Egy alkalommal egy olyan család látogatott meg minket, akik generációkon keresztül szolgáltak a kastélyban, és tőlük hallottuk a tragikus történetét a kastélyban történt rablásoknak, mielőtt végleg elkobozták volna azt. A kastély kifosztása sokáig tartott, végül, aki akart, bement az épületbe és azt vitt el, amit bírt, dédnagymamámra és nagymamámra való tekintet nélkül. Ilyenkor a dédnagymamám maga nyitott ajtót nekik, és hagyta, hogy a tolvajok elvigyék a kastélyból a maradék holmikat. Dédnagymamám csendben szenvedett, csak azért, hogy megmentse a saját és lánya életét. Annak érdekében, hogy az új kormány igazolja a kastély kifosztását, dédanyámat őrültnek nyilvánították, és a tolvaj emberek “őrült grófnőnek” nevezték innentől, függetlenül attól, hogy ő volt az egyik legműveltebb nő akkor az egész Bánságban.

Elemér 1956-ban (Fotó: Kotuc családi archivum)

240 év telt el azóta, hogy ősi örmény családunk Dél-Magyarországra és Elemér faluba érkezett, és ott Kiss Izsák nagyúr megalapította híres birtokát. Sok eseményt és személyt elfeledtünk abból az időszakból. Az idő eltörölte az egykori Elemér régi történelmét, pedig a Bánság sík területén számos fontos történelmi esemény történt. A két világháború nagy anyagi és szellemi pusztítást hagyott hátra maga után, és megszakította az emberi lelkekben a múlthoz fűződő összes kapcsolatot. Minden elölről kezdődött, a régmúlt tapasztalatai, hagyományai és öröksége nélkül. A gyűlölet, a bosszú és a tudatlanság forgatagában a kultúra ősi nyomai elvesztek, és az állandó értékek a feledés homályába merültek.

A történelmi mellékutakon a társadalmi osztályok eltűntek, és minden, ami a létezésükre emlékeztette az embereket, maradéktalanul elpusztíttatott. A gonoszságnak abban az ész nélküli forgatagában az Elemér-kastély ősi parkjával és a Szent Nepomuk kápolnával eltűnt. A korábbi lakók sírjait elhanyagolták vagy meggyalázták. Senkit sem kíméltek az elkeseredett múlt elleni hadjáratban.

Ma, amikor próbálunk visszatérni múltunkhoz és gyökereinkhez, minden eddiginél jobban vissza kell tekintenünk azokra az időkre, amikor az emberek dolgoztak, alkottak, harcoltak, szerettek és akár meghaltak eszméikért.

Az eleméri kastély Európa-szerte a legelőkelőbb embereket látta vendégül, és mindig is szerves része volt az európai életnek. És még mind a mai napig ide tartozik.

Biljana Kotuć beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, nagyon örülök, hogy testvéremmel az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy ezen a nagyszerű eseményen szólhatunk Önökhöz, mert nincs fontosabb és szentebb, mint a család és annak értékei. Családjainknak, akik megtartják örmény eredetük örökségét, össze kell tartaniuk és ápolniuk kell kapcsolataikat, hogy fennmaradhasson ez az örökség és átadódhasson a következő generációknak.

Mindenkinek, aki ma itt van, vannak olyan családi történetei, amely minden család lelkét összetartja. Emlékeznünk kell rájuk, le kell jegyeznünk őket és továbbadnunk őket nemzedékről nemzedékre, mert csak így nem veszítjük el identitásunkat az elkövetkező időkben, mert most bármilyen identitás egyszerűen nem kívánatosnak tekintett. Csak a hagyomány, a hit és a családi értékek tehetik élhetővé a jövőt egy tiszteletreméltó ember számára.

A mi családunk ereje, amelyről a bátyám előadásából hallhattak, ma is pontosan ezért létezik. Kiss Ernővel éppen olyan erősen érezzük az élő kapcsolatot, amely rajta és lányain átívelt, és jelen volt őseim életében éppúgy, mint a jelenben. Ezt az élő kapcsolatot családunk a mai napig dédelgeti.

Családunk mára több kontinensen szóródott szét. Bár térben távol vannak, kapcsolatunk erős és találkozásaink gyakoriak. Az egymás iránt érzett érdeklődés közelebb hozza ezeket a távoli helyeket egymáshoz.

Belső családi körünk ma édesapám három nővéréből (Marieta, Valeria és Irena) valamint családjaikból áll. Marietának két gyermeke és egy unokája van, Valeriának két gyermeke és három unokája van, Irenának pedig két gyermeke és öt unokája is van. Nekem két fiam van. Így a családunk nagy és szinte teljes létszámban összegyűlik minden évben. Közelségünk biztosítja a családi hagyományok és a családi történetek fennmaradását. A múltban családunk anyagi gazdagsága elveszett, de a legértékesebb dolog sértetlen maradt, ez pedig a szeretet, ami kapcsolatainkat erőssé és érzelmekben gazdaggá teszi.

Szeretném még egyszer üdvözölni Önöket és minden jót kívánni. Őseink emlékének megőrzése maradjon ígéret utódaink számára, hogy ők is, hozzánk hasonlóan, megőrizzék és erősítsék ezeket a kötelékeket. Csak így nem tévednek el életük ösvényén, hogy a valódi és igaz értékek irányába menjenek.

Kávéscsésze a Kiss család címerével (Kotuc családi archivum)

Szerző