Az oszmán-örmények kálváriája és túlélési stratégiái (1)

Az utóbbi pár évben a magyar befogadó több szempontú megközelítésben is tájékozódhatott  az örmény tárgyú kérdésekről részben a reprezentatív kiállítások és azok anyagait feldolgozó kiadványok révén, amelyek a Kárpát-medencében történő beágyazottságát dokumentálták(2) vagy éppenséggel egy tágabb, egyetemes összefüggésrendszerbe ágyazottság keretében, ahol az életet átjáró biblikusság szempontjából taglalva mutatták be e gazdag kultúra különböző aspektusait(3). Ezt a képet lényegesen árnyalja, ugyanakkor hiánypótló szerepet tölt be Vahe Tachjian Oszmán-örmények. Élet az anyaországban, a száműzetésben, a társadalom újjáépítése a diaszpórában című tanulmánykötete, amely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Armenológiai Intézete könyvsorozatának 2. kiadványaként jelent meg.(Sorozatszerkesztő Dr. Kovács Bálint)

A könyv szerzője vendégoktatóként már 2016 óta bekapcsolódott a PPKE Armenológia Tanszékének munkájába és ennek a gyümölcsöző együttműködésnek az egyik eredménye, hogy a kötetben szereplő tanulmányok a magyar olvasó számára is hozzáférhetővé váltak.

Vahe Tachjian Libanonban született és a párizsi École des Hautes Etudes en Science Sociales-on végezte doktori tanulmányait. Főbb kutatási témái közé tartozik Kilikia, Sziria és Libanon két világháború közötti francia megszállása, az oszmán birodalomban élő örmények történelme és a közel keleti menekültkérdés örményvonatkozású problémái. A jelen tanulmánykötetben szereplő vizsgálódások tér- és időkoordinátái az örmények útját fedik le az Oszmán Birodalom kései éveitől a közel keleti számkivetettség első évtizedéig. Kiterjedt és alapos kutatómunkáról tanúskodik a jegyzetapparátusban feltüntetett többnyelvű (francia, angol, örmény) szakirodalom és az a forrásjegyzék, amelynek tanúsága szerint a szerző egyaránt támaszkodik levéltári dokumentumokra (AGBU Központi Archívum, Kairó; ACC Kilikiai Katolikoszátus Levéltára, Antelias, Libanon, ABN, Archives of Nubarian Library/Nubár Levéltár, Párizs, de mindemellett sajtóforrásokra is. A kötetet térképek egészítik ki és gazdag archív-fotóanyag illusztrálja.

Tartalmilag a kötet 7 nagyobb egységre tagolódik, ahol az egyes fejezetek tematikailag is elkülönülnek egymástól, és mindegyik fejezet végén ott találhatjuk a szerző következtetéseit, záró gondolatait. Ez a szerkesztésmód egy tágabb és szabadabb befogadói stratégiát tesz lehetővé, ahol az olvasó -ha kedve tartja- akár el is szakadhat a hagyományos lineáris olvasásmódtól anélkül azonban, hogy a kötet egészére jellemző koherencia bármennyire is sérülne ezáltal. 

Vahi Tachyjian kutatási munkamódszerére oly jellemző módon e kötetben is mélyfúrást végez egy általa kiemelt régióban, és az egyéni sorsokon keresztül egyetemes távlatosságba helyezi a vizsgálat tárgyául szolgáló mikrotörténelmet. Az első szerkezeti egységnek beszédes a fejezetcíme: Az oszmán mintapolgár megteremetése: Élet és halál Harput/Mamüreüaziz régiójában (1908-1915).  Egy levélidézettel kezdődik a kötet fejezetnyitó első tanulmánya: „Az örménykérdés és az oszmán probléma számomra talány, és nem tartanám bölcsnek részedről, ha jelen helyzetben visszatérnél a szülőhazába. Minden itt élő bármely pillanatban kész az értelmetlen halálra.” Az idézet szerzője Hovhanesz Bujicanian, aki 1913. január 9-én Harputban/Karpertben írta levelét az Egyesült Államokban élő barátjának, Meszrop Jamgocsijánnak. A fejezetet olvasva választ kapunk a szerzőtől arra nézvést, hogy miért éppen az említett két személyt és azok írásait emeli ki, és miért éppen Harput régiót. A szerző szerint a választása azért esett Harput városára, mert az már az Oszmán Birodalom alatt, a 19. század végére az örmény oktatás és felvilágosodás egyik legfontosabb helyszínévé vált, és ott élt és tevékenykedett a két kiváló értelmiségi: Hovhannes Bujicanian és Donabed Lulejian. Másfelől az is kiderül számunkra, hogy a személyek esetében értékrendbeli, míg a fókuszterületre eső választásban a kutatásszemléletbeli szempontok játszottak szerepet, ugyanis a hagyományos megközelítések szerint a történetírás elsősorban a politikai szereplőket vizsgálja török és örmény részről egyaránt, azonban Bujikanian és Lulejian vidéki krónikásokként egészen új perspektívát kínáltak a két nép kapcsolatának a tanulmányozásában. Fontos kritérium volt Tachjian számára a két személy politikai semlegessége, szabadelvű gondolkodásmódja, az ahogyan támogatták a jogrendet, a demokratikus intézmények és az egyház szerepének a megerősítését, az írásaikban tükröződő kritikus szemlélet és az a mód, ahogyan az örmény és a török népesség a kapcsolatát egy másfajta szemszögből láttatták. A szerző megpróbálja feltárni Harput városa e két ikonikus alakjának írásain keresztül, hogy milyen reményekkel fordult a két értelmiségi az oszmán állam és annak alkotmányos rendje felé, milyen fontosnak tartották a demokrácia megszilárdítását és a szabadság eszményeit. Megvizsgálja a földkérdést és annak rendezetlensége okozta kiábrándulást, majd bemutatja régióra általánosan jellemző helyzetet az örmények életterének elpusztítása előtti időszakból, az örményellenes érzelmek térhódítását, amely végül az üldöztetésükben és lemészárlásukban torkollott.

Az örmény falusi élet rekonstrukciója című fejezetben a szerző két 1930-ban kiadott könyvet tárgyal, amelyeket széles körben a houshadmadyan műfaj példáiként tartanak számon. Harutyun Szargaszjan (Alevor) és Manoog B. Dzseron munkáiról van szó, akik sikeresen elevenítették fel a falu életének mindennapjait. Tachjian szerint a két szerzőnek az volt a meggyőződése, hogy az oszmán-örmény időszaknak ők az utolsó túlélői, és hogy az utánuk jövő generációk képtelenek lennének átfogóan rekonstruálni a múltat, ezért fontos feladatuknak érezték, hogy tanúvallomásaikat papírra vessék. E könyvek címében és előszavában gyakran szerepelnek a Houshamadyan (emlékek könyve), a Houshakogh vagy Houshartzan (emlékirat, emlékmű) kifejezések, így valószínűsíthető a művek általános megnevezéseként szereplő hushamadyan. „Ezáltal a könyv megjelenése olyanná válik, mintha egy kőből vésett emlékmű leleplezése lenne – ebben az esetben elpusztult város vagy pótolhatatlanul elveszett idő emlékére”

Feltehetően a két szerző említett munkája fontos inspirációs forrásként szolgált Vahe Tachjian számára a berlini központú Houshamadyan című projekt létrehozásában, amelynek deklarált célja az egykori Oszmán Birodalomban élő örmények helyi történek, mindennapi életének, kultúrájának rekonstrukciója és emlékezetének vizsgálata.(4)

A kötet második részének van egy meghatározó fejezetcíme, az Emlékezni és írni, írni és rajzolni: amikor a múlt rekonstruckiója az élet értelmévé válik, amely meglátásom szerint önmagán túlmutató szimbolikus jelleggel bír, és sűrítve hordozza magában az örmény népre oly jellemző lényegi karakterjegyeket: a múlthoz való ragaszkodást és a testi-lelki megpróbáltatásokon is felülemelkedni képes, kiirthatatlan életigenlést.

A hushamadyanok sorának több száz szerzője közül az emeli ki Vahe Tachjian szerint Dzeront és Alevort, hogy skicceket használtak a régmúlt mindennapjainak megidézésére, hiszen sem előttük, sem utánuk senki nem értékelte ilyen mértékben a „skiccelj/emlékezz” koncepcióját, vagy nem volt rá megfelelő eszközük, hogy átültessék a gyakorlatba.

Külön érdeme Vahe Tachjian könyvének, hogy Vegyes házasság, prostitúció, túlélés címmel egy átfogó részt szentel az oszmán-örmény nők és gyermekek helyzetének a bemutatására, ahol a korábbi szakirodalomtól eltérő, új szempontok beemelését érvényesíti. A nők helyzetének problémafeltáró elemzésében, Tachian megközelítésének egyik nóvuma, hogy teret enged olyan szokatlan, őszinte hangú női tanúságtételeknek, melyeknek sokáig nem volt helyük az örmény népirtásról szóló különböző művekben.

„-Már rég késő,- mondta a nő-, Elfajultak a dolgok. Már három éve éltem ezt az életet, ki nézne a szemembe? Látja, köztiszteletben álló család lánya vagyok Bandirmából. Mégsem merek most hazamenni, szégyellenék a rokonaim és barátaim szemébe nézni, mivel sokan tudják közülük, milyen életet élek Konyában.” A Sorscsapás folytatásának gyakran elhallgatott bizonyítékai közé tartozik a származása miatt deportált bandarmai nő őszinte vallomása a szégyenről, a külső-belső erkölcsi normák miatti válságérzetről, aki tisztában volt azzal, hogy milyen belső választóvonalak formálódtak közte és a saját közössége között, tetézve az emberi sorsban bekövetkezett tragédia folytatódását, a megkettőződött áldozatiság szerepköréből való kitöréssel járó  kihívásokat  vagy a nemek szerinti megkülönböztetést. A fejezet azoknak népírtást túlélő iszlámra áttért nőknek a tapasztalatait tárgyalja, akiknek a kérdése sürgetővé vált az örmény környezetben. A földrajzi terület, amelyről Tachjian ír magában foglalja az újonnan alapított arab államokat, elsősorban Szíriát és Libanont. A példák jó részét azoknak az írásaira alapozza a szerző, akik menedéket adtak a túlélő nőknek. A nők helyzetéről publikált cikkek Aleppó, Bejrút, Kairó, Adana, Isztambul és Izmir örmény sajtójában jelentek meg, anélkül azonban, hogy a cikkek szerzői találkoztak volna azokkal a nőkkel, akik török vagy kurd otthonokban éltek Törökország belső tartományaiban, így – Tachjian meglátása szerint – az örmény elit ellentmondásoktól sem mentes véleménye ezen nőkre is hatással lehetett. Az örmény vezetés célja az volt, hogy a muszlim környezetben élő örmény nőket visszaillesszék a saját nemzeti közösségeikbe függetlenül attól, hogy ezek a nők Aleppóban, Isztambulban, Damaszkuszban, Rakkában, Del Zorban, Harputban, Paluban, Diyarbakirban vagy bárhol máshol éltek.

Számos publikáció született az örmény nőket ért atrocitásokról a tömeges erőszakok idején, viszont azt, hogy az örmény vezetés hogyan viszonyult a nőkhöz már kevésbé taglalja, ezért Tachjian könyvének másik újdonsága, hogy ennek a kérdéskörnek is kellő mértékű teret szentel. Az örmény vezetők minimalizálni kívánták a török-oszmán környezettel való mindennapi érintkezést, amikor mozgósításba kezdtek, hogy a Sorscsapás után összegyűjtsék a nemzet maradványait az újjászületés elérése érdekében, ugyanakkor szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy a túlélő örmény nők és gyermekek jelentős részét törökök, kurdok és arabok tartják fogva. Tachjian külön kitér a könyvében azokra a kihívásokra, amely együtt járt az örmény elitnek a muszlim környezetben élő lányok és anyák valamint az árván maradt vagy törvénytelenül született gyermekek maradékainak a nemzeti közösségekbe való reintegrálási törekvéseivel, az árvák örökbefogadásával, a taníttatásukkal és az anyanyelvüket vesztett gyermekek örményesítésével, akikben az újjászülető örmény nemzet letéteményeseit látták.  A nők helyzete tekintetében az örmény vezetőség erősen megoszlott volt: az egyik fél szigorú erkölcsi normákra hivatkozva kirekesztő álláspontra helyezkedett velük szemben, míg a másik fél megengedőbb szemléletet képviselt, a nőkre, mint a tömeges mészárlás első számú áldozataira tekintett és menedékhelyek megalapítását szorgalmazta számukra. Tachijan elemzésében olyan esetekről is értesülünk, ahol a genocídiumot átvészelő muszlim környezetben élő örmény nők újabb emberpróbáló válaszutak elkerültek, amikor az örmény közösségbe való visszailleszkedésük vagy a kényszerházasságokból és nemi erőszakból született gyermekeikről való lemondás között kellett választaniuk. A könyv tanúsága szerint az oszmán-örmény túlélő nők sokaságának kellett úgy leélnie az egész életét, hogy sorstragédiájuk megsokszorozódott azáltal, hogy képtelenek voltak e dilemma feloldására a gyermekükről való lemondás árán. 

A fejezet végén található Záró gondolatokban a szerző a jelen Törökországában feltünedező új hangra hívja fel a figyelmet, amely az elmúlt évtizedekben tapasztalható, és amely szerinte sok reményt ígér. Arról a jelenségről van szó szerinte, hogy az új hangok között megjelennek olyanok a köztudatban, akik elkezdtek a nagyanyjuk vagy dédnagyanyjuk örmény származásáról írni vagy beszélni. Ezen új hang megjelenésének előfutáraként tekinthető Fethiye Çetin Nagymamám című könyve, amelyben a szerző elmeséli a nagyanyja elhallgatott, valódi élettörténetét.  Tachjian könyvének fontos mozzanata, hogy felhívja a figyelmet azokra a jelenségekre, amelyek nemcsak megtörték a hallgatás falát, hanem rést is ütöttek a török és az örmény nép közötti intolerancián.

Tachjian könyvében külön fejezetet szentel annak, hogy kontextusba ágyazva tárgyalja a nem-török etnikai és vallási csoportok kiűzését Törökországból Szíriába az 1920-as és korai 1930-as években Törökországból. Kitér benne Musztafa Kemal Atatürk pasa vezette Nemzeti Mozgalom megszületésének kiváltó tényezőire, a sajtóban, az iskolákban terjesztett kirekesztő eszmék térhódítására, amelynek fő propagandaeszköze volt a Türk Ocaklara; az új török államalapítói törekvések számára fontos törökösítésre, a  földek felszabadítását célzó intézkedésekre, és azokra a kihívásokra, amelyekkel a világméretű konfliktust követően a felbomló birodalmak és a kutatás tárgyát képező  Oszmán Birodalomban élő örmények a győztes szövetségesek és kiváltképp a gyarmatosításra törekvő két nagyhatalom (Franciaország és Nagy Britannia) érdekszféráinak megfelelően új politikai régiókba kerültek. Szó esik e nagy fejezet alfejezeteiben a döntéshozókról, a szervezőkről az áldozatokról, a tanúkról, az emlékezet szerepéről, az általános jogi értelmezésekről és az „új” örmény felépítésének a szándékáról, az identitás újraalkotásának paradoxonjairól, a kiközösítésekről a mártíromságokról, és azokról a belső konfliktusokról, amelyeket meg kellett vívnia a nem homogén entitást képező diaszpórabeli örmény elitnek a saját közösségével.

Olvashatunk még arról a Libanonban megjelentetett emlékkönyvről, amelyet az Adanai Honfitársak Szövetsége jelentetett meg a város örmény világáról. Az emlékkönyv, ahogyan Tachjian fogalmaz, a büszkeség és egyben az ihletforrás szerepét töltötte be az új nemzedék, a szülőföldjüktől elvágott adanatsik számára. „Az adanai örmények életmódja és jelleme” című fejezetben néhány szerző azonban megemlíti a török nyelv használatának tabuszámba ment kényes témáját, hol jelzésszerűen „egy új típusú örmény. Valójában egy nyelvében idegen örményről volt szó, akinek a lelke ugyanakkor tiszta volt, és egészséges nemzeti felfogással rendelkezett.”(9), hol pedig explicitebben „A török határokon belül a törökök üldözték őket, a határokon kívül pedig a török nyelv használata tette őket utálatossá.”

Vélhetően Tachjian azért emelte ki az utóbbi részletet idézet formájában, mert meglátása szerint a benne szereplők sorsa jól példázta az adanai örmények kétszeres elnyomását, akik töröknyelvűségük és az oszmán korszakra emlékeztető viselkedésük miatt az új környezetben is páriává és bírálatok célpontjaivá lettek.

Az Örmény menekülttáborok a bejrúti, aleppói és damaszkuszi új városnegyedekben az 1920-as és 30-as években című fejezet átfogó képet ad az örmény menekültkérdésről, a kérdést övező regionális problémákról. Külön alfejezetekben tárgyalja a szerző az egyes menekülttáborok helyzetét és azok létrehozásának különböző fázisait Bejrútban, Aleppóban és Damaszkuszban. Ebben a fejezetben szó esik többek között arról, hogy az 1930-as évek végére miként sikerült a Népszövetség erőfeszítéseinek köszönhetően az örmény menekültek többségét fokozatosan elhelyezni a táborokból a bejrúti és az aleppói városi lakásokba. Olvashatunk még a történelemnek arról a furcsa véletlenjéről is, hogy később a hetvenes években, az izraeli-palesztin konfliktusok fellángolásának következtében és a libanoni polgárháború kitörését követően a több ezer menekültet éppen oda telepítettek be, ahol évtizedekkel korábban örmények laktak, hozzájárulva újabb emberi drámák megismétlődéséhez, és a térségbeli népek hányatott sorsának szűnni nem akaró folyamatosságához.

 A szerző a könyvének zárófejezetét az 1920-as és 30-as évekbeli libanoni és a török nyelv használata és ideológiai megújulásával kapcsolatos problémakör elemzésének szenteli, ahogyan azt a libanoni és a szíriai örmények estében látja. Az ideológia közdelem egyik fő színtere a kemp, a menekülttábor volt, amely a népi kultúra megőrzésének helyét is jelentette. Az örmény menekültek sorsát nehezítette az a tény, hogy létezett egyfelől egy nemzeti elit, amelyik igyekezett a Szíriában és Libanonban összegyűlt menekültekre ráerőltetni a kultúrájához és nemzetéhez ragaszkodó örmény eszményi képét, amelyet maguk a korábbi tragikus életélményektől sújtott érintettek egyáltalán nem igényeltek. Helyzetüket tetézte a török nyelv becsmérlőinek célzott támadása is, kiváltképp a kilikiai örmények váltak a gúny tárgyává. A fejezet végkövetkezetése, hogy az 1920-as években elindult újjáépítési folyamat erőteljesen kihatott a szíriai és a libanoni örmény társadalomra, és benne az ottomán örökség emlékeinek már csak egyre fakuló nyomai fedezhetőek fel.

Végezetül szeretnék kiemelni néhány olyan mozzanatot, amelyek élménnyé tették számomra a könyv olvasását: a sok empátiával megrajzolt örmény portrék, a mikro-történelem bensőséggel megrajzolt részletei, amely révén képileg is megelevenedett előttünk az Alevor vázlatai alapján elkészített apró  tárgy, a khordolog (vagy khulinchak), amely ott lóg a Medz Bahk (Nagyböjt) ideje alatt a gyermekek ijesztgetése céljából.

---

Eredeti megjelenés: https://www.academia.edu

Források:
1 Tachjian, Vahe: Oszmán­örmények. Élet az anyaországban, a száműzetésben, a társadalom újjáépítése a diaszpórában. Bp., L’Harmattan – Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2019. 215 p. (Studia Armenologica Hungarica, 2.) Fordította Mikó Katalin és Szűts Dávid. A magyar szöveget az eredetivel egybevetette Szabó Krisztián. A magyar nyelvű kiadásban közreműködött Poósz Lóránd és Sándor Márta.
2 Távol az Araráttól. Örmény kultúra a Kárpát­medencében. A Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása, 2013. április 5. – 2013. szeptember 15. A kiállítást rendezte, a katalógust szerkesztette Kovács Bálint – Pál Emese. Bp., 2013.
3 Egység és sokszínűség – Örmény Biblia és vallásos társadalom. Kiállítás, Országos Széchényi Könyvtár, 2019. március 25. – május 11.
4 Lásd a projekt honlapját: https://www.houshamadyan.org/home.html (letöltés: 2020. március 10.).