A sárgabarack
A sárgabarack évezredek óta velünk van. Ebből a földből nőtt ki, melyből mi is. Együtt élünk, jelen van a mindennapjainkban. Belőle készülnek nemzeti hangszereink, a duduk és a blul. Hegyeinken a juhászok rajtuk keresztül fújják édes-keserves nótáikat, enyhítik az otthonmaradott kedveseik iránt érzett vágyukat. De örömteli pillanatainkban sem feledkezünk meg szeretett sárgabarackfánkból készült furulyáinkról, ők szólnak, mikor fiatal pár kel egybe, velük köszöntjük a Napot először meglátó gyerekeinket is.
A történelem színpadáról rég leköszönt szomszédaink is jól ismerték meghitt kapcsolatunkat evvel a Nap színével ragyogó gyümölccsel, az akkádok 5000 évvel ezelőtt „ármánu”-nak nevezték a sárgabarackot, vagyis örménynek. Az arameusok „kházurá árménájá”-nak, az arabok „thufáh ál ármáni”-nak hívták, mely azt jelenti, hogy örmény alma. Az i.e. I. században Lucullus római hadvezér – hazatérve Nagy Tigrán királyunk ellen viselt háborújából – barackcsemetéket vitt magával Rómába, melyet örmény szilvának neveztek, ezért az egyik latin neve mai napig a Prunus armeniaca. Csak a XVIII. század nagy természettudósa, Jean-Baptiste Lamarck állapította meg, hogy a sárgabarack nem tartozik a szilvafajták közé, hanem egy teljesen egyedi gyümölcs, ezért átnevezte Armeniaca vulgaris-nak.
Ez a Nap sugarait magában örző gyümölcs édesíti szánkat a hideg téli napokon, aszalt formában a piláfban ez van az ünnepi asztalunkon is, Karácsonykor és Húsvétkor. Színe a lobogónkban is megtalálható, de evvel a színnel díszítették palotáikat az urartu-i királyok is.Ebből a földből nőtt ki a sárgabarack, melyből mi is, és innen terjedt el a világban, mintha csak nem akarná magára hagyni a világ minden tájára szétszóródott örményeket.
Nyitókép: Duduk hangszer (Fotó: posztinfo.hu)
