Örmény arcképek
Nuridsán Bogdán és Papp Anna
Az örmény arcképekkel nem ismert embereket akarunk bemutatni, hanem egykori örmény elődeink közül némelyeknek, különböző leszármazottaknál máig fennmaradt arcképét szeretném megosztani Olvasóinkkal. Ezeknek a képeknek a piaci értékét nem ismerjük – talán nem sok –, érzelmi értékük azonban felbecsülhetetlen. A sort az erzsébetvárosi Nuridsán Bogdán fényképével folytatjuk. Bár az örmény arcképek sorozatában elsősorban festményeket mutatunk be, de egy-két esetben meg kell elégedjünk az illetőről készült fényképpel. (Egy 120˗140 éves fénykép majd’ akkora ritkaság, mint egy azonos korú olajportré).
Az ábrázolt személy
A kegyes nevű Bogdán[1] szülei utódainak emlékezete szerint Nuridsán Jakab és Páskuly[2] Anna voltak. Bár Bogdán származásáról kevés hiteles adatunk maradt, de különféle források alapján úgy vélem, hogy Nuridsán Jakab az 1753-ban Szamosújvárott jegyzőként említett Vártán fia Nuridsán Bogdánnak volt valamelyik fia. Nuridsán Bogdán születési időpontját Nuridsán Lajos dédunokája egyértelműen 1790. 07. 08.-ra teszi (más leszármazottak az 1797-es, illetve az 1800-as évszámban hisznek, azonban valószínű, hogy az egyenes fiági leszármazott őrizte leggondosabban az eredet dátumát. Sajnos, a szamosújvári örmény anyakönyvek még nincsenek feldolgozva, így a kérdést egyelőre nem lehet véglegesen lezárni.) A szamosújvári örmény temetőben máig fellelhető Nuridsán feliratos sírkövek ősi rokonság hallgatag tanúi. (Sajnos, az ott megmaradt legrégebbi síremlék is sokkal fiatalabb, semhogy segíthetne eligazodni a XVII–XVIII. század fordulója táján…)
Nuridsán Bogdán kereskedő volt. 1822. november 25-én kötött házasságot a küküllőparti Erzsébetvárosban élő Papp Annával, az ottani főtéri nagytemplomban, örmény rítusú katolikusokként.
Házasságukból nyolc gyermek született, akik közül heten megérték a felnőttkort: Borbála (férje Bángi Sándor), Antal (1826‒1899, a sikeres nagyszebeni kereskedő, akiről Temesvári Liza kapcsán már szóltam), József, Anna (férj. Nuritsány Kristóf), Ráfáel (az 1800-as évek végén „tőzsdeileg jegyzett divatárú kereskedő” Nagyszebenben), és János (*1837).
Bogdán sikeres kereskedő volt, aki polgártársai közt tekintélyt vívott ki magának, mert pár évvel Erzsébetvárosba történt költözése után – Antal fia 1826-os keresztlevele szerint – Nuridsán Bogdán már szenátor, azaz városi tanácsos volt. Később azonban, 1860–’61-ben már Erzsébetváros bírája volt!)
Szinte napra pontosan ugyanakkor, amikor az erzsébetvárosi Lukácsok Zalatnán élt ága a szörnyűséges zalatnai eseményektől szenvedett, az erzsébetvárosi örménység is megjárta a maga kálváriáját. A szülővárosában lezajlott történelmi eseményeket feljegyező Avedik Lukács[3] sorai szerint Erzsébetvárosba a román „felkelők” élén 1848. október 26-án „reggel 9 órakor érkezett Krisztián tribun bocskorban és kucsmával, lóháton vezérelte az 1500 főre menő sereget, körülvétette a várost, és felhívta a városi tanácsot, hogy adja meg magát; maga elé idézte Dániel Eugén főbírót, Pa(t)rubány Márton és Nuridsán Bogdán tanácsosokat (mindannyian örmények) és megparancsolta, hogy két óra alatt az összes fegyvernemeket főbelövetés büntette alatt beszedjék és átszolgáltassák… kívánságát teljesítették.”
Erzsébetvárost a hadiszerencse forgandósága miatt felváltva szállták meg a magyar forradalmi, a Habsburg császári, az orosz cári, valamint és a román felkelők csapatai, mindegyik legalább a megszálló csapatai élelemmel és ruházattal való ellátását követelte, de némelykor súlyos pénzbeni sarcot is kivetett. 1849 nyarán a már végsőkig kifosztott Erzsébetváros tanácsa deputációt küldött a várost sokadszor megszálló csapatok sarcolása miatt az illetékes – osztrák – katonai parancsnoksághoz. A küldöttség mondandóját Nuridsán Bogdán adta elő. (Érdemes elgondolkodni azon, hogy a követség szószólója nem a rangelső bíró, hanem egy tanácsnok volt: akár nyelvtudása, akár bátorsága okán, de Bogdán volt a főszereplő. A szigorú követelményeken azonban nem sikerült enyhíteni, ráadásul a parancsnok a követséget magából kikelve egy goromba „Márs!” szóval haza zavarták, Bogdánt pedig áristomba vetve fogva tartották! Egyedül a hadiszerencse forgandóságának köszönhették, hogy mind ő, mind szeretett városa szerencsésen megmenekült a legrosszabbaktól!
Amikor Bogdán első felesége meghalt, az erzsébetvárosi örmény temetőben temették el. Az asszony síremléke máig megőrződött. Az erzsébetvárosi örmény szertartású plébánia házassági anyakönyve szerint Bogdán 1857-ben ismét megnősült. Második feleségét Medgyesi Teréznek hívták, e házasságból azonban már nem született utód.
Erzsébetváros Avedik Lukács által írott monográfiája a város bíráinak jegyzékében az 1860–’61-es időszakra vonatkozóan tartalmazza Nuridsán Bogdán nevét. Bogdán viszonylag rövid ideig, csupán egyetlen periódusra töltötte be az erzsébetvárosi főbíró felelősségteljes tisztségét. Az 1861-es országgyűlés tiltakozott a császári önkény ellen[4], ezért azt feloszlatták, amire válaszul viszont az erdélyi magyar tisztviselői kar szinte teljes egésze leköszönt állásáról, természetesen Bogdán is, így ő lett Erzsébetváros utolsó főbírája. Négyszer ismétlődött meg, hogy az erdélyi országgyűlésre kényszerből megválasztott képviselők tiltakozásul azonnal lemondtak a mandátumukról. A nagynehezen felállított új közigazgatási rendszerben a szabad királyi városokat már nem főbírák, hanem polgármesterek vezették.
Nuridsán Bogdánnak a magyar kultúra iránti áldozatkészségét mutatja, hogy az 1865-ben megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyletnek rendes tagja volt. Gazdagsága és társadalmi pozíciója egymást kölcsönösen támogathatták, így módja nyílott egy gyönyörű házat hagyni utódaira.[5]
Nuridsán Bogdánról a leszármazottaknál egyetlen régi fénykép maradt fenn, sajnos évszám nélkül.
A fénykép hátoldala szerint a fotográfia annak az August Meinhardtnak a műtermében készült, aki Nagyszebenben 1872-től működött (és később már Gyulafehérvárott, Meggyesen és Segesváron is működtetett fényírdát[6]). Eszerint a felvétel valamikor 1872 és 1876 között kellett készüljön, feltehetően Nagyszebenben, ahol Bogdán fia Antal és unokái (Mária, Anti és Teréz) látogatására nyilván többször megfordult.[7] 1872-ben Bogdán már ugyancsak javakorabeli, mindenképpen 70 feletti korú férfiú volt. A ránk maradt arckép ehhez képest megtévesztő, mert rajta Bogdán jóval fiatalabbnak vélhető! Érdemes elidőzni ráncnélküli arcán! A kopaszodásnak nyoma sincs, egyedül dús bajuszának őszülése árulkodik idős voltáról. Különösen értékes két szemének csillogása, ami nem csak fiatalos, de szinte huncut is!
Leszármazottai nagy szerencséjére megőrződött az a levele[8], amit 1874. áprilisában írt Erzsébetvárosból Nagyszebenben élő Antal fiának. Bár a levél betűi igencsak öregesen, reszketősen sorjáznak, de szavai, mondatai hibátlan magyarsággal íródtak és máig meghatóan süt belőle a fiáért érzett aggódás és az iránta érzett szeretet…
1876 nyarán Bogdán komolyan betegeskedni kezdett, ami egyre súlyosbodott. A családi emlékezet pontosan megőrizte Bogdán halálának időpontját : „1876. okt. 19. regg. 7. ó., Erzsébetváros”. Nuridsán Bogdán tehát 79 évet élt. Haláláról Nuridsán Adeodát név alatt 1876. október 29.-én beszámolt a Vasárnapi Újság is.
Papp Anna
Nuridsán Bogdán első felesége Papp Anna (*1803) volt, Papp-„Ovanesean” Antal és Szentpétery Borbála (*1768) leánya. Sajnos, Papp Annáról nem maradt fenn sem fotográfia, sem olajportré, viszont az erzsébetvárosi temetőben máig áll az a szép régi sír, ami Papp Anna emlékét őrzi. Szövege szerint „Egy jó anya és erényes nő, városi tanácsnok Nuridsán Bogdán szeretett nejének, Papp Annának” emelték gyermekei.
Bár a sírkő áll, és fennmaradása biztosítottnak tűnik, de a közel másfél évszázados gondozatlanság miatt a gaz felverte és emiatt a felirata alsó része elmosódott. Sajnos, magának Bogdánnak a neve nem olvasható a felirat megmaradt részén és nem szerepel az erzsébetvárosi örmény temető halottainak névjegyzékében sem,[9] így nyughelyéről semmi adatunk nem maradt fenn…
Nuridsán Bogdán leszármazottai között többségben voltak a leányok, így nem meglepő, hogy bár ma közel négytucatnyi leszármazottjáról tudunk, de közülük már senki se viszi tovább a Nuridsán nevet.[10] Emlékezete azonban, részben éppen az őt ábrázoló fénykép révén, tovább él!
(1) Az örmény Aszvádur szláv megfelelője a Bogdán, latinul Adeodatus, görögösen Teodorosz (röviden: Tódor, magyarosítva Tivadar), egyaránt azt jelentik: „Isten adománya”
(2) Páskuly a Pasquale (Húsvét) népies formája (lásd: Don Pasquale), ugyanúgy név volt, mint a Szilveszter
(3) Avedik Lukács: Szabad királyi Erzsébetváros monográfiája (Szamosújvár, 1896)
(4) A Februári Pátens – Erdély és Magyarország ’48-as unióját megtagadva – külön erdélyi országgyűlést akart összehívni, amit az erdélyi rendek óriási többsége elutasított és évekig elszabotált.
(5) Bogdán akkor már majd két évtizede férjnél lévő, távol élő Nuridsán Teri unokája 1916. márciusában a naplójában feljegyezte, hogy: „A házat eladták 20 ezer Koronáért…”, a remélt ár alig 2/3-áért. Mi már tudjuk, hogy ráadásul az eladás a legrosszabbkor történt, mert egy értékálló ingatlant a leszármazottak közt szétosztható pénzre váltottak, amit azonban a világháborús évek végén épp megindult infláció hamarosan elvitt! Hol volt a nevezetes örmény finesz?!
(6) A www.fotografenwiki.org szerint…
(7) 1872 volt az az esztendő, amikor Bogdán sikeres fia, a komoly tőkét felhalmozó Antal a vele társult Nendvich Vilmos és Kabdebo Mihály (szintén szebeni és dúsgazdag) nagykereskedőkkel létrehozta a „Siebenbürgische Kupferbergwerks-Aktiengesellschaft zu Balánbánya” részvénytársulatot és ezzel újjáélesztette az előző tulajdonosok által csődbe vitt baláni rézbányát és kohóművet. Ez jó alkalom lehetett a családi ünneplésre és „fényképezkedés”-re.
(8) A megőrzés valószínű oka, hogy feltehetőleg ez volt az utolsó Bogdán által írott levél…
(9) Hacsak nem a kő elkopott alján volt felírva…
(9) A fiágon utolsó Nuridsán a katonaiskolába való belépéskor Ebesfalvira magyarosított…
