Örmény arcképek
Begidsán Katalin és Lukáts Lukács
Az örmény arcképekkel nem ismert embereket szeretnék bemutatni, hanem egykori örmény elődeim közül némelyeknek máig fennmaradt arcképét szeretném megosztani az Olvasókkal. Ezeknek a képeknek a piaci értéke nem nagy, érzelmi értékük azonban felbecsülhetetlen.
Begidsán Katalin
Kisgyerekkoromban ez a portré – másokéval együtt – szeretett Nagymamikám ágya fölött lógott. Akkoriban csak annyit kérdeztem: „ki volt ez?”, és megelégedtem azzal, hogy „Begidsán Katalin”. Mire egyebet is kérdeztem volna, már késő volt – pedig ej, de sok kérdésem lenne ma már! Sovány vigasz, hogy valószínűleg szegény nagyanyám se tudott róla többet, mint hogy valamiféle ősünk volt. Azóta a kép többször öröklődött, de tulajdonosai eddig mindig megelégedtek azzal, hogy ragaszkodtak a képhez, és nem foglalkoztak az ábrázolt előd kilétével.
Az erzsébetvárosi Lukácsokat kutatva jutottam el Lukáts Lukács („erzsébetvárosi szenátor és postamester Zalatnán”) feleségéhez, aki a Zalatnán üldözötteket mentő Lukács Rózának, illetve – több testvérével együtt – az „aranybánya-tulajdonos” Lukács Dávidnak is az édesanyja volt.
A Begidsán família szamosújvári származásáról az ottani örmény temető máig megőrzött Begidsán-sírjai és több elszórt utalás tanúskodik. (Sajnos, a szamosújvári örmény katolikus anyakönyvek, bár újra hozzáférhetők, de nincsenek feldolgozva és örménybetűs lejegyzésük miatt erre egyelőre nincs is sok remény.) A család kutatását megnehezíti, hogy a Begidsánok viszonylag sokáig őrizték az örmény hagyományokat, amiről tanúskodik az a számtalan név, amivel a család magát nevezte: Begidsán mellett volt a nevük Thorosz, Todor, Csár, Eördögh[1], Fekete. Maga Katalin asszony a zalatnai anyakönyvbeli különféle névelőfordulásaiban az alábbiakkal szerepel: „Begidsán lánya Katalin”; „Lukácsné Katalin, Tódorék lánya”; „Tódorék Katalinja”; „Katalin Erzsébet, Begidsán Tódor lánya”; „Begidsán lánya Katalin”; „Dávid lánya Katalin”. (Hangsúlyozni kell, hogy a környező adatok alapján bizonyos, hogy mindegyik megnevezés ugyanarra a személyre vonatkozik!) Leánya, Lukács Róza keresztelési anyakönyvi kivonata szerint neve Begidsán Katalin, ezért a sokféle névváltozat közepette is ezt tartjuk „hiteles”-nek. A vonatkozó szakirodalom[2] alapján úgy vélem hogy Begidsán Katalin a közös eredetű Thorosz–Begidsán–Szultán családcsokor leszármazottja, s ha ez igaz, akkor Begidsán Katalin és a máshol bemutatott Temesvári Lukács negyedfokú unokatestvérek voltak.
Begidsán Katalin 1790-ben született. Bár atyja gyergyószentmiklósi születésű volt, de az ottani anyakönyvekben egyetlen ismert családneve alatt sem sikerült Katalin születésének a nyomára lelni. Az bizonyos, hogy 1807-ben Zalatnán ment férjhez Lukáts Lukács szépapámhoz, ennek már anyakönyvi nyoma van. Házasságukból 11 gyerek születéséről van adatunk, de mára már egyetlen fiági leszármazottról se tudunk.
Az 1850-ben a zalatnai vérengzéskor a kincstári vagyonban esett károkat kivizsgáló vizsgálati jegyzőkönyv beszámol róla, hogy Lukáts Lukácsot és feleségét (Begidsán Katalint!) 1849 nyarán kis híján kivégezték az oláh fegyveresek, ekkor tehát bizonyosan élt még. Férje nem szerepel a neve, Lukáts Lukácsot tehát feltehetőleg túlélte, azonban sem Zalatnán, sem Gyergyószentmiklóson nem sikerült eddig temetésének a nyomára bukkanni. Leányának, Lukács Róza ükanyámnak az 1877-es gyászjelentésén már nem szerepel a gyászolók közt, így egyelőre annyit tudunk, hogy valamikor 1861 és 1877 között halhatott meg.
A kép eredetét tekintve valószínűnek tűnik, hogy arcképét valamikor 1850 táján festhették, amikor Róza leánya férjhez ment és Zalatnáról Gyulafehérvárra költözött.
Begidsán Katalin arcképe mintegy 30 cm x 30 cm méretű, eredeti keretében se különleges nagyságú. A kép egy, az életnagyságúnak mintegy harmada nagyságában ábrázolt, némileg falusias kinézetű, szemmel láthatóan egészségtől kicsattanó pirospozsgás arcú asszonyt mutat. Egyszerű, de nem szegényes ruhájára kockás kendő terül, fején finom főkötő. Ékszerként a nyakában piros korallból fűzött apró szemű, négysoros nyaklánc. A kendő alól előbukkanó jobb keze gyűrűs ujján finom, nem hivalkodó köves gyűrű. Kezében pár szál nefelejcset tart, ami megerősíti a feltételezett datálást, hogy a kép Róza lányának férjhezmeneteli búcsúzása alkalmából készült volna. Ekkor Katalin asszony hatvan éves körül lehetett, amit a kissé idealizáló művész némileg megszépített: képén Katalin asszony tán fiatalosabbnak hat, akiből semmiképpen nem néznénk ki 10 gyereket.
A képet ma Begidsán Katalin egyik szépunokája őrzi, róla más emlék nem maradt.
Lukáts Lukács
Begidsán Katalin férje, Lukáts Lukács, 1782-ben született Zalatnán, a dúsgazdag erzsébetvárosi Lukácsok közül való Lukács Jakab Ágoston és Dániel Mária gyermekeként. Azt hihetnénk, valami különleges huncutság, hogy keresztnevéül családnevét kapta, de ez tévedés lenne. Egyfelől, az erzsébetvárosi Lukácsok majd 300 ismert nevű férfija közül több mint egy tucatnyinak is Lukács az egyik kereszt- illetve bérmaneve, mégpedig igen sokszor az elsőszülött fiúé. Másrészt, a korabeli örmény családok közt előfordulnak az Ábrahám Ábrahám, a László László, vagy a Todor Tódor nevek is. Ez az erdélyi örmények elmagyarosodásának korai szakában nem volt ritka névadási mód. Ráadásul Lukáts Lukács kereszt/bérmanevei közt az anyakönyvben szerepelt a Tódor és az Imre (Heinricus) is, az utódokban azonban – tán épp furcsasága miatt – a kettős Lukács őrződött meg. Nevének írásmódja változatos: saját korában írták Lukáts Lukácsnak is, meg Lukáts Lukácsnak is, de sírkövén egészen egyedien lukáts lukátsszerepel, jelezve a ts és a cs korabeli egyenértékét.Ámbár Lukáts Lukács Zalatnán született, és ott élve is gondosan fenntartotta az Erdély-szerte igen kedvező kereskedési jogokat biztosító erzsébetvárosi polgárjogát (amire az alapot nem csak ott-lakás, hanem ottani ház-, vagy házrésztulajdon után való oda-adózás is biztosíthatta). Ezt a zalatnai anyakönyvek hivatás rovatába bediktált „senator et postaemagister elisabethopolensis”[3] bejegyzések igazolják. Meg kell jegyezni, hogy az „erzsébetvárosi” jelző a dédapja, Lukács Jakab által 1762-ben megszerzett armális nemesség ellenére sem nemesi előnév volt – hiszen a nemeslevélhez birtokot nem kaptak, és a nemesítés idején még csak nem is Erzsébetvárosban, hanem Gyergyószentmiklóson laktak –, azonban mindig fontosnak tartották az erzsébetvárosi polgársághoz való tartozásukat hangsúlyozni, előbb a kereskedési előjogok biztosítására, utóbb a birtokos nemessé vált rokonsággal való egyenjogúságot igazolandó.
Lukáts Lukácsnak többféle „foglalkozás”-áról vannak adatok: „gazdag örmény kereskedő”, majd (valószínűleg atyja után) zalatnai postamester, pénzváltó és végül, de egyáltalán nem mellesleg aranybánya-tulajdonos[4]. (A korabeli aranybányák már akkora tőkét kötöttek le, hogy egyetlen ember nem birtokolhatta, de a bányatársulatok fő-részvényesei, az igazgatósági tagok igen szép jövedelmet húztak, mintha csak tulajdonosok lettek volna.)
Lukáts Lukács atyja kihagyta az erdélyi örmények 1760-as nagy nemességszerzési akcióját[5], csak két évvel később, a második hullámban szereztek nemesi armálist, mégpedig alighanem a kiépülő postaállomás-rendszerben rejlő lehetőségekhez való hozzájutás érdekében. (A postamesteri állás ugyanis „bizalmi” állás volt, a nem nemes ember pedig nem juthatott állami álláshoz.) A zalatnai postamesterség egyfelől szépen jövedelmezett és lehetőséget adott törvényes mellékes pénzszerzésre is, másfelől társadalmi rangot jelentett.
Lukáts Lukács 1807-ben Zalatnán vette feleségül Begidsán Katalint[6], és házasságukból hét fiú és három leány született. Gyermekeit gondosan taníttatta:
– Dávid Konstantin gyógyszerésznek tanult, diplomamunkája elkészült, de 22 éves korában meghalt,
– Dávid[7] arany- és kénbányák résztulajdonosa volt, és később Wagner Jozefával kötött házasságából való elsőszülött fia lett Lukács László, a későbbi miniszterelnök,
– János a Zalatna-környéki Boteşi hegyen, Bucsum községben a „Jakab és Anna Bányatársulat” igazgatója volt, 1849 után zalatnai postemester és az iskolaszék tagja,
– Mihály szintén több bánya igazgatóságában vezető szerepet töltött be (az 1899-es preszákai emlékműavatáson „volt 48–49-es nemzetőr”-ként nevezték),
– József gyógyszerész lett és nyugdíjba vonulásáig a schönbrunni udvari patikában volt Hoflieferant (udvari szállító).
A lányok neveltetése más irányú volt. Anna leánya a zalatnai kohóműben dolgozó Adorján György mérnök felesége lett de a véres események következtében három gyerekkel fiatalon özveggyé lett. Róza[8] 1850-ben egy Galíciából áttelepült lengyel származású tisztviselőhöz, Józef Woyćiechowskihoz ment feleségül.Egyes feltételezések szerint Lukáts Lukács azon magánosok közé tartozott, akik az 1811-es és ’16-os devalváció kapcsán – jutalék fejében – közreműködtek a pénzváltásban, ezzel is hozzájárultak a család vagyonosodásához. Ezért nevezhették 1849-ben „örmény pénzváltónak”. Lukáts Lukácsot az 1848–’49-es szörnyűségek során az oláhok kirabolták, házát felperzselték, őt magát feleségével és leányával együtt kivégzésre vitték és csak szerencsés véletlennek köszönhették, hogy a lázadók egyik vezére megmentette őket (mert ilyen is volt…). (Később Lukáts Lukács Róza leánya a zalatnai véres események alatt tanúsított bátor embermentő cselekedeteiért magas uralkodói kitüntetésként a Ferenc József érdemkereszt arany fokozatát kapta.)
A Zalatnán élt Lukácsok többsége az 1848–’49-ben átélt viszontagságok ellenére később is Zalatnán élt, egészen halálukig, csupán Róza követte férjét annak hivatala szerint különböző városokba. Lukáts Lukács öreg korára a postamesterséget János fia vette át. A Zalatna környékén fekvő ércbányák igazgatását, megosztva, Dávid, Mihály és János vették át, de a Zalatna-környéki bányák soha többé nem heverték ki az oláh dúlásokat: mire a bányákban és a kohóművekben esett károkat kijavították, addigra gazdaságtalanná váltak, és modernizálásukra az egykor legendás Lukács vagyonból már nem volt fedezet. (Az 1800-as évek legvégén Lukáts Dávid fiának, Lászlónak politikai pályára való lépésekor a Lukácsok végképp megváltak az egykor legendás bányáktól.)
Lukáts Lukácsról egyetlen fénykép maradt fenn, ami öregkorában készült. Ez a kép minden tekintetben „kilóg a sorból”. Különlegessége ott kezdődik, hogy – sajnos – később nem készült róla festmény. Azzal folytathatjuk, hogy az ábrázolt személy kifejezetten egyszerű, szinte paraszti viseletben lett fotografálva. A magasan záródó nyakú fehér (vagy igen világos) színű ing örményes népviseletre emlékeztet, de a kép gyengesége miatt a részleteket nem lehet kivenni. Lukáts Lukács – a kép szerint – nem viselte az örményekre akkoriban meglehetősen jellemző bozontos szakállt (ami például József és Mihály fiának minden képén látható), hanem csupán egy szép „magyaros” bajuszt.Sajnos, a kép még a fényképezés azon kezdeti korszakában készült, amikor a halvány és kontrasztszegény másolatot gondos kézimunkával „utókezelni” kellett: egyes vonások kiemelésével, vagy „hozzárajzolásával”.[9]
A mintegy 5 cm x 7 cm-es fénykép vélhetőleg akkor készült, amikor Róza leánya 1850 nyarán férjhez ment és Zalatnáról férjéhez Gyulafehérvárra költözött. (Ekkor Lukács 68 esztendős volt.) Nem tudunk róla, hogy a korabeli vagyonosak közt szokásban volt gyakorlat szerint a fotográfia alapján csináltattak volna olajfestményt. A fényképet Róza leszármazottai a nagy becsben tartott családi fényképalbumban nemzedékek során át őrizték meg, mint az elődök legkorábbi fényképét, hogy most megoszthassuk az érdeklődőkkel.
A Zalatnán élt erzsébetvárosi Lukácsok legtöbbje a rend helyreállása után az őket 1848—’49-ben ért szörnyűségek dacára visszaköltözött Zalatnára. Lukáts Lukácsról ezt csak feltételezni tudjuk, mivel miután 79 esztendős korában az élet rendje szerint meghalt, végül őt is a zalatnai katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.
(1) Mivel az örmény csár magyar jelentése ördög, ezért az Eördögh nyilván az örmény Csár név „elegáns” írásmódú megfelelője. Hasonlóképp, a „sötétség fejedelmére” utalhat a család Fekete neve is.
(2) Száva Tibor-Sándor: Székelyföldi magyarörmény családok, 2012.
(3) senator elisabethopolensis = erzsébetvárosi tanácstag
(4) A Zalatna-környéki bányák aranyon és ezüstön kívül közel azonos arányban tartalmaztak sok más értékes ércet, egyebek közt például tellurt is, így egyáltalán nem csupán az aranyhozamuk jelentette e bányák értékét.
(5) Mária Terézia 1758-ban úgy rendelkezett, hogy azon armális nemesek, akik a Temesi Bánságban birtokot vásárolnak, attól fogva teljes jogú birtokos nemesnek tekinttessenek, amire válaszul 1760-ban 16 örmény família szerezte meg az armálist, majd vásárolt birtokot és hirdettette ki a nemességét. Ezen akció kiugró jellegét mutatja, hogy az erdélyi örmények 1667 és 1939 közötti nemesítéseit vizsgálva ezen kívül csupán az 1762-es esztendő volt olyan, amiben 3-nál több nemesítés történt. (S ezeknek megint csak sajátos oka volt: Erdély szerte kiépült a postaállomások hálózata, ami a vagyonos és távolsági összeköttetésekkel jócskán rendelkező örmény nagykereskedők számára igen vonzó hivatalnak kínálkozott, azonban ehhez is hivatalképes, azaz nemes embernek kellett lenni. Az országgyűlés igyekezett az armalistákat nem-nemesként kirekeszteni, de a bécsi kormányzat által működtetett hivatal ilyesmire nem vetemedhetett. Ez az oka, hogy 1761–’62-ben további nyolc nemesítést kezdeményeztek az örmények. tehát a 130 év alatt nemesített 59 erdélyi örmény famíliának nagyjából a fele 1760–’62 közt szerezte az armálisát, az 1758-as kormányzati döntésre való talpraesett válaszként.
(6) Begidsán Katalin képét az „Örmény arcképek – Begidsán Katalin” cím alatt mutattuk be.
(7) Lukáts Dávid képét az „Örmény arcképek – Lukáts Dávid” cím alatt mutattuk be.
(8) Lukáts Róza képét az „Örmény arcképek – Lukáts Róza” cím alatt mutattuk be.
(9) Ilyenfajta fénykép-retusálásokon szerezte Zichy Mihály a később oly tökélyre vitt alakábrázolási készségét. Még az I. világháború korából is ismerünk olyan fényképet, ahol az arc fényképéhez – nem leplezve a technikát –, egyszerűen hozzárajzolták a kitüntetéseket és a ruházatot.
