Október 25.

Pongrátz Gergely, a Corvin-köz 1956-os, örmény származású parancsnokának visszaemlékezései alapján.

„…Mindenkit valamilyen külső ismertetőjel szerint hívtunk, és akkor hamar mentek a keresztelések. Beszkártos, Szemüveges, Micisapkás, Kalapos, Kiskatona, Csonkakezű, Hosszú, és így sorba olyan neveket adtunk egymásnak, amelyek legjobban ráillettek viselőjére. Egy-egy név rajta is maradt az illetőn, és soha senkinek nem jutott eszébe, hogy tiltakozzon új neve ellen. Engem „Bajusznak” hívtak, és ez a név rajtam is ragadt végig. A gyerekek közül ketten voltak ipari tanulók, a többi gimnazista vagy hallgató volt. A Kiliánból megszökött munkaszolgálatos katonáknak most volt először fegyver a kezükben. Ebben a csoportban többen voltak olyanok, akik már 24-én reggel jöttek erre a környékre, amikor a páncélautót megsemmisítették. Ők már átestek a tűzkeresztségen. Lelkesen, hangos szóval mesélték el ők is az előző napi támadások visszaverését. Az ablakon kinézve láttam a kiégett páncélautót és jobbra, egy kicsit feljebb a Körúton a kiégett tankot. Halottakat azonban nem láttam sehol, mire a srácok megmagyarázták, hogy az éjszaka folyamán vöröskeresztes orosz teherautók jöttek és összeszedték a halottjaikat. Senki sem bántotta őket.

 A környéken uralkodó csendet most egy messziről jövő kiáltás verte fel, amelyet átvéve, négyszer-ötször ismételve, mind közelebbről és közelebbről hallottunk: „Egy tank és két teherautó a Borárosról! A Beszkártos ment az ablakhoz és ő is kiáltotta: – Egy tank és két teherautó a Borárosról! Vagy háromszor még megismételték. Csőre töltöttünk, és mindenki helyet keresett magának az ablak előtt. Vártunk. Ödön rontott be a szobába, és mondta, hogy a Kiliánban ávósok vannak, az Üllői úti részt foglalták el. Oda is küldött egy felkelőcsoportot, akinek csak a fele jött vissza. A többiek fogságba estek. Most azonban ezt a támadást kell visszavernünk, majd utána megyünk a bajtársainkért a Kiliánba.

– Öcsém – szólt nekem, vártad, hogy átess a tűzkeresztségen. Hát most itt az alkalom. – Vigyázzatok, húzódjatok le, ne adjatok célpontot a ruszkiknak! Éreztem a szívemet, ahogy a torkomban dobogott. Az a szó, hogy félelem, nem fejezi ki azt, amit éreztem. Azt hiszem, hogy nincs is megfelelő kifejezés a szótárban. Az oroszok azonban jöttek, és a Ferenc körúton már lőtték is őket. A tank, amelyik elöl jött, minden irányból lőtt 76-os lövegével, és két gépfegyverével pásztázta az ablakokat. Most már mi is lőhettünk, mert elérték a kereszteződést. Láttam a tank ágyújának a csövét pontosan felénk fordulni. Felordítottam: „Feküdj!” A lövedék a felettünk lévő emeletet érte, csak vakolat esett ránk a plafonról. Visszamentünk az ablakhoz, amikor láttuk, hogy orosz katonák szökdösnek fától fáig és kaputól kapuig. Ruszki gyalogság! Az egyik kapualjban megláttam egy orosz fejet, ahogy az utat nézte. Céloztam, és meghúztam a Mauser puskám ravaszát. Láttam, hogy az orosz katona kiesett a járdára. Borzasztó érzés vett erőt rajtam, de ez már nem félelem volt. A félelem elmúlt, ahogy a harc megkezdődött. Az a tudat, hogy én egy embernek oltottam ki az életét, olyan érzést keltett bennem, amit a halálos ellenségemnek sem kívánok. Sírtam és visszahúzódtam a fal mellé. Nem sokáig lehettem ott, mert a srácok elkezdtek kiabálni: – Bajusz, ne sírj most! Jönnek a ruszkik! Majd ha visszavertük a támadást, lesz időd sírni. Gyere, adj nekik! Ők támadnak, mi csak védekezünk. Ha nem ők támadnának, nem folyna a vér. Nekünk azonban tartani kell a Corvint!… Csend lett a környéken. Csak az Üllői útról hallatszottak néha lövések és rövidebb-hosszabb géppisztolysorozatok.

Azt viszont, ami a Körúton volt, nyugodtan lehet halálos csendnek nevezni. Orosz halottak hevertek mindenhol.

Sajnáltam őket, de a bajtársak szavai jutottak eszembe: ‘Ők támadnak, mi csak védekezünk. Ha ők nem támadnának, nem folyna a vér.’
Gerő Ernőék hívták be az oroszokat, hogy néhány gazembernek az uralmát biztosítsák, ha kell, a nemzet lemészárlása árán. Hát ha az oroszok belementek ebbe a játékba, és most ők húzzák a rövidebbet, az nem a mi bűnünk. Ez a mi hazánk, és ezt nekünk kötelességünk megvédenünk. Édesanyám egyik szerzeményének a refrénje jutott eszembe, Reményik Sándor versét zenésítette meg: „Meghalunk, de előbb megfizetünk érte!” Úgy is van! Most nem a mi életünk a fontos, hanem a magyar nemzet szabadsága…”    A segélyhelyen mindig voltak fegyvertelen felkelők, kik várták a sebesülteket, s ha Doki vagy Pufi egyszer valakire azt mondta, hogy a kórházba megy, annak a fegyverét máris vitték. A gyerek puskája is eltűnt, és az, akinek a combjából néhány perccel ezelőtt érzéstelenítő és jajszó nélkül kivették a repeszt, most elkezdett sírni. Nem a sebesülése és a fájdalom, hanem a puskája eltűnése csalt ki könnyeket a szeméből.”

Forrás: Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956 – A szerző kiadása 1982-2004