Mikor az örmény szépasszonyokat
hét lakat alatt őrizték

Serdülő legényember voltam, amikor még Szamosújvár főterén és utcáin a gyönyörű szépséges örmény lányok és fiatalasszonyok nevetve, kacagva korzóztak. Akkor még, ezelőtt 65 évvel, a város lakosságának több mint 50%-a örmény volt.

Ragyogó tavaszi napfényben fürdött a város és a házak ablakain kikiszűrődött a lányok és az asszonyok ajkáról ez a régi dal: „Tele van a város akácfa virággal”, amelynek szövegét az egykori ünnepelt s ma méltatlanul elfelejtett Szabolcska Mihály (1862-1930) költő írta. Egykor a temesvári református egyház esperese és a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. A szöveg zenéjét egy örmény lány óhajára Fráter Lóránd, a „Nótás Kapitány” (1872-1930) szerezte Szamosújvárt, akit Nyírő József a magyar műdalok apostolának nevezett.

Amint az utcán az akácfavirágos fák alatt sétálgattam, nekem is, mint sok más egészséges fiatalembernek, esett ki a szemem az örmény szépségek után! Káprázatos, fekete gyémánt sugarú, nagy kerek szemük, kreolbarna arcuk, hattyúszerű nyakuk, hófehér, sejtelmes keblük, fényes, koromfekete, hullámos hajuk, keleties, büszke, délceg járásuk, szédítő, varázslatos vonzással hatottak a férfi nemre. Amint így hosszan epekedve bámultam őket s elgyönyörködtem bennük, egyszer csak a néhai Tarisnyás András barátom váratlanul rajtakapott a „lopáson”. (Tarisnyás gyakori vendég volt a szüleim házánál, amint délutánonként a házunktól nem messze lévő disznóhizlaldájukba ment ellenőrzésre, s ilyenkor mindig betért hozzánk egy-egy dumapartira, ha otthon voltunk.

Amint így rajtakapott a „lopáson”, ekképpen szólt hozzám: Tudod-e Pista barátom, hogy nem mindig volt ám lehetőség arra, hogy az örmény szépségeket a nem örmény férfiak ilyen gátlástalanul „csemegéljék” a város utcáin? És miért? kérdeztem én kíváncsian. Erre ő azt válaszolta: Ma már kevesen tudják, hogy egykor, talán több mint száz évvel ezelőtt, amikor még a város teljesen örmény autonómiájú volt, csak a város elöljáróinak engedélyével utazhatott át rajta, vagy jöhetett be a településre idegen. Akkoriban az országút nem a városon át vezetett Dés felé, hanem a mai Kérőfürdőtől végig a hegy alatt. Széplaknál (ma Bunesti) ment bele a dési útba. Az a régi út ma is megvan és még járható is – mondta Tarisnyás. – És miért nem volt szabad akkoriban az idegeneknek engedély nélkül a városon át utazni vagy bejönni? – kérdeztem. Azért, mert az örmény férfiak jó része kereskedő volt, és hetekig meg hónapokig is távol voltak a háztól. Jól tudták az elhízott, nagyhasú, dúsgazdag, aranyórás, aranyláncos örmények, hogy a kipihent, tüzesvérű asszonyaik nehezen fogják kibírni a férjek távollétét. S így könnyen kísértésbe eshettek volna egy-egy idegen férfi csábítására, ha a város nyitva lett volna bárki előtt. S hogy biztosak legyenek abban, hogy az asszonyaik férjüket nem fogják megcsalni, a házuk ablakaira vasrácsokat szereltettek és bezárták őket. A kulcsot beadták a városházi csendbiztos irodájába, aki, ha valami baj adódott, egy városbizalmival kinyithatta a ház ajtaját. A mindennapi szükséges dolgokat pedig a házon kívüli szolgák biztosították.

1847-ben Petőfi Sándor is megfordult a városban, és amint az akkori Víz utca (ma Bobálna) 16. szám alatti, egykori vendéglő előtt egy kis kőpadon üldögélt, és hosszan elnézegette az örmény szépasszonyokat és a nagyhasú örményeket, többek között ezt írta a naplójába: „Itt úgy érzem magam, mintha az örmények magyarországi Jeruzsálemének a fővárosában volnék.” Aztán Tarisnyás így folytatta tovább:

– Az a régi szokás részben még élt abban az időben is – ha már nem is volt minden ablakon vasrács -, amikor a városban egy legendás hírű daliás ludovikás honvéd huszárkapitány ugratta lovát macskaköves utcájukon. Az emberek őt egyszerűen csak „Nótás Kapitány” néven emlegették, mivel dalköltő és zeneszerző is volt. A kapitányt – mesélte Tarisnyás egy napon a bíróság elé idézték egyes örményatyák, mint nőcsábászt és szoknyavadászt. A vád az volt ellene, hogy rendre elcsavarta a távolban lévő férjek unatkozó asszonyainak fejét, amint ablakról ablakra járt éjjeli szerenádot adni, nótával dalolva a saját hegedűje kíséretében. A bíró így szólt a vádlotthoz: „Százados úr! Adja elő, hogy milyen módszerrel csavarta el az asszonyok fejét. S ha esetleg tagadná a vádat, mondja el, mit tudna felhozni mentségére a vád ellen.” Erre a vádlott elővette a magával hozott hegedűjét, és ezt válaszolta:

– Tisztelt bíróság… ezzel né -, és rámutatott a hegedűjére, majd játszani kezdett rajta szebbnél szebb nótákat, amelyek hallatán még a bírái is elérzékenyültek. És ezután így szólt: „Egy nép pedig, amelyik dalolni, mosolyogni nem tud, az halott nép”. S így folytatta: Ha ez a hegedű valamelyik asszonyt a rácson keresztül meg tudta erőszakolni, akkor ítéljék el őt, mint nőcsábászt. Persze erre a bíró elmosolyodott, és mint alaptalan vádat, az ügyet ejtette, és a Nótás Kapitányt felmentette a gyanúsítás vádja alól. Erre a sértődött, felszarvazottnak hitt férjek ott helyben, békülékeny hangon meghívták a „leányálom” kapitányt hegedűstől, asszonyaikkal együtt a híres örmény „Korona” vendéglőbe, amely az örmények törzsvigadója volt. S ott kivilágos kivirradott reggelig mulattak, miután már asszonyaikat békességben hazaküldék.

Szomorú, de való, hogy ma már „nagyítóval” is nehezen találni, látni egy-egy örmény szépasszonyt a város utcáin. Úgy elfogytak a dúsgazdag, féltékeny férjeikkel együtt, hogy csak a legendás hírük maradt a Nótás Kapitánnyal együtt. Olykor-olykor azonban a titokzatos esti szellő szárnyra kapja a legendás hírű, dalosajkú Nótás Kapitány szívmelengető muzsikáló dallamát, és titkon végigsimogatja véle az egykori szépasszonyok ablakait.

Megjelent az Erdélyi Örmény Füzetek 2002 októberi számában