Pomogáts Béla: Ady és Erdély

Megjelent az Erdélyi Örmény Füzetekben

Ady Endre gondolkodását és költészetét, politikai nézeteit és közírói tevékenységét nem lehet Erdély nélkül megérteni. Ő maga a Partium öntudatos szülötte, a „vén Szilágy” patriótája, Nagykároly és Zilah neveltje volt. Verseiben és más írásaiban nem egyszer idézte fel szülőföldjének természeti és emberi világát, kultúráját és történelmét.

Ennek a szülőföldnek, Érmindszent környékének minden apró mozzanatát a költészet tárgyává, sőt mitikus tárggyá tette. Ahogy sokat idézett versében: a Séta a bölcső-helyem körül címűben is. Ebben a versben a hajdan volt Bence (bencés?) kolostor régen elnémult harangját szólaltatta meg újra, a „száraz, szomorú, repedt” Ér, az „ős dicsőségű Kraszna-árok” holt virágaira mutatott, a „truk horda dúlta” Kótó falu legendáját idézte, majd közvetlenül szülőfaluját szólította meg:

Ez itt a falu, az én falum,
 Innen jöttem és ide térek. 
Mindszentnek hívják hasztalan, 
Mert minden gonosz rajta van, 
S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.

„Átkosnak, fojtónak” érezte történelem alá süllyedt, mindentől elhagyott szülőföldjének életét, ilyennek látta a szilágysági, partiumi tájat, amelyet nem egyszer elátkozott, és még többször dicsőített. Hiszen az „a föl-földobott kő”, amelyhez másik híres versében önmagát hasonlította, nemcsak Magyarországra hullott mindig vissza, hanem közelebbről a Szilágyságra is, ahová a költő valami ősi ösztöntől és nem közönséges ragaszkodástól vezérelve Párizsból is, Budapestről is mindig vissza- és visszatért. A szülőföld ilyen módon – sokan beszéltek már erről – Ady költői világában mitikus természetet és jelentőséget kapott; ilyen mitikus költői holdudvar övezte a tágasabban értelmezett szülőföldet is, amelynek a Szilágyság, a Partium csak mintegy elővidéke volt. Erdélyre gondolok, amelyet Ady mindig saját szűkebb hazájának tekintett, kifejezésre juttatva költészetében és prózai vallomásaiban egy „erdélyi patrióta” érzéseit.

A szülőföld iránti hűséget egészítette ki és tette teljessé a családi hagyományok iránt kinyilvánított elkötelezettség. A költő mindig önérzetesen beszélt arról, hogy származása a történeti Partiumhoz, illetve Erdélyhez köti. „Az Ady-család – írta 1909-es Önéletrajzában – egyébként Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való.” Ez volt az apai ág, édesanyját Pásztor Máriának hívták, nagyapja Pásztor Dániel református lelkésznek került Érmindszentre, ahol feleségül vette az egyik gazda: Kabay Gábor leányát. A költő felmenői szinte paraszti sorban élő „hétszilvafás” nemesek voltak, szülőháza inkább paraszti porta, mint nemesi kúria.

Ady ezt az anyai ágat örmény eredetűnek tartotta, A magyar Pimodán című 1908-ban keltezett vallomásos írásában olvassuk a következőket:

Anyai ágon nagysorig kálvinista pap és tanító az ősöm, de Gáboriánoknak hívják őket, s ez gyanús: ezek nem ezeréves magyarok, ezeket nagyobb nyugtalanság hozta el erre, mint az ősmagyar lovasokat. Van is egy tradíció a különös, kenetes foglalkozásokat űző s éppen nem kenetes famíliában, hogy mielőtt Kálvin hite eljött volna Magyarországra, a Gáboriánok örmények és pápisták voltak.

Kétségtelen, hogy Ady külső megjelenésében, különösen arcberendezésében és szemeiben volt valami keleties jellegű. Erről nem csak közismert fotográfiái tanúskodnak, hanem kortársai, így Bölöni György, Czóbel Béla, a festő vagy Pintér Jenő, az irodalomtörténész, aki nagyméretű irodalomtörténeti munkájában (Magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés) arról beszélt, hogy valójában Lédának is: „az idegen rassz ötlött legelőször is a szemébe, az érdekes kreol-arc, a cigányos külső, a szemek fekete lobogása”, és azt állítja, hogy Ady „bár büszke volt a régi magyarságára, egyik anyai elődjének keleti vérében kereste a maga költői különösségeinek magyarázatát”. Érdekes, hogy Illyés Gyula is utal egyik versében a költő külsejének embertani jellegzetességeire: az 1961-ben közre adott Új versek című kötetében olvasható A faj védői című költeményében, amely ironikus szavakkal utasítja el az úgynevezett „magyar faj” eszméjét, és ennek során a horvát vonásokat viselő Zrínyi Miklósra és Babits Mihályra, a „lengyeles” Szabó Lőrincre, a „mongol” Tamási Áronra, a „fél-kún, fél-román” József Attilára és rögtön a vers első sorában „Ady dúlt örmény-arcára” hivatkozik.

Kovalovszky Miklós, aki Emlékezések Ady Endréről című hatalmas, ötkötetes munkájában a költő életének minden fellelhető adatát összegyűjtötte, tulajdonképpen kétségbe vonja az örmény származás hipotézisét, azt azonban ő is elismeri, hogy Ady megjelenésében keleties vonások voltak felismerhetők, különösen a költő nagy és sötét szemeiben, ezeket összeveti azzal a leírással, amelyet Franz Werfel a Musza Dag védőiről ír; a német írónak csupán egyetlen megállapítását idézem: „Az örmények szeme csaknem mindig nagy, az évezredes fájdalom arcának ijedt, nagy szeme” . Kovalovszky kételyeit némiképp ellensúlyozza, hogy ő is elismeri: a költő önmagáról kialakított képében fontos szerepe volt az örmény, egyáltalán a keleti ősökről kialakított képzeteknek. Erre utal Ady költészetének számos keleti motívuma is, például a „Jöttem a Gangesz partjáról”, „Szent Napkeletnek mártírja vagyok”, „Ős Napkelet olyannak álmodta / Amilyen én vagyok” „Bíbor palástban jött Keletről / A rímek ősi hajnalán.” , „Szent Kelet vesztett boldogsága” sorok.

Kétségtelen, hogy Ady Endre anyai családjának örmény gyökereit a további kutatásoknak kell felderíteniük, és ezt megállapítva vissza is térhetünk a költő „erdélyiségének” vizsgálatához, ahhoz, hogy valójában hogyan látta és miként ítélte meg Erdély történelmi sorsát és esélyeit. Ady „erdélyi patriotizmusának” lényeges eleme volt ugyanis az a gondolata, hogy a 19. század fordulóján kétségtelenül társadalmi válságba és a nemzeti önismereti válságba jutott magyarságnak miként kellene megújulnia, miként kellene saját múltjának tanulságait megszívlelnie.

Ady Endre (Fotó: libratius.hu)

A megújulás érdekében, a történelem csapdáinak elkerülése céljából Ady rendre Erdély példáját mutatta fel a tájékozódni kívánó elmék előtt. A Figyelő című folyóiratban 1905-ben megjelent Ismeretlen Korvin-kódex margójáracímű nevezetes vallomásos írásában, miközben Kolozsvár nagy szülöttének: Hunyadi Mátyásnak a „napkirályi” emlékét idézte fel, arról beszélt, hogy a történelmi Erdély mindig közelebb állott a nyugati civilizáció eszményeihez és szellemi áramlataihoz, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország, sőt, a maga szabadelvűségében és vallási-politikai türelmességében nem egyszer megelőzte a nyugati világot. „Erdély adta nekünk a Napkirályt – írta Ady -, Erdély szerezte a mohácsi veszedelmet, hogy megszabaduljon tőlünk. Neki volt Fráter Györgye, ki tudta, hogy kell a törökkel bánni s távol tartani tarkónktól a simogató német kezet. És Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat.”

Ady Erdélyt állította követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem kettős szándék és tanulság rejlett: egyrészt meg akarta védeni, a magyarság számára meg akarta tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezés korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét, idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai, hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem tettek kísérletet a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze „sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek önálló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát, és többszörös sürgetés ellenére sem hoztak olyan társadalompolitikai intézkedéseket, amelyek támogatták volna az erdélyi magyarságot, és tudatosították volna a magyar impériumra leső veszélyt. Jóllehet kerek félévszázad állott volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között annak érdekében, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és valamilyen „svájci” jellegű megoldás révén, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa, Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit.

Erdély mint történelmi és kulturális régió szinte eltűnt a századelő Budapesten központosított Magyarországán: az 1867 után helyreállított unió jóformán felszámolta az országrész régi hagyományait és viszonylagos különállását (amelynek fenntartása a svájci jellegű közigazgatási rendezés megalapozása lehetett volna). Ady erősen helytelenítette ezt az állapotot, mint 1908. szeptember 27-én Nagyváradon A Holnap című antológiai bemutatkozó ünnepségen tartott előadásában kifejtette, az erdélyi hagyományok elsorvadása az egész magyarság kárára történt: „Erdély, a régi Erdély, mindig magyarabb és sokkal európaibb volt, mint a nyolcfelé osztott és béna Magyarország. Kazinczy fejében süröghettek a nagy nevek: Dávid Ferenc, Bethlen, Apáczai Csere, Bolyai, Wesselényi stb. Nagy névsor lenne, de elég ennyi, hogy egy csodálatos, alig érintett titok fátyolához jussunk. Erdély, amely büszke, szabad államként tárgyalt Angolországgal, Franciaországgal, Svédiával, Hollandiával, Lengyelországgal, a birodalmi császársággal, természetesen az ottomán birodalommal, magyar gyűjtőlencséje volt minden európai kulturális sugárnak. Az unió megölte Erdélyt, habár 1867 után még sokáig, pár évtizedig, az erdélyi nyugtalan, csalafinta elme teret kapott politikában, irodalomban, tudományban. Most már nincs Erdély, s emléke sincs kézzelfoghatóan (…) az az Erdély, amely enyhítő körülménye volt Magyarországnak, s ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott, nincs többé.”

Erdély, Gyilkos-tó (Fotó: Fabók Dávid)

Ady ugyanakkor Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állította előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai realizmusával érvényes mintának tekintett a nagy etnikai tömbök közé szorított és ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára. Ennyiben Ady a transzilvánizmus, az „erdélyi gondolat első megfogalmazói közé tartozik, sőt éppen az Ismeretlen Korvin-kódex margójára az első azoknak az írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni „impériumváltozás” és az első világháború előtt a transzilvánista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő kezdeményezéseket, így Bárd Oszkár 1911-es kolozsvári Haladás című lapját, Kós Károly 1912-es sztánai Kalotaszeget, Egyed Zoltán és Kállay Miklós 1914-es dési Erdélyi Figyelőjét, Sütő Nagy László 1915-ös Kolozsvári Szemléjét és Szentimrei Jenő 1918-as ugyancsak Kolozsváron közreadott Új Erdély című folyóiratát, amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését sürgették. Ez utóbbi különben „programadó” írásként a költő külön engedélyével a szóbanforgó esszét közölte. Ilyen módon az Ismeretlen Korvin-kódex margójára és ennek írója a háborús megpróbáltatások között őrlődő és a trianoni rendezéssel elszakított Erdély magyar szellemi megújulásának ösztönzője lett.

Ady mitikus országrésznek látta Erdélyt, egyszersmind történelmileg veszélyeztetett területnek, hiszen a huszadik század első két évtizedében már tudni lehetett, hogy a bukaresti kormánypolitikát mind erősebb és nyíltabb hódító törekvések vezérlik, és az erdélyi román nacionalista párt vezetőitől sem volt idegen az országrész elszakításának gondolata, habár a nyilvános propagandát fékezte az az óvatosság, amellyel a román politikusok viseltettek a budapesti kormánnyal szemben. Ady mindazonáltal az elsők között ismerte fel a magyar Erdélyre leső históriai végzetet, és már 1905-től kezdve kifejezésre juttatta aggodalmait (miközben azok, akik őt hazafiatlansággal vádolták, könnyűszerrel siklottak át az erdélyi magyarság súlyos helyzete fölött!)

Igen sok szókimondó és gyötrő publicisztikai írás mutatja ezt, így a Budapesti Napló 1905. január 21-i számában közölt Elnémult harangok, a lap május 24-i számában közre adott Se treasca, a Huszadik Század című folyóirat 1912. november-decemberi számában megjelent S ha Erdélyt elveszik, a Nyugat 1915 augusztusi számában olvasható A magyarság háza, a Világ 1915. július 25-i számában írott Lenn, Erdély földjén és más hasonló írásai, ezek mind annak a történelmi szorongásnak adnak hangot, amelyet a költő érzett szülőföldjének várható sorsa miatt. Jellemző dolog, hogy ezek az írások Ady Endre publicisztikai műveinek kritikai kiadásában sem kaptak helyet, minthogy állítólag „sértették egy szomszédos nép érzékenységét.”

Az újságcikkek és folyóiratjegyzetek mellett igen sok költői mű is erdélyi élményeket rögzített és erdélyi szorongásokat fejezett ki, így a Magyar jakubinus dala, A fajtám takarója, az Intés az őrzőkhöz és más versek. Ady erdélyi költeményei közül ezúttal kettőt szeretnénk kiemelni és részletesen bemutatni, két olyan költeményt, amely mintegy jelképes módon is kifejezésre juttatja mindazt, ami Ady Endrét Erdélyhez fűzte: az egyiknek a Kalotaszentkirály, a másiknak Csucsa a szülőhelye. A Kalota partján és az Ember az embertelenségben című versekre gondolok: mindkettő egy-egy rendkívül élesen és tragikusan megváltozott történelmi helyzetnek állít emléket, és egy-egy különlegesen zaklatott érzelmi helyzet kezdő, valamint végső pontját jelöli meg.

A Kalota partján egy 1914 júniusi vasárnap élményét örökíti meg, még a szarajevói merénylet és az első világháború kitörése előtt. Ady ekkor menyasszonyát látogatta meg Csucsán, másnap vele és özvegy Török Károlynéval, Boncza Berta nagyanyjával átkocsizott a közeli Kalotaszentkirályra, ahol rokonai: a Visky-familia tagjai éltek. „Délelőtt érkeztek – írja egy beszámolójában Kós Károly -, és Szentkirályra érkezve Zentelke kálvinista népe éppen a templomból igyekezett kifelé. És aki valaha látta Kalotaszeg magyar népét templomba vonuláskor, avagy templomból széledéskor, aki tudja, hogy Szentkirály-Zentelke magyarsága egyike a gyönyörű kalotaszegi nép leggyönyörűbbjének, és ez a falu maga is a legszebbek közül való, aki elképzeli a szentkirályi kálvinista templomot, ahogyan a dombon, a lombok között áll, a domb alatt kanyargó Kalota vizét a nagy út hídjával, azontúl a lombos, virágos, színesen ékes falut, melynek népe páratlan ősi viseletében, méltóságosan, lassan jő ki a cinteremből, az tudja, hogy ennél csudálatosabb kép alig-alig lehetséges.”
Ennek a csodálatos vasárnap délelőttnek a verőfényes hangulatát és tündöklő paraszti pompáját örökítette meg a költemény:

Pompás magyarok, templomból jövet
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő júniusi nap.

A költőt ez a „pompás” és „tempós vonulás” ejtette rabul, a budapesti irodalmi és politikai élet ideges mozgalmassága után boldog örömmel adta át magát annak a békének és nyugalomnak, amelyet a falusi ünnep és az ünneplő falusi nép, egyáltalán az „örök falu” árasztott magából. Ezt a szinte időtlen, természeti nyugalmat ellensúlyozta az a boldog vibrálás, amelyet az éppen születőben lévő szerelem és a szeretett leány közelsége keltett a költőben:

S reám nyilaz a nyugtalanság:
Leány-szemek, Sorsom szemei,
Szemek, melyekben rózsás, húsz éves,
Vidám kamasznak látom magam.

A két érzés: az a biztonságtudat, amelyet az ünneplő falusi emberek ősi nyugalma és méltósága keltett, és az a vibráló nyugtalanság, amelyet a kibontakozó szerelem érzése okozott, egyetlen költői élményben sűrűsödött össze, az idill élményében, amelyet Ady szinte váratlan kegyelmi ajándékként üdvözölt. Ennek az idillnek a világát a békesség, a biztonság és a szeretet élményei alakították, és maga a költő is úgy érezte, hogy a kalotaszentkirályi vasárnap délelőtt végre olyan értékekkel ajándékozta meg, amelyeket régóta nélkülözött:

Csönd, június van a szívemben,
Átalvonult templomi népség
Belémköltözött áhítata
S e percben a Kalota partján
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.

Erdély egyik arcát ez a kalotaszentkirályi vasárnap jelölte meg Ady számára: az emberi méltóság, a pompás ünnep, a mindig is becsült emberi közösségben és a születő szerelemben megtalált biztonság, áhítat és nyugalom. Az ünnepi idill, amely vergődő szívének végre valamilyen megbékélést adott. De volt Ady számára a magyar Erdélynek egy másik arca is: a szenvedő, vergődő és elvesző Erdélyé, amely fölött a kíméletlen történelem már kimondta az ítéletet. A költő a világháború kitörése után iszonyatos lelki válságba került, akkor zajlottak küzdelmei Bertuka kezéért a hajthatatlannak bizonyuló Boncza Miklóssal, költészete körül ismét örvényleni kezdtek az értetlen támadások, és ő mindenképpen úgy látta, hogy a háború, az általános öldöklés mindent elsodort, amiben reménykedett: elsodorta a magyar átalakulás és újjászületés terveit ugyanúgy, mint a közép-európai népek megbékélésére irányuló elképzeléseit.

Kiábrándultsága és kétségbeesése csak fokozódott a múló idővel és a mindig új izgatottságot keltő háborús eseményekkel. Most nem közismert költeményeire (Nótázó, vén bakák, A mesebeli János, Cifra szűrömmel betakarva, Egy háborús virágének, A halottak élén, Krónikás ének 1918-ból, Az utolsó hajók, Üdvözlet a győzőnek) gondolok, hanem bizalmas barátaihoz intézett leveleire. 1915 júliusában például Hatvany Lajosnak arról ír, hogy „az öngyilkosság gondolatával foglalkozik”. Kétségbeesése akkor teljesedik ki igazán, midőn 1916 augusztusában a román hadsereg hitszegő módon rátámad Magyarországra, és bevonul a védelem nélkül maradt Székelyföld déli részébe: foglalásait mindenütt pusztítás, erőszak és ártatlan emberek legyilkolása kíséri. Fél-Erdély menekülni kezd, agyonzsúfolt vonatokon s az országutakat ellepő szekérkaravánokon fut észak felé: a menekülők nagy csapatai a Kolozsvárról Nagyváradra vezető úton sietnek biztosabb vidékekre, és az összetorlódott szekérfolyam, a megviselt, kialvatlan, éhes és kétségbeesett emberek ott vonulnak el Ady szemeláttára a csucsai „vár” alatt.

A román támadás hírét hallva Ady először arra gondol, hogy minden elesettsége és betegsége ellenére is kiáll a közélet küzdőterére, sőt a fegyveres harc vállalásától sem idegenkedik. 1916. augusztus 19-én Fenyő Miksának írott levelében a következők olvashatók: „én hetek óta a megőrüléstől félek, s ez a neuraszténia mindenféle narkotikumom fokozásával jár. Még ma, a román háború megtudásának napján, aránylag nyugodt vagyok, s tudok talán írni egy levelet, mert akaratszűkösebb lényt nálam még nem láttál. Rom vagyok, nem «étkezem», veronállal nem alszom, sovány, halnivaló. Hic Rhodus: nem kívánnék meghalni mégsem, míg szenvedéses életem munkája a maga tűzpróbáját meg nem állotta. De viszont én (kiben komoly és komor hitem szerint magyar fajomnak fátuma és kínja él) nem maradhatok el, mikor ég a ház, s ha talán egy öntőnyi vizet vihetek, nekem ez súlyosabb kötelességem, mint másnak”.

A menekülő Erdélyt látva azután minden korábbinál emésztőbb kétségbeesés fogja el: „sok héten át: – írja ugyancsak Fenyő Miksának szeptember 29-én – a nevemet sem tudom leírni; ellenben van egy jó revolverem. Katonákat, menekülteket vendégeltem, s félig megőszültem. Aludni, enni nem tudok, lerongyolódtam teljesen. Eddig féltréfa volt a neuraszténiám, s most tudtam meg, milyen a komoly.” Mint Király István Intés az őrzőkhöz című könyvében rámutatott, az Erdély bukását érzékelő Adynak két tekintetben is le kellett számolnia nagy ideáljaival: már 1916 őszén át kellett élnie a történelmi ország közeledő vesztét, egyszersmind „a tervezett, vágyott Duna-völgyi rendnek, a kelet-európai népek egymásra találásának, az internacionalista hitnek, reményeknek messzire tűntét”.

Ezekből a csalódásokból született meg egyik legnagyobb költeménye: az Ember az embertelenségben, amely amellett, hogy megrendítő vallomást tesz a háborús éveknek és Erdély bukásának lelki következményeiről, szembe is fordul ezekkel a következményekkel, s a „magyarság” és az „emberség” eszményeinek szerves egységét felmutatva próbál kiemelkedni abból a lelki összeomlásból, amelybe a csucsai országúton menekülő erdélyi ezrek kétségbeejtő látványa taszította:

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről.
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

A költemény nagyívű jeremiádban” (Ady maga nevezte így) adott képet a mélyen átélt gyötrelmekről, arról a „Tébolyról”, amelyet a háború személyes közelségbe jutott eseményei okoztak, a reménytelenséggel, a kétségbeeséssel, mindazonáltal valódi értékeket állít szembe: „az űzött magyarsággal” szembe az „ékes magyarságot”, a jelen szörnyűségeivel szemben a „béna szívben” őrzött „szebb tegnapot”, az embertelenséggel az „élek, kiáltok másért” emberségét. Ady versében egyszerre van jelen a konkrét történelmi helyzet és a feloldó erkölcsi igazság. Pontosan, érzékletesen és hitelesen láttatja a menekülő Erdély szenvedéseit:

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyűket:
Milyen baj esett a magyarban…

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

De éppen a történelmi katasztrófa személyes átéléséből merít erőt az erkölcsi ellenálláshoz és eszményeinek újólagos kinyilvánításához:

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol nem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Erdély tragédiája Adynál végül is az emberiség nagy eszményeibe vetett hitet erősítette meg, azt a meggyőződést, hogy a „magyarság” és az „emberiség” ügyét egymástól nem lehet elválasztani.

Nyitókép: Ady Endre (Fotó: libratius.hu)

Szerző