Balánbánya és őseim kapcsolata

Kisgyermekként mindig nyomasztott egy a sötét képecske, ami szeretett nagyanyámnál függött a falon. Nem ábrázolt semmit, csupán megbarnult fűszálakat és faleveleket tartalmazott, de amíg lehetett volna, sose kérdeztem rá, miért érdemes a falon való megőrzésre, hiszen dísznek aligha lett volna mondható? Sok évvel később, amikor a rokonságnál fellelhető megmaradt családi emlékeket fényképezgettem, kézbe vettem és megfordítottam. A kép hátoldalán kézírással, egyebek közt az alábbiak olvashatók: „édes anyám és nagy-anyám Balánból”.

Hamar kiderült, hogy amikor Woyciechowski Vilmos dédapám Erdélyből Budapestre tervezett áttelepülni, 1885. februárjában ellátogatott Balánba, az ottani temetőbe, ahol emlékül pár fűszálat szakított arról a sírhantról, amely alatt édesanyja – Lukács Róza – és nagymamája – Viktoria Jessenszka nyugodtak. Kedves gesztus, amit a lánya – nagyanyám – és utódai máig is méltányoltak. (Sőt, a hagyományt folytatták is, további nyolc sírhantról való fűszálakkal tett kiegészítésekkel.) De hát mit keresett Lukács Róza ükanyám oly messze születése helyétől, Zalatnától, vagy boldog házasságának helyétől, Gyulafehérvártól? Balánról annyit tudtam, hogy oda a szocialista iparosítás alatt sok-sok román proletárt telepítettek, hogy a rézműben ércet bányásszanak és finomítsanak, növelve ezzel a szocialista Románia ráfizetését (a réz baláni előállítása ugyanis a modern korban már ráfizetéses volt) és, hogy napjainkra Balánbánya rettenetes szegénységbe süllyedt. Utóbb aztán az is kiderült, hogy a baláni rézbánya számtalan szálon kapcsolódik az erdélyi örményekhez, és saját felmenőimhez.

Balán magas hegyek közt az Olt völgyében, Csikszentdomokos központjától nagyjából tíz kilométerre fekszik, ma közigazgatásilag annak része. (A számunkra fontos időszakban Balánbánya utolsó postája volt Csikszentdomokos.) Nem bocsátkozom Balánbánya teljes történetébe, csak a „családilag” érdekes dolgokat említem.

Históriánkat (Záchno) Zakariás családdal kezdem (dédanyám dédanyja Zakariás lány volt). A gazdag Zakariások az 1700– 1800-as évek fordulóján már hatalmas havasokat béreltek nagyban, ahol nem csak a legelőket hasznosították bérlegeltetésre (marha és juh), hanem az erdőket is fagazdálkodásra. 1816-ban bérbe vették a Guberniumtól az addig kevés haszonnal működtetett rézércbányát. A kezdeményező Zakariás István (1777–1859) „Simon Tódor zalatnai bányafelügyelővel közösen” kezdte a vállalkozást.

Ez a Simon Tódor valójában Lukács Simon Tódor (1791–1848) volt, a Zalatnán élt erzsébetvárosi Lukácsok egyike, aki Lukács Béla édesapja volt s akit ’48-ban Ompolygyepünél meggyilkoltak…) A bányafelügyelői cím olyan szakmai iskolázottságot tételez fel, amiről Simon úr esetében nem tudunk – bár elvileg nem kizárt – ugyanakkor, Zalatnán a Lukácsok kierjedt famíliájának több ága is élt, melyek mindegyikében többen voltak bányarészbirtokosok. Ez akkoriban a tőkeigényes bányaművelés bevett módja volt: némely családokról tudjuk, hogy 6—8 tagjuk is részbirtokos volt, sokan több bányát illetően is. A bányatársaság vezetésére, képviseletére igazgató, azaz, felügyelő tanácsot választottak: akinek vagy nagyobb részaránya, vagy jelentősebb tapasztalata, esetleg nagyobb tekintélye volt, azt választották meg az igazgató tanács, avagy felügyelő bizottság igazgatójává. Valószínű, hogy Lukács Simon egy ilyen bányatársulati felügyelő-bizottság tagja, esetleg elnöke lehetett, akinek a tapasztalatát szívesen fogadták az újjászervezett baláni rézbányánál. (Egy korabeli leírás szerint Simonnak „a bányászatban nem csekély jártassága, s hozzá dicséretes szorgalma” volt.)

A bányát a bérlők 1825-ben 5000 forintért meg is vásárolták és évekig nyereségesen működtették, majd 1838-ban átkerült István unokaöccsének, Zakariás Antalnak a kezébe. (A baláni ipartelep 1848—’49-ben több mint 8 tonna jó minőségű rézzel járult hozzá a szabadságharc ágyúöntéséhez, amiért büntetésből 1849. decemberétől az osztrák bányakincstár vette át Balánbánya vezetését, de 1851 júniusában visszaadta tulajdonosának és a bánya meg a hozzá tartozó kohómű újra feléledt.)

A jövedelmező üzem felkeltette bizonyos tőkés körök érdeklődését, akik hoszszas és meglehetősen erőszakos küzdelem után 1858-ban megszerezték Antaltól a bányát. (Ezt a folyamatot írta meg csodálatosan átköltve Jókai a „Fekete gyémántok”-ban.) A sok pénzt igénylő hatalmas beruházások hatására megindult fellendülést azonban derékba törte az Amerikából egyre nagyobb mennyiségben Európába áramló réz olcsósága: hiába volt gyengébb a minősége, mégis az fogyott inkább. A külföldi tőkések kezén a bánya 1871-re csődbe ment, árverésre kellett meghirdetni.

Az árverés hírére néhány gazdag nagyszebeni kereskedő összeállt, hogy megszerezze a bányát és újraindítsa a rézkitermelést. A műszaki részt Nendwich Vilmos szász vas-nagykereskedő gondozta, a pénzügyi vezetést az örmény Kabdebo Péter bankár intézte, míg a tőke kiegészítését csendestársként a szintén nagyszebeni dúsgazdag örmény Nuridsán Antal nagykereskedő vállalta. „A bányabíróságilag elrendelt árverezésre 1871. október 23-án került sor. Nendtwich Pál és Kábdebó P. J. nagyszebeni vállalkozók vették meg Balánbányát — mint a legtöbbet ígérők — 222 000 forinton” (Budapesti Hírlap). A részvénytársaság hivatalos neve: „Rézbánya és kohóművek az erdélyi rézmű részvénytársaság tulajdona, Balánbányán” lett.

A csendestársként közreműködő Nuridsán Antalról (1826—1899) itt csak annyit, hogy Nuridsán Bogdán erzsébetvárosi tanácsnok fiaként született. (Ő lett később anyai nagyanyám anyai nagyapja.) Három másik fiútestvére volt, József, Rafael és János. Egy ideig mind a négy Nuridsán fiú „rőfös és divatczikk” kereskedéssel foglalkozott, hol egymással társulva, hogy önállóan. Nagyszeben a szabadságharc bukása után a császári közigazgatás erdélyi központja volt, és átlagon felüli polgárosultságát a kiegyezés után is megőrizte, így Nagyszebenben divatárúval kereskedni sokáig igen jövedelmező volt.

Érdemes áttekinteni az tulajdonosokkal újraindított rézbánya és kohómű üzem főbb vezető tisztviselőinek névsorát: „gondnok: Patrubán Lukács András; műszaki vezető: Flechner Dezső bánya és kohóműigazgató; számvivő:Woyciechowsky József; bányaintéző: Wenzel Károly; kohóintéző: Klutsch Ede; erdőintéző: Markovits József; főfelvigyázó: Gajzágó Gyula; ideiglenes műorvos: dr. Zakariás István.” Nyolcból három színörmény, és Woyciechowskinak a felesége is az. De hogy került ide Józef Woyciechowski?

A zalatnai örmény származású Lukács Róza 1850-ben feleségül ment a Galíciából áttelepült fiatal tisztviselőhöz, Józef Woyciechowskihoz, aki aztán hosszú évekig a földesurakat a jobbágyfelszabadítás folyományaként megillető kárpótlás adminisztrációjában dolgozott. Az úgynevezett földtehermentési bizottmány adminisztratív székhelye természetes módon Nagyszeben volt, ahol Józef – munkájánál fogva – rendszeresen megfordult. Woyciechowskiék nagyobb gyermekei is Nagyszebenben jártak iskolába. Nem csoda, hogy amikor az új üzemet szervező nagyszebeni bányaigazgatóságnak számvitelben jártas emberre volt szüksége, az évtizedes tapasztalattal rendelkező Józef merült fel: így történt, hogy az 1872-től meginduló baláni rézbánya és ércfeldogozó mű számvivőjéül (főkönyvelőnek) ükapámat, Woyciechowski Józsefet választották.

Woyciechowskiék ekkor a még otthon élő kisebb gyerekeikkel Balánbányára költöztek. Velük élt Józef özvegy édesanyja, Jassinszka Viktória is. A gyártelep szépen fejlődött: a növekvő munkáslétszám egészségét orvos vigyázta (ismét egy Zakariás!), de volt iskola, üzlet, templom és temető is – hely hiányában a meredek hegyoldalon.

Nagyszebenben Nuridsán Antal a felesége halála óta nevelte három gyermekét. (Temesvári Liza 1871-ben, a harmadik gyermek születésekor gyermekágyi lázban meghalt.) Nuridsán papa közelebbről is megismerte a Woyciechowskiakat – hiszen József főkönyvelőként a cégvezetés bizalmi, belső körébe tartozott –, és nagyon élvezte a sokgyerekes család légkörét. Nuridsán Antal legidősebb lánya, Mari, nagyon értelmes, dolgos háziasszonyként igyekezett helytállni, de gyerek lévén még az apácákhoz járt tanulni: ugyanúgy a nagyszebeni orsolyiták leányinternátusába járt, mint Woyciechowskiék Adélkája. (A két leány közt alig két év különbség volt.)

1877 februárjában Woyciechowski Józsefet szörnyű csapás sújtotta: ugyanazon éjszakán meghalt idős édesanyja (Viktoria Jessenszka), és egyáltalán nem idős felesége (Lukács Róza, aki alig 47 évet élt)! Mindkét drága halottat a baláni temetőben helyezték nyugalomra. Az özvegy József ezután Nagyszebenbe, gyermekeihez költözött.

1881-ben a nagyszebeni Nuridsán családban történt gyászeset: a „trónörökös” Tónika halt meg, 11 esztendősen. Atyja elgondolkodott azon, hogy ha élt volna a fia édesanyja, esetleg nem lett volna nagyobb esély megmenteni az életét? Valójában azonban más is munkált benne: Nuridsán Antal 56 éves korában beleszeretett a 18 esztendős Woyciechowski Adélba, az ő leányának, Nuridsán Mariskának az iskolatársnőjébe. Adél atyja ugyan nem ellenezné a házasságot, de Adélkát kicsit még fiatalnak tartja.

Amikor 1882-ben Bécsben váratlanul meghalt Voyciechowski József legidősebb fia, Viktor, a papát lesújtja a csapás, és ezért, vagy másért, de 1882-ben ő is elhunyt. Halála után Nuridsán Antal a társaságilag elfogadható legrövidebb időn belül feleségül vette a megárvult Adélkát.

Ebben az időben Woyciechowski József egyik fia, Vilmos, első munkahelyén Triesztben volt banktisztviselő, ahonnét rendszeresen hazalátogatva nem csak szorosan vett családjával találkozott, de elkerülhetetlenül találkozott a Nuridsán családdal is. Vilmos is szerelmes lett, mégpedig Nuridsán Mariba. Az ifjak vonzalma kölcsönös volt, így Vilmos felmondta trieszti állását, és Budapesten, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banknál helyezkedett el. Felelősségteljes munkakört kapott: ő kezelte a számlafőkönyvet – írja Pestről még Erdélyben lévő menyasszonyának. Mihelyst Woyciechowski Vilmosnak stabil egzisztenciája lett, feleségül vette Nuridsán Marit. A Woyciechowski és a Nuridsán család tehát másodjára is rokoni kapcsolatba került! Ha elkezdünk töprengeni azon, hogy a férj húga a feleség mostoha anyja, elég érdekes eredményekre juthatunk. Szerencsére, Vilmos felesége, Mari (dédmamám), és a kettő évvel idősebb mostohamama (Nuridsánné Woyciechowski) Adél továbbra is jó barátnők maradtak.

Ezzel azonban Balánbánya története még szorosan vett családi viszonylatban sem ért véget! A bányával az új vezetés sem tudott csodát művelni: reze jó minőségének dacára sem tudott nyereséget termelni. A bánya és rézmű hanyatlásának olyan külső okai voltak, amikről az üzemeltetők nem tehettek és amiket nem tudtak befolyásolni. A társulat pénzügyi vezetése azonban kétes manipulációkkal próbálta meg betömni a gazdálkodás lyukait, és persze, a számítások „nem jöttek be”. A pénzügyi összeomlás részleteibe kár lenne belemenni, elég annyi, hogy 1893-ban már csődhullám söpör végig Nagyszebenen, sorozatban válnak fizetésképtelenné olyan cégek, melyeknek eddig korlátlan hitele volt.

Amikor a pénzügyi nehézséget megoldhatatlanná tornyosultak: „a Kabdebo P. J. bankház maga kérte maga ellen a csődöt… a hiányt 1 és fél, sőt kétmillióra teszik, a meglevő vagyont ennek hatod vagy ötödrészére. Kabdebót követte a csődben másnap a Nendwich-féle vaskereskedés, mely váltóadósságban, illetve kezesképpen 364 000 forinttal van érdekelve. Ezt követte a Nuridsán és Nedelkovics-féle divatkereskedés meg a Markovicz-féle fűszeres bolt. Tehát eddig összesen öt csőd, mégpedig valamennyi régi üzlet; így a Nendwich-féle már 1796-ban ugyanabban a helyiségben volt, a melyben ma… Alig van ugyanis építő, lakatos vagy kovács, aki a Nendwich-csődnél szenvedőlegesen érdekelve ne volna és így rögtöni készpénzfizetést teljesíteni tartozik; ellenkező esetben szintén csődöt mondani kénytelen. Alig van továbbá polgári vagy tisztviselő család, aki az egyik vagy másik vagyonbukott divatáru-kereskedésben „betáblázva“ nem volna. Hát annak a sok kisebb-nagyobb tisztviselőnek ki tudná megmondani számát, akinek kézi váltója ott van a Kabdebo-csődtömeg holmija között? És ez a nagy, nagyszámú adós most egyszerre készpénzben fizetni tartozik. De honnan, miből?” (Budapesti Hírlap, 1893. december 13.)

Abban a világban, amiben egy kereskedő cég sok ügyfelének hitelbe árult, a fizetésképtelenség teljesen ártatlan cégeket is a mélybe ragadhatott, így valószínű, hogy Nuridsán Antal öccse, a csődbe ment Ráfáaél vétlen volt. (Ha Woyciechowski számvivő még élt volna, vajon tudott volna időben jelezni?)

Az eseményekről egy – a Budapesti Hírlapban 1895-től – folytatásokban megjelent regényt is írtak (Lászlóffy Lajos: Balánbánya). A regényben – egyebek közt – megjelenik a nagylányát magányosan nevelő vagyonos örmény apa, „Nuricsán” (nem túl rokonszenves figuraként). A valóság és a regény közti a kapcsolat könnyen visszafejthető, még ha a vezetési gondok helyett a regény szerelmi történetről szól is. (Mennyivel gyöngébb a feldolgozás, mint Jókaié!)

A ’93-as csőd kapcsán felmerült a bankár Kabdebo Péter bankár hűtlen kezelésének lehetősége, ezért hosszan elhúzódó nyomozás kezdődött. A felelősség netáni megállapítása azonban nem pótolhatta a Nuridsánok vagyonvesztését! Nem tudjuk, az idősödő Antalt mennyire rázta meg hírnevének besározódása és vagyonának súlyos csorbulása, de 1899 tavaszán, még a vizsgálatok lezárulta előtt meghalt. Őt is azon nagyszebeni temetők egyikébe temették el, amiket a román szocializmus építésének előrehaladott fokán megsemmisítettek. (Ma közparkok vannak a helyükön…) Kabdebo Pétert a bíróság bűnösnek találta és három év magánzárkában letöltendő büntetésre ítélte.

A baláni sír történetének megismerése után nekiindultam Balánba megkeresni a sírt. Kudarcba fulladt keresgélésem után segítséget kértem a helyi plébánostól, aki nagyon segítőkész volt. Elmesélte, hogy a szocialista iparosítás korában minden régi sírhelyet sürgősen újrahasznosítottak, mivel az 1870-es évekbeli mintegy 800 fős lakosság helyett a „fénykorban” volt, hogy nyolcezret is meghaladta a helyi lakosok száma. Amikor a plébános úr átvette a parókiát, nem talált temetői nyilvántartást, ezért a sekrestyéssel végigjárta az egész temetőt, a sírokat egyenként fehér olajfestékkel megsorszámozta és egy füzetbe a sorszám mellé beírta azt, ami a síron olvasható volt. Azoknál a síroknál, ahol nem volt már felirat (fémgyűjtők, sírkő-újrahasznosítók), vagy ahol az teljesen olvashatatlan volt – ott a füzetben a rovat üres. A „hiteles füzetet” hiába böngésztük oda-vissza, a számomra kedves neveket annak ellenére nem találtuk, hogy a halottak anyakönyvében mindkettőjükre ráleltünk.

Hát ennyi minden bomlott ki a baláni sírról szedett fűszálak bekeretezett képecskéjéből. Mint korábban említettem, a baláni emlék-fűszálak után még nyolc sírról szedtek levelet-fűszálat az emlékező utódok. A megőrzött emlékű sírok közül mára az összes erdélyi sír nyomtalanul elpusztult. Ha az elején említett kép nem lenne, akkor Lukács Róza és Jessenszka Viktória emléke holt betű lenne, így pedig élő emlék.

Megjelent az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek 231. számában.