A Sziget titka IV.

Fogolyán Atya kezében halkan megcsörrent a kézirattár kulcs-csomója, távozásra szólítva fel bennünket. Még egy utolsó pillantást vetve az örmény történelem légkondicionált ultramodern apszisára, kiléptünk a kézirattár ajtaján. Közel 4500 miniált és egyszerűbb kötet őrzi tovább csendben, némán titkait: magát az örmény történelmet, a IX. századtól egészen a XVIII. századig.
Valamikor a Közel-Kelet legkülönbözőbb tájairól érkezett legnagyobb részük ide az örmény szigetre, ahol most Csipkerózsika álmukat alusszák tovább.
Pertukaljen festményéről Lord Byron tekintete kísért tovább bennünket, amikor áthaladtunk az angol költő szobáján. Elindultunk a könyvtár felé, amely a maga 150.000 kötetével felbecsülhetetlen szellemi értéket képvisel.

A könyvtárban megtalálhatók az első nyomtatott örmény nyelvű könyvek a XVI. század elejéről! Ugyanis jó két évszázaddal az örmény atyák megjelenése előtt éppen itt, Velencében kerülhetett sor az első örmény nyelvű könyvecske kinyomtatására, örmény betükkel. Gutenberg zseniális informatikai forradalmat előidéző találmánya ugyanis már 1469-ben otthonra talált Velencében, Giovanni de Spira tipográfusi, könyvkiadói tevékenysége révén. Egy jó emberöltővel később pedig, a keleti népek közül elsőként az örmények ismerték fel a könyvnyomtatás jelentőségét és alkalmazták az örmény kultúra terjesztéséhez. (Bár ez a legelső nyomtatott örmény könyvecskére csak némi megszorítással igaz…) Hakob Méghapart 1511-ben adta ki Velencében a “pénteki szent könyvecskéjé”-t “Szurb urbatágirk” címmel.
1513-ig még további négy könyve hagyta el nyomdáját. Jákob (v. Hagop) mester személyéről színte alig tudunk valamit. Valahonnét Keletről jövet, egy darabig a “Casa Armena” lakója volt. Nevének jelentése: “bűnös”. Könyvecskéje igen nagy sikert aratott a levantei távolsági kereskedelmet lebonyolító, babonás örmény kereskedők között: a hosszadalmas tengeri hajóútra vagy a szárazföldi karaván utakra vállalkozó örmény kereskedő-körök sűrűn forgatott “imádságos” könyvecskéje lett! Bajelhárító imákat, ráolvasásokat, babonás-mágikus formulákat tartalmazott a “bűnös” Jákob mester munkája, persze evangéliumi részletekkel elegyítve… Együtt van immáron a méz és az epe, használat előtt tessék jól felrázni, különösen hosszabb utazások előre nem látható viszontagságai esetére. Aki eddig még nem volt babonás, az a könyvecske használatától bizonyára azzá fog válni.

(Mint napjaink média-politikája. “Ex oriente lux”, nyugatról pedig a….) De ne legyünk túlzottan szigorúak a botladozó kezdetekhez, még ha a további szép könyvecskéjének is hasonlóan gyanúsan kétes értékű a tartalma: horoszkópok, kalendáriumok…
A könyvnyomtatással új korszak vette kezdetét!
Gutenberg korszakalkotó találmányával a régi, középkori “scriptorium”-ok kora lejárt, a kódexmásoló barát már a múlté, végleg bealkonyult az ő koruknak. A szendergő Ottomán Birodalom ébredező örménységének kulturális igényeit már csak a nyomtatott betű képes kielégíteni. A török hatóságok éberségét azonban nagyon nehéz kijátszani, akkor is csak igen rövid időre. Ezért aztán a mozgékony örmény kereskedők jóvoltából és anyagi támogatásával nyugaton, Európában hozzák létre az örmény kultúra “hinterlandját”, melynek legelső pillére Velence lesz a XVI. századtól kezdve. Velence és a többi örmény nyomda Lembergben, Livornóban, Marseille-ben és Amsterdamban, sőt néha 1-2 évre még Konstantinápolyban is nagy számban látja el az örménységet a legkülönfélébb tartalmú könyvekkel.
Az ügyes, szemfüles örmény kereskedők azután áruikkal együtt ezt a tiltott zugárut, az örmény nyomtatott kultúrát is becsempészik a Török Birodalomba, leigázott, szabadságuktól megfosztott népük szellemi-lelki felemelésére. A gondolatot gúzsba kötni többé már nem lehet. Zsoltárkönyvek és bibliafordítások, zsolozsmás-könyvek és misszállék, ábécéskönyvek és szignaxárionok (egyéb liturgikus szentkönyvek) a tudósok számításai szerint 72 %-ban ebben a két évszázadban kerülnek kinyomtatásra, hogy otthon, Keleten az örmények használatára állhassanak. Fellendül a középkori történetírói művek kiadása, a földrajzi és kartográfiai munkák, a kereskedelem gyakorlati tudnivalóit tartalmazó könyvek a világban való hatékonyabb eligazodást hívatottak megkönnyíteni és az örmény nemzeti múltat, kulturális örökségüket segítenek újra felfedezni. Örmény-latin, örmény-olasz szótárak, orvosi és egyéb tudományos szakkönyvek a kor színvonalán állva közvetítik az információk áradatát.
Az örmények végre ismét büszkén emelhetik fel a fejüket, hiszen kulturális fölényük hódítóik fölé emelik őket. Csak fizikai szabadságuktól fosztották meg őket, de a kultúrájuktól nem. Évszázadok történelmi tapasztalata igazolja, hogy egy elnyomott nép csak akkor szerezheti vissza valóban a szabadságát, ha előbb lelkileg újjászületik. Ez az út megfordítva járhatatlan…
Nem kellett túl sok időnek eltelnie, hogy fél évszázaddal az első nyomtatott örmény könyv megjelenése után az örmény könyvkiadás ügye valóban méltó folytatásra találjon. A kezdeményezés ezúttal azonban váratlan helyről, a legrangosabb örmény apostoli egyházi körökből, Ecsmiadzinból érkezett.

Az Úr 1564-ik esztendejében Velencébe érkezett egy örmény patrícius-diplomata, Abgar Dpir de Tokat, más néven Abgart Eudokiaci. Azonnal tárgyalásokba kezdett Girolamo Prinli dózséval és a velencei szenátus tagjaival, az “Adria királynőjének” segítségét kérve évszázadok óta rabságban élő népe számára. Meghallgatása után az előkelő diplomatát udvariasan tovább küldték Rómába, hogy hasonló tárgyalásokba kezdjen IV. Piusz pápával is. Mindezt megbízójának, minden örmények katholikoszának, I. Mihálynak a nevében, valamint az örmény apostoli (gregoriánus) egyház püspökei titkos korzisztóriumának a tudtával és beleegyezésével!

Az örmény katholikosz követe hatalmas pártfogásra is talált a pápai udvarban Borromei Szent Károly milánói érsek-bíboros személyében, s maga a pápa is fellelkesülten fogadta. Az ecsmiadzini katholikosz diplomatája azonban egészen másfajta meghallgatásra talált: ugyanis sem a ” Seremissima”, sem a pápa nem voltak abban a helyzetben, hogy segíthessenek az örmény szabadság visszaszerzésében. De Abgar diplomáciai küldetésének sikertelensége csak látszólagos volt, egészen más, maradandóbb gyümölcsöt érlelt meg népe számára! Engedélyt kapott ugyanis egy örmény nyomda létrehozására Velencében! Nem mindennapos sikerkarrier: így lett az előkelő diplomatából nyomdász-könyvkiadó…
Az örmény “litteratura sacra” így végre igazi tipográfusra és könykiadóra lelt Abgar Eudokiaci személyében, aki nem is késlekedett sokat a nyomdája létrehozásával. Már a következő évben, 1565-ben ki is adott egy kalendáriumot, öröknaptárt örmény nyelven. Ezt követte egy csodálatosan szép kiállítású “Psaltérium.” Ebből a zsoltárkönyvből mindössze csak kettő példány ismeretes ma. Egyet itt a szigeten őriznek a könyvtárban az örmény atyák. A másik pedig a milánói Ambrosiana könyvtár féltve őrzött kincse. 272 fólióból áll, xilográfia fametszetek díszítik a zsoltároskönyv lapjait. Két fametszet közülük ugyanazt a szerepet tölti be, mint a kéziratos könyvek kolofonjai: rávilágítanak a könyv keletkezési körülményeire. Az egyiken Abgar IV. Piusz pápa trónusa előtt látható Borromei Szt. Károly bíboros és a pápa környezetének többi tagjai társaságában. A másikon pedig Girolamo Prinli dózse társaságában látjuk viszont az örmény diplomata-nyomdászt.
A XVI. század elején bizonytalan kezdeti lépések után megszülethetett végre Velencében az első igazi örmény tipográfia, és ezzel egy új korszak vette kezdetét. Egymásra találtak a nemzeti nyelvű könyvnyomtatás, valamint az örmény egyház! Ebből az egymásratalálásból a szellemi-lelki kultúra hatékonyabb terjesztésének igénye született meg. Mindez együtt azután az örmények leendő újjászületésének, szellemi-lelki felemelkedésének a záloga lett.

Abgar 1567-ben áttette kiadói működésének színterét Konstantinápolyba, így akarván közvetlenebb kapcsolatban maradni megbízóival. De tévedett: a török hatóságok két év múlva bezárták nyomdáját, felfigyeltek veszélyes, felforgató kulturális tevékenységére. Ezen rövid idő alatt egy örmény nyelvtankönyvet, valamint egyéb liturgikus könyveket sikerült kiadnia. Távozása után azonban Velencében is folytatták az Abgar által megkezdett munkát, a legkülönfélébb témájú könyvek kiadásával, ezek száma kb. 130 körülire tehető. Igazi kuriózum közöttük például egy velencei dialektusban megírt örmény-olasz mini-szótár: “Bargirk Taliani”.
Az ember eleinte értetlenül áll Abgar váratlan keletre távozása előtt. Az oly sikeres kezdetek, a hatalmas pártfogók, a meleg fogadtatás mivé foszlottak hirtelen?
Az események hátteréből egyre jobban kivehető a felszín alatti búvópatak, mely olykor elemi erővel tör a felszínre: a sötét emberi gyanakvás. Hitelesen képviseli-e a kereszténységet, az igazhitűséget ez a keletről jött, eretnekgyanús idegen? Ez az örmény…. Az inkvizíciós gyanakvás erősebbnek bizonyult még a pápai jóindulatnál és Borromei Szt. Károly őszinte pártfogásánál is.
A XVI-XVII. század még nem tudhattaazt, amit mi már megtanultunk a történelemből: ugyanazt hisszük és valljuk mi is, mint keleten, csak más a kiejtésünk…
Minden rosszban van valami jó is, így azután a bizalmatlanság növekedtével Velencén kívül egyebütt is örmény nyomdák és kiadók keletkeztek Európa-szerte. Az egyik leghíresebb 1658-tól Amsterdamban volt, ahol 1666-ban jelent meg nyomtatásban az első örmény Biblia-kiadás. (Egyébként a teológusok és történészek mérvadó véleménye szerint a világ legsikerültebb bibliafordítása az örmény….)
Gyökeresen megváltozott a helyzet az örmény könyvkiadás terén a mechitarista atyák letelepedésével a szigeten. Velence ettől kezdve ismét az örmény könyvkiadás centrumává vált, s a gyanakvás is elmúlt a római egyház részéről. A XVIII. században a mechitaristák Szent Lázár szigetén valósággal az örménység enciklopédistáivá válnak: minden egyes szerzetes egymaga egy mai tudományos kutatóintézet munkáját végzi el: “ora et labora!”

Meglepődve figyeltem fel egy ismerős névre: 1786-ban jelent meg Velencében a mechitarista kongregáció kiadásában az “Örmények történelme”, a “Patmutium hajoc”, Csámcsian Mihály atya tollából. Bennünket, magyarokat különösen is érdekel a tartalma, mivel beszámol a IX. századi Hovhamnész katholikosz egykori műve alapján a kaukázusi szevárd magyarokról!
“Inter arma silent musae”. De itt a háborúk zajától távol, a csend és a béke szigetén, az imádság és a tudomány szentélyeiben képtelen voltam magányosnak érezni többé magam. Lélektől-lélekig talán nem is oly távoli az út, s közöttünk talán mégsem a roppant jeges űr lakik….