“Az élet így szép, ahogy van!”
In memoriam Dávid Attila
Rövid, de igen nagy hőfokon izzó életet élt, különösen művészi életet. 18 éve hunyt el a magyar színházi élet egyik kiemelkedő díszlettervező tehetsége, az apai ágon Kézdivásárhelyi és Csíkszépvízi örmény felmenőkkel rendelkező Dávid Attila. Rá emlékezünk.
Dávid Attila 1967. január 30-án született Varsóban, édesanyja lengyel, édesapja erdélyi örmény gyökerű magyar, Dávid Csaba, tolmács, író, műfordító. 1973-ban költöztek haza, Magyarországra, Attila itt kezdte általános iskolai tanulmányait. Szülei ekkortájt váltak el, édesanyja, az időközben megszületett húgával Lengyelországban maradt. Ezután testvérével és édesanyjával csak ritkán találkoztak.
8-10 évesen sokat rajzolt: nem ábrázolt, hanem mesélt. Pálcika-emberek jártak-keltek hegyeken-völgyeken át… Érett művészként pedig a képein valós konfliktusokat, történeteket és sorsokat beszélt el, mindig a valóságos látvány-elemek iránti tisztelettel, még ha abszurd is a kompozíció.
(Dávid Csaba, a művész édesapja 2004-ben)
A nyolcadik osztály első hónapjában betévedt az iskola rajzszakkörbe és ott ragadt… Mór Tamás rajztanár okosan, érzékkel irányítgatta. Az addigi zenei pályafutás (komoly zongora tehetség volt) ígérete itt véglegesen átváltott a képzőművészet irányába. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, a “Kisképző”-be ment továbbtanulni, ahol Játékgrafika szakon tanult, Bodóczky István festőművész osztályfőnöksége és Budavári István szakvezetése alatt.
Aktívan élte a „kisképzős” életet: zenekart alakítottak Berencsi Attilával, “Beri Ary és a Játékos fiúk” néven, óriás sárkányt ragasztottak az osztályfőnök “Bodó” tanár úr szervezésében a Hűvösvölgyi nagyréten, és természetes volt, hogy napokon át éjfél felé tért haza ebből a munkából, majd reggel iskolába indult. A vállalt feladatot teljesítette, akár inaszakadtáig való küszködés árán is. Ez később is jellemzője maradt: az Almássy-téri Szabadidő központban rajzkészség fejlesztő foglalkozásokat tartott gyermekeknek. Számára “a gyermek” mindig különleges, tisztelni való egyéniség volt, akinek képzése, fejlesztése tudatosan vállalandó feladat.
Érettségi után felvették a Képzőművészeti Főiskolára, díszlet- és jelmeztervező szakra. Székely László és Makai Péter tanítványa volt. Előfelvételisként, a kor előírásainak megfelelően kötelező sorkatonai szolgálatra vitték. Leszerelés után beállt díszítőnek az Ódry Színpadra. Ez is az önképzés folytatása volt: komoly asztalos- és ács- ismeretekre, lakatos- gyakorlatra tett szert. Saját kezűleg hegeszteni, forrasztani, gyalulni, maratni, csiszolni, fémet és fát, műanyagot kezelni, falazni, vakolni, stb… számára magától értetődő volt. A színházakban, ahol később tervezett, a műszakiak becsülték és kedvelték.
1987-ben jelentkezett a képzőművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervezői tanszakára. Felvételi feladatának megoldása, annak rajzi érzékenysége, valamint eredeti látásmódja felkeltette a felvételi bizottság érdeklődését. Választott tanítványom lett. Öt éves együttműködésünk első pillanatától kezdve emberi kapcsolatunk baráti, zökkenőmentes volt. Tehetsége, szorgalma, kitartása szelídséggel és csöndes bölcsességgel párosult. Mint tanára, fontosnak tartottam, hogy diploma tervezése ne egy eszmei feladat alapján valósuljon meg. Lehetőséget kerestem, hogy valós színházi közegben tudja megmutatni képességét, s így egy színpadi produkció tervezőjeként, 1993-ban sikerrel védte meg diplomáját. Fájdalom, hogy korai halála megfosztotta a magyar, vagy akár a nemzetközi színházi szakmát – nem is beszélve képzõművészeti életünk ről – egy sajátos látásmóddal rendelkező, igen tehetséges fiatal művésztől.
(Székely László díszlettervező, Dávid Attila professzora)
1991-92-ben Rómában, a Cinecittában elvégezte az egyéves filmdíszlet-tervező felsőfokú továbbképzést.
Andrea Crisantit, számos világsikerű film díszlettervezőjét igazi mesteremnek tartom, bár ez a szakma tulajdonképpen anoním marad. A néző a színészt és a rendezőt értékeli.
(Dávid Attila 1994)
Rómában a Teatro Agora Macbeth-bemutatójához készített díszletet, a főszereplő-rendező, Cesare Apolito felkérésére. A díszlet lényeges eleme egy trónszék volt, mely tulajdonképpen egy csontváz, melyet Dávid teljes egészében saját kezűleg készített el. Rómában tervezett díszletet a “A boszorkány és a katona” című olasz filmhez is.
Hazatérte után sűrűsödtek a színházi megkeresések és felkérések. A debreceni Csokonai Színház, a Miskolci Nemzeti Színház művésze, az utóbbiban öt egymás utáni évben választották az év művészévé. A színházi munkák mellett továbbra is fest, kiállításai nyílnak Budapesten Krakkóban és Varsóban is.
1997-től a Budapesti Műszaki Egyetem építész-karának hallgatói számára négy szemeszteren át speciális kollégiumot tartott színpadi díszlet- és látványtervezés témakörben. Az 1998-as önkormányzati választáson – félig lengyel származása miatt – jelöltette magát és a Budavári Lengyel Önkormányzat egyik képviselője lett. Eközben folyamatosan mutatják be színházi munkáit az országban.
Nem érdekelnek az egyes műfajok közötti határok. Minden tevékenység, amit művészetnek nevezünk, csak akkor nyilvánulhat meg valójában, ha a művészt célja elérésében semmilyen műfaji határ nem korlátozza.
(Dávid Attila saját magáról)
Legjelentősebb tervezései, Kipling-Dés-Békés-Geszti: A Dzsungel Könyve, 1996, Pesti Színház, rendezte: Hegedűs D. Géza. Verdi: Rigoletto, Kolozsvári Magyar Opera, 1994, rendezte Bruno Berger. Bernstein: West Side Story, Szegedi Szabadtéri Játékok, 2000, rendezte Kerényi Miklós Gábor.
A tehetsége magától értetődő volt, a legjobb díszleteket hosszú éveken át ő tervezte a Miskolci Nemzeti Színházban. Shakespeare: Rómeó és Júlia, A velencei kalmár; Schiller: Ármány és szerelem; Berstein: West Side Story; Erkel: Bánk bán… megannyi elegáns, izgalmas, a színdarabokkal együtt lélegző, nagyszabású díszlet. Általában a Nagy színpadon tervezett, mert tudott nagy léptékben gondolkodni. A díszlettervező ízlése meghatározza egy színház megjelenését. Attila költői ízlése estérõl estére gazdagon áradt a színpadi látványból a nézőtérre. A nézők szerették és magukbazárták azt a világot, amelyet Attila fantáziája teremtett. A díszlettervezőknek általában hektikus a viszonyuk a díszleteket készítő műszakiakkal. Attila munkakapcsolata a műszaki dolgozókkal észrevétlenül mélyült barátsággá. Művészinasoknak tekintette és szerette őket. Hűséges volt, a hűségnek abban a már-már ortodox értelmében, amely ma már alig létezik.
(Hegyi Árpád Jutocsa a Miskolci Nemzeti Színház egykori igazgatója)
A Szerelmi bájital Dominikánus udvarbéli előadása kettőnk tiszteletadása volt szerelmünk, Itália és a nagy Federico Fellini emléke előtt. Nem volt szükség sok beszédre, magyarázkodásra, hogy egy hullámhosszra kerüljünk – hisz mindketten életünk meghatározó szakaszának tudtuk itáliai tanulmányainkat, s mindketten folyamatosan és erősen vágyakoztunk vissza a csodálatos földre.
(Kürthy András)
Dávid Attila 2002. július 24-én hunyt el Budapesten, 35 évesen, leukémiában. Rövid, 9 éves munkássága alatt közel 100 megvalósult díszlet tervet készített, emelett termékeny festő, grafikus is volt. Mindezek felett mindig volt ideje ránk, unokatestvérekre, hogy nevessük, beszélgessünk, sokat és jól. Emlékét nagy szeretettel őrizzük!
Először megtanultam kérni. Utána megtanultam elfogadni. Hosszú ideig éltem úgy, hogy aktívan éltem az életemet, végeztem a dolgomat, de nem bocsátkoztam kitérőkbe, csalóka konfliktusokba, hiszen a küzdelem meggyőződésem szerint soha nem mások, hanem magunk ellen folyik.
(Dávid Attila)
Fiam halálos ágyánál
milyen fehéren és milyen nyugodtan
mennyi mosoly hallgatott benned akkor
és kopaszon, hisz a hajad kihullott
és mennyit hazudtál: „jobban vagyok”
és „jövő héten bulit rendezünk”
és „apa, hívd fel kicsi lányomat”
és tervezted az ötvenkét rézkarcot a Jelenések Könyve rajzait
különféle fájdalmak után alszol
és nem kellett lefogni a szemed
milyen fehéren és milyen nyugodtan
(Dávid Csaba)
