A Sziget titka V.

A könyvek világából szinte észrevétlenül sétáltunk át a tárgyi emlékek évezredeket átívelő birodalmába. Könyvtár és múzeum szétválaszthatatlanul összefonódva egészíti ki egymást Velencében, az örmény atyák szigetén. A történelem jeges szélfuvallata váratlanul újabb oldalról fújt az arcunkba.
A legrégibb „tárgyi” emlék látványa döbbenetes volt a számomra: egy „örmény” múmia kb. a Kr. e. XI. évszázadból. A halotti csend körülötte több mint háromezer év üzenetét rejtette az üvegkoporsó alatt. Az első pillanatok dermedtsége után oldódni kezdett a több évezredes magány, s kezdtem lassan odafigyelni a néma, szavak nélküli, távoli üzenetre. Ismeretlen nyelven ismerős dolgokról és történésekről beszélt: az ókori nagy népvándorlásról, amely valahonnét Közép-Európából indult el Kr. e. 1200 körül, és a Földközi tenger keleti medencéjének térképét és politikai viszonyait végül is nagymértékben átrajzolta. Az un. „tengeri népek” nagy inváziója során elpusztult a középső Mükéné, kultúrájával együtt, de összeomlott az egykor oly hatalmas hettita birodalom is, hogy aztán Kis-Ázsia déli partjai mentén, Szírián keresztül egészen Egyiptomig jussanak el, míg végül III. Ramszesz fáraó, az Újbirodalom utolsó nagy uralkodója vissza nem veri rohamukat. Egyik törzsük azonban Egyiptom kapujában maradandóan berendezkedik: ők Palesztina névadói, a filiszteusok. Valahonnét az Elba vidékéről indultak, s a vándorlásuk végpontja a korai zsidó állam szomszédságában a keskeny tengerparti sáv a Földközi tenger mentén. A zsidók is csak nemrég telepedtek le az „ígéret földjén”, II. Ramszesz fogságából menekülve. Ez a korszak a „bírák” kora a zsidó történelemben, még a királyság megalakulása előtti időkben. Sikerük okáról az ószövetségi Biblia számol be: a vas megmunkálásának féltve őrzött titka volt a birtokukban. Izrael fiai is kényszerűségből az ellenséges filiszteusokhoz jártak át ekevasat kovácsoltatni maguknak. A „tengeri népek” másik nagy törzse a trákok közeli rokona, a frígek voltak. Kikerülve délről a végnapjait élő hettita birodalmat Anatólia szívében, eljutottak egészen az Eufrátesz nagy kanyarulatáig. Ide kezdtek el szintén felhúzódni idővel a „folyamközi” Mezopotámia sémi törzsei közül egyesek a felemelkedőben lévő asszír uralom elől menekülve. Az örmény mondakincs beszámolója alapján Hajk és Bél gigászi harca kezdődött el itt… Az indoeurópai fríg és egyéb helybéli törzsek, valamint a mezopotámiai eredetű semita „arme” törzs lassú összeolvadásából Urartu védőszárnyai alatt hosszú évszázadok során végül megszületett Hajasztán az Arméniai fennsíkon, a három tó, a Van – Szevan – és Urmia tavak háromszögében. És ezzel egyidőben született meg a csodálatos szépségű örmény nyelv is, indoeurópai és mezopotámiai sermita elemeket olvasztva össze páratlan harmóniában. Az egyedüli, társtalan, rokontalan, csodaszép örmény nyelv: „hajoc lezu”.

Nem kell nagyon kiábrándulnunk: a velencei önmény múmia ugyan aligha beszélhetett örményül, de valószínűleg a „tengeri népek” egyik „fríg” harcosa lehetett. Talán ő sem hitte egykoron, hogy évezredek múltán vissza fog térni Európába, ahonnét törzsbéli rokonaival együtt elindult Keletre.
És most itt alussza örök álmát Velencében. Ki tudja, valamelyik kései utóda pedig itt sétál közöttünk. Földi maradványai mellett kis tányérkán kikanalazva az agyveleje. Szörnyű, kiábrándító látvány. De hiszen itt a bizonyíték: ennek az egykori embertársunknak volt agyveleje!
Ugyanezzel nem merném vádolni néhány kortársunkat…”Sic trassit gloria mundi” – mindössze ennyi marad belőlünk az utókorra, jó konzerválás esetén? Messzi távolból hallani vélem az ószövetségi Szentírás legpesszimistább könyvének, a „Prédikátor”-nak híres kezdő sorait: „Vanitas vanitatum omnia vanitas” – hiúságok hiúsága minden csak hiúság. Ugyanez a Gilgames eposz válasza az ókori ember halhatatlanság vágyára: „Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése… Így vagyunk mindnyájan halálra szánva.” Közel egy évezred távlatából szólnak hozzánk az Árpád-kor elejének veretes magyarságával a „Halotti beszéd” sorai: „Láttyátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa por és homuu vogymuk…”

Az üvegkoporsó néma párbeszédéből lassanként felocsúdva, a délutáni napsugár újabb üvegtárlón csillant meg a terem végén. Közelebb lépve ismerősnek tűnt a szemem elé táruló látvány: az örmény történelem újabb, üvegkoporsóba zárt titka pihent benne. Egy gyönyörű, tűzpiros hüvelybe zárt díszkard. – Csak nem azé az utolsó kilikiai örmény királyé, akinek a teste a francia bencéseknél pihen? – kérdeztem meglepődve kísérőnktől, Fogolyán Atyától, emlékeimben kutatva. – Honnét tudja maga mindezt? Kérdez vissza az Atya mosolyogva. – Igyekszik az ember! – válaszolom én is elmosolyodva.
Előttem fekszik a tárlóban a „száműzött Arménia” szimbóluma: VI. Lusignan-i Levon, az utolsó örmény király gyönyörű díszkardja. Mintha csak alig néhány perccel ezelőtt csatolta volna le a derekáról. Rendkívül élénk meggypiros színű hüvelye a vértanúk liturgikus színében tündököl: az évszázadok során oly bőven kiontott ártatlan örmény keresztények vére sem festhette volna pirosabbra! A kard: „ultima ratio regum”, a királyok utolsó érve. „Fevete linguis”, hallgassuk néma csendben az utolsó örmény király üzenetét, érveit száműzött népe mellett.

Bizánc az ezredforduló után túljutott hatalma csúcspontján. Az örmény eredetű makedón dinasztia és a „Bagratuni” dinasztia Arméniában az elmúlt másfélszáz év során számos tanújelét adta egymás iránti kölcsönös barátságának: Arménia keletről védte Bizáncot az arab invázióval szemben. Bizánc tekintélye csorbítatlan volt, senki se próbálta megkérdőjelezni hatalmát. Sőt, 1018-ban sikerült évszázadokra eltörölni a föld színéről régi ellenfelét, Bulgáriát is. Ezáltal ismét az egykori római limesig, a Dunáig sikerült kitolnia a bizánci császárság határait. A külpolitikai sikerektől megrészegedett Bizánc ekkor váratlanul Örményország ellen fordult. A magyar történelemből is jól ismert IX. Konstantinos Monomachos császár 1045-ben elfoglalta a Bagratida-királyság Ahurján-parti fővárosát, Anit, s ezzel a független örmény állam megszűnt többé létezni, a Bagratidák uralma véget ért. Bizánc határa északkeleten immáron a Kaukázus lett. Az Adriától Mezopotámiáig, a Dunától a Kaukázusig a XI. szd. közepére mindenütt Bizánc az úr.
Bizánc tüneményes tündöklése azonban igen rövid életűnek bizonyult. Alig egy évtizeddel később bekövetkezett a nagy egyházszakadás Róma és Konstantinápoly között: az évszázadok óta érlelődő skizma ezúttal véglegessé vált és a keleti és nyugati kereszténység kettéválásához vezetett. Bizánc csak a szláv világban könyvelhetett el sikereket magának, máshol mindenütt magára maradt. Bulgária és Arménia annexiójával nem védték többé ütközőállamok északon és északkeleten: védtelenül ki volt szolgáltatva a különböző türk népek, besenyők, ózok, kunok és szeldzsukok, majd az oszmán-törökök mindent elsöprő inváziójának. Így aztán 1064-ben a szeldzsuk-törökök akadálytalanul foglalhatták el a görögöktől az egykori örmény fővárost, Ani-t.

Megindult az örmény menekültek áradata Hajasztán ősi földjéről dél felé, a Kilikiai hágók irányába. Visszatértek arra a területre, ahol már az ókorban, Nagy Tigránész idejében is éltek örmények. 1080-ra Ruben fejedelem vezetése alatt új hazát talált magának és újjászületett, mint hamvaiból a főnixmadár, az örménység.
A száműzöttek létrehozták új államukat idegen földön, hazájuktól távol: a kilikiai Kis-Örményországot a Rubenidák vezetése alatt.
A század végére megerősödött a térségben a kereszténység: az első keresztes hadjárat következtében sorra jöttek létre a közel kelet kis keresztes államai. Levante nyugat-európai típusú „latin”, „frank” keresztes államocskái: az antiochiai normann fejedelemség, az edesszai és tripoliszi grófság, valamint a távolabbi jeruzsálemi királyság. Első uralkodója, Buillon Gottfried nem volt hajlandó aranykoronát viselni azon a földön, ahol az Üdvözítő töviskoronát viselt érettünk. Később Oroszlánszívű Richárd hódítása nyomán Ciprus is a keresztes államok sorát gyarapította. Sőt, a jeruzsálemi királyság bukása után annak királyi címét is örökölte.
A kilikiai örmény állam – Ciprus kivételével mindnyájukat túlélte. Sőt, Levante legtekintélyesebb keresztény államává vált, amikor 1198-ban az örmény fejedelemség az akkori legnagyobb elismerésben részesült: a német-római császárság és Bizánc egyaránt elismerte királynak az uralkodóját. A koronázáson a két császárság képviselői mellett a pápai legátus és az örmény katholikosz egyaránt résztvettek: létrejött az unió az örmények és Róma közt. Megkezdődött a görög után Kilikiában a latin rítus hatása is az örmény liturgiára: mindez máig maradandó hatásnak bizonyult. A kilikiai királyság élete a XIII. század során soha nem látott virágzásnak indult a mediterráneum szívében, Kelet és Nyugat világának határmezsgyéjén.
Az erőgyűjtés éppen időben következett be. Az anatóliai szeldzsuk-török uralom félholdja már fogyóban volt az új ellenfél, Dzsingisz kán és utódainak támadásai következtében. A mongol invázió – bármily hihetetlennek tűnik -, de mind az örményeknek, mind a kereszteseknek egy velük szemben jóindulatú szövetségest jelentett a szeldzsukok ellen! Itt volt a lehetőség a félhold megtépázására a mongolok segítségével! 1258-ban Hülegü perzsiai alkán mongoljai elfoglalták Bagdadot, a kalifa fővárosát, ahol a vérfürdő során minden muszlimot kiirtottak, de egyetlen keresztényhez sem nyúltak, megkímélték a keresztények életét!

Európa elszalasztotta a történelem által felkínált nagy lehetőséget: az összefogást a mongolokkal. Pedig a század közepén, 1250-ben veszélyes fordulat következett be Egyiptomban! A mongolok által Egyiptomban eladott rabszolgák, akikből a testőrgárdát verbuválták, fellázadtak uraik ellen, kezükbe kaparintották a hatalmat, és így hosszú évszázadokra a „mameluk”-ok irányították a Földközi tenger keleti medencéjének történéseit. A mongol követek Karakorumból elindulva Párizsban, Londonban csak városnézéssel töltötték az idejüket. Hiába vártak a nyugati segítségre (megdöbbentő, hogy ismétli a történelem önmagát), Szíriában, a Szentföld kapujában. Edward király éppen Wales meghódításával foglalkozott, s így lekéste a szentföldi találkozót … (Arany János megénekelte ezt a Wales-i bárdok c. balladájában, a történet innét ismerős nekünk, magyaroknak). 1291-ben az utolsó szentföldi keresztes erőd, Akkon is elesett. A keresztény államok közül már csak Kilikia és Ciprus maradt és dacolt a levantei muszlim áradattal.
A mamelukok a XIV. század során többször is fenyegették a kilikiai örményeket. Kis-Örményországot azonban az előző század felvirágzása után az anyagi jólét nyomán járó belső széthúzás, gyűlölködés és testvérháborúk sorozata tették rendkívül sebezhetővé.

Dinasztiák váltották egymást: a Rubenidákat a Hetumidák követték, majd usmopátorok, trónbitorlók ültek a kilikiai örmény trónon, akik megpróbáltak mindent elkövetni a legitim dinasztia leszármazottainak eltávolítására. Árulók, renegátok vélték úgy az örmény bárók soraiban, hogy túlélésük záloga csakis az iszlám felvétele lehet.
Így került édesanyjával együtt egy fiatalember a trónbitorló IV. Konstantin kilikiai börtönébe. Genetikailag nem túl sok köze volt az örménységhez, bár nagyanyja II. Hetum (Hayton) örmény király felesége, Zabel (Izabella) volt. Édesanyja Soldane grúz hercegnő, apai ágon viszont Ciprus szigetéről származott, a Lusignanok királyi családjából. 1373-ban VI. Levon (Leó) néven lépett a kilikiai örmény trónra. Mindössze két évet uralkodott: ennyi esélyt adott számára a történelem!
Uralma kezdetén azonnal felvette a harcot az örmény királyságot fenyegető mameluk hódítókkal szemben. A fiatal királynak nem túl sok esélye maradt. A híres kilikiai örmény várak ugyan hosszú ideig állták az ostromot, de az örmény bárók hitszegésével és aljas árulásával szemben a korabeli építészet tökélyét jelentő várfalak is gyengének bizonyultak. 1375. április 13-án a főváros, Sis elesett a belső árulás következtében és a muszlimok kezére került. A hódító aleppói mameluk alkirály az ifjú királyt fiatal feleségével, Soisson-i Margittal és két kisfiával együtt Kairóba hurcolta. Velük ment hűséges gyóntatópapja, Johannész Dardel is, aki krónikájában megírta a kilikiai örmény királyság végnapjait. A közelmúltban megtalált és publikált krónika megdöbbentő képet rajzol a korról. Lusignan-i Leó királynak „nagylelkűen” felajánlották Egyiptomban, hogy megtarthatja mameluk vazallusként koronáját és királyságát is, ha felveszi az iszlámot. Ám a felkínált szabadság aposztázia, hitehagyás árán nem kellett az utolsó örmény királynak és családjának. Iszonyatos árat kellett fizetnie azért, hogy keresztény maradt: ifjú felesége és kisgyermekei a kairói börtönben haltak meg. Ő maga pedig csak 1382-ben szabadult fogságából a kasztíliai király segítségével. Élete hátralévő éveit Nyugat Európa különböző királyi udvaraiban töltötte, míg végülis Párizsban telepedett le. Itt érte a különleges kitüntetés, a pápai Arany Rózsa. Halálát közeledni érezvén, II. Richárd angol királyt tette meg végrendelete végrehajtójává. Hamvai a lehető legnagyobb végtisztességben részesültek: a francia királyok ősi temetkezési helyén a Saint Denis bencés apátságnak kriptájában temették el. A bazilikában epitáfium hirdeti mindmáig az utolsó örmény király emberi nagyságát. Alig volt örmény vér az ereiben, inkább grúz és ciprusi francia. De vállalta örménységét, népének sorsát. S ez testamentumának nekünk szóló, titkos záradéka:, nem elég csak beleszületnünk, de vállalnunk is kell annak a közösségnek a történelmi sorsát, ahová az isteni Gondviselés helyez, vagy küld bármelyikünket.

VI. Levon király halála (1393. november 29.) után Ciprus királyai viselték a jeruzsálemivel együtt az örmény királyi címet, amíg a sziget Velence birtokába nem került. A királyi titulus 1485-ben Lusignani Anna és Szavoyai I. Lajos házassága révén a piemonti Szavoyai uralkodóházra szállt. A történelem forgószínpadán idővel a címek elértéktelenednek. Vértanú és áruló egyaránt elporladnak, emléküket csak a krónikák sárguló pergamenlapjai őrzik az utókor számára. De az utolsó örmény király hamvai Párizsban, a francia bencéseknél, gyönyörű díszkardja pedig itt, Velencében, az örmény bencéseknél mindörökké hirdetik, mit is jelent valójában örménynek és kereszténynek lenni a történelem emberpróbáló viharai közepette, dacolva minden kísértéssel, ami aposztáziára csábít. Ha kezed az eke szarvára tetted, többé nem tekinthetsz hátra.
„Armenia in exilio”. Maga az örök örmény sors.