Galambok temploma
Imába görnyedve kémlelte a jövőt Hovhánnesz, a Szeván öreg remetéje. Mormolását elnyomta a víz hangja, a napról napra mind vészjóslóbban erősödő hullámdübörgés. Hovhánneszt ez egyáltalán nem zavarta, sőt inkább megbátorodott, hiszen fohász ez a sötét moraj is az ég Istenéhez, hogy óvja meg a pusztító hordától az örmények országát.
Timur Lenk úgy nyomult előre rettentő seregével, mint valami pokolbéli sárkánykígyó: előtte könnyek és zsivaly, nyomában vér és üszög, keserű füst – és némaság. A túlparton, Hovhánnesz remetelakával szemben kolostor állt. A távolból féltő pillantásokat vetett rá a szent öreg, ha mozgást észlelt az ősi falak körül. Mindannyiszor megnyugodva hajtotta le fejét, amikor meggyőződött róla, hogy csak újabb zarándokok érkeztek. Vizének zúgásával, hullámainak tarajlásával – mint egy hűvös köd-lepedőt – lebbentette a sóhajt a hegyek fölé a Szeván:
– Angyalok teremtője, bűnösök megváltója, hallgasd meg őket a magasságos mennyekből!
A sárkánykígyó egy napon mégiscsak megérkezett. Előtte a kicsiny kolostor, könnyek és zsivaly, mellette vasak pengése, mögötte üszög és némaság.
Hovhánnesz látta a távolban felcsapó lángokat, a láncra vert foglyok seregét. Szíve nagyot dobbant, szemében különös fények gyúltak. Tudta, most nem maradhat a sziklahasadékban: el kell indulnia, hogy közbenjárjon a kolostorért és a foglyok életéért, bármennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnjék is. Úgy gondolta, toronyiránt átúszva a tavat hamarabb odaér, mintha gyalog megkerülné. Morgott a mélység, hörögtek a hullámok. Hovhánnesznek úgy rémlett, mintha jéghideg, fekete masszába gázolt volna. Mintha mindjárt lehúzná az örvény. Mintha itt mindennek vége szakadna rögtön. Felkiáltott hát az ég Istenéhez:
Mindennek Istene! Fordulj felém, Téged kereslek,
Mint Pétert, engem is elnyeltek bűnös életem tengerének hullámai,
Nyújtsd felém segítő jobbod megrendült életem megmentésére!
Ahogy ezt kimondta, azonnal felemelkedett a víz színére, és úgy kezdett lépegetni rajta, mint valami pallón. A Szevánnak még nem volt része ilyen csodában. Moraja alább hagyott, hullámai megszelidültek, hogy Hovhánnesz mihamarabb a szárazföldre érjen. Ment is a szent öreg egyre határozottabban taposva a rebegő víztükrön, és egyre nagyobb dühvel a rettentő horda iránt, amely íme, most rabszíjra fűzte az örmény népet is.
Timur Lenk majd megkövült, mikor a közelgő alakot meglátta!
Miközben gázolt át a tavon, Hovhánnesz tovább mormolta az imádságot:
Szívem mélyéből könyörgök a kánaáni asszony hangjával,
Mint éhező, ételmaradékra váró, vonító kutya a legnagyobb veszélyben,
Kenyérmorzsákért esedezve bőségtől roskadozó asztalodnál.
Mentsd meg testi oltáromat, keserűség Fia,
Aki azért jöttél, hogy éltess engem, elveszettet!
– Ne bánts! – kiáltotta a babonás Timur, mikor Hovhánnesz kilépett a partra – Ne töltsd ki rajtam szörnyű haragod! Kincseket kérsz? Megkapod! Kelet selymét, aranyát? Palotákat? Fegyveres sereget? Szolgahadat? Megkapod, csak ne bánts, szent öreg!
Hovhannesz szemében különös fény szikrázott, Timur Lenk csak úgy hunyorgott tőle.
– Nem kérek én semmi mást – dörögte a remete – csak bocsáss szabadon annyi foglyot, amennyi ebbe a templomba befér!
A pogány hadvezér először meglepődött, majd elégedetten mosolygott magában: a teplom kicsike volt, a foglyok serege végeláthatatlan.
– Legyen, ahogy óhajtod! – mondta.
A Szeván hullámai magasabbra emelkedtek, hogy lássák a vonulást.
Tíz, ha befér! – gondolta Timur Lenk – Vagy tizenöt!
Ám befért oda ötven is. Timur Lenk csodálkozott.
Mentek az örmények némán és könnyesen, a templom mégsem akart megtelni. Befért oda száz is! Százötven is! Timur Lenk toporzékolt. Mentek, csak mentek az örmények énekelve, a templom mégsem akart megtelni. Befért oda ötszáz is, ezer is! Timur Lenk fújt és prüszkölt, mint egy pokolbéli sárkánykígyó. Mentek, mentek, csak mentek az örmények, a templom mégsem akart megtelni. Befért oda ötezer is, tízezer is!
– Mindjárt senki sem marad! – üvöltött a nagyúr kétségbeesetten – Mindjárt senki sem marad!
És igaza lett.
A foglyok belépve az épületbe szárnyat növesztettek, és galambok formájában kihussantak egy hátsó ablakon. Énekelt és tapsolt a Szeván, a templomocska pedig egyre csak ontotta magából a galambfelleget, míg csakugyan senki sem maradt fogva. Mire Timur Lenk és emberei odaférhettek, és benéztek az ajtón, csak az öreg Hovhánneszt látták, aki ott térdepelt a kövezeten egymagában:
Mert Tiéd a fenség, a győzelem és a hatalom,
Te vagy a könyörület és a gyógyulás, megújulás és boldogság,
Téged illet a dicsőség és hódolat mindörökké!
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
