Rendhagyó bemutatkozás
„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű. Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.”
Csak későn találkoztam Kodály Zoltán e gondolatával, de nem túl későn.
Nagybányán, egy lepusztult, szűk, omladozó régi városban születtem, amikor a szocialista realizmus szörnyűségei tomboltak a kultúra minden területén. A tömbház-galambdúcok között, – melyeket emberi lakásnak nyilvánítottak a hatalom emberei -, volt az iskolám. Tanáraim ködös megfogalmazásokkal tanítottak minket „túlélni”, a kommunizmus reménytelen, hazug diktatúrájának idején.
IGAZI, valódi csakis az OTTHONUNK volt. Rendszeres vasárnapi mise, egyetlen templomba-járó ruhával. Nézni-látni Mezey József festőművész tanított a Szentháromság templom hatalmas festményei által. Otthon: evés előtt asztali áldás, tíz-tagú család, hét gyermek. És az ódon város regényes vidéke, hegyei, folyói, tavai – ahol minden kiránduláson találkoztunk a Teremtővel, az isteni csodával és tökéletességgel.
Édesanyám magyarörményként Gyergyóditróban született 1912. december 12-én. A gyergyószentmiklósi zárdában tanult festészetet is. Nagybányára került. Máig emlékszem figyelmeztetésére: „Ne felejtsétek el, hogy ti örmények vagytok.” Életével tett tanúbizonyságot örménysége mellett. Nagy-családszerető, takarékos, találékony, szorgalmas, szelídhangú, gyermekeiért mindenről lemondani képes, fáradhatatlan, okos, hűséges, vendégszerető volt… Őt követi Melinda, a lányom, aki Szent Lázár szigetén mécsest gyújtott édesanyámért; és nagy-családos, mert négy gyermeket vállalt mindannyiunk örömére.
Rövid életem állomásai: Nagybánya után a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Békéscsabai Jókai Színház. És új lehetőségként a Magyar Rádió – Kossuth és Bartók adó; Szülőföldünk – a külhoni magyaroknak szóló műsor újságíró-bemondója lettem. Aztán a Márton Áron Szakkollégium művészeti vezetője, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar művészeti oktatója voltam. A Budapesti Kamaraszínházban igazi nagyokkal dolgozhattam. Sepsiszentgyörgyi színésznőként a gyergyói turnék alkalmával az örmény templom miséjén vettem részt hónapról hónapra. Nagynéném hurutos szuliglevessel várt és örményessel, (fodormenta) likőrrel kínált. Nagybátyám elbeszélte a régi gyergyói életet. Ezután Budapestre kerülvén dr. Issekutz Sarolta elnök-asszony felkérésére mélyebbet meríthettem a kultúrából a Fővárosi Örmény Klubdélutánokon.
2002 óta vagyok az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület képviselője, 2006-tól a Budavári Örmény Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. Így lehetőségünk nyílt minden évben Vidám Örmény estet rendezni, mind a tizenhárom Budavári Örmény Nemzetiségi Nap alkalmából. 2007-ben létrejött az ANI Budavári Örmény Színház, mely az első ÖRMÉNY KULTÚRA HETE idején mutatkozott be a FÉSZEK Művészklub színpadán. Vezetőnk mindvégig Szőke István Jászai Mari-díjas rendező volt.
2008-ban a Jereváni Gabriel Sundukyan Színház igazgatója ajánlotta nekem Nelly Shahnazaryan Keresztút című monodrámáját, melyet nagy sikerrel mutattunk be a Budapesti Kamaraszínház Ericson termében. 2010-ben vendégül láttuk az írónőt. Mindig minden előadás végén mindenki megkóstolta a lavast és a baszturmát sajttal, olajbogyóval. Valóságosan megélhettük az örmény kultúra egy szeletét.
Versműsorainknak köszönhetően tudjuk, hogy Lászlóffy Aladár Kossuth díjas költőnk gondolatait nehéz átfogni, de ha sikerült – szellemi gyönyör érhet.
Más pódium-műsorban könnyen azonosulunk a Trianoni békediktátum utáni Erdélyben magyarságáért meghurcolt Rétháti Kövér Erzsébet verseivel, aki erősíti azt az állítást, mely szerint az örmények között nem volt hűtlen áruló egy sem.
„Magyarország csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni” – idézem Márai Sándort, akinek szavai ránk ugyancsak érvényesek.
Konokul, makacsul, következetesen tanuljuk örménységünket, őseink kultúráját, akik az 1672-es erdélyi letelepedésük után még165 éven át küzdöttek honosításukért, hogy annyi kényszerű vándorlás után, otthon legyenek valahol a világban. A több mint 350 év közös történelem a székelyek, szászok, románok között Erdélyben, egyben a gondok közös megoldását, a közös jövő alakítását jelentette. Így mi, erdélyi örmények, magyarörmények nagyon-nagyon sok területen jelentősen hozzájárultunk a Kárpát-medence életének, kultúrájának magas színvonalú műveléséhez. Ez kötelez.
Nekem is ez a feladatom. Kérem, tegyük együtt!
Isten óvjon bennünket!
