Örmény arcképek
vizmai Lukács Ignác és Koronghy Hermina
Az örmény arcképekkel nem ismert embereket akarunk bemutatni, hanem egykori örmény elődeink közül némelyeknek, különböző leszármazottaknál máig fennmaradt arcképét szeretném megosztani Olvasóinkkal. Ezeknek a képeknek a piaci értékét nem ismerjük – talán nem sok –, érzelmi értékük azonban felbecsülhetetlen.
Lukács Ignác élete
Lukács Ignác a Lukácsok közül elsőként armális nemességet szerzett erzsébetvárosi Lukács Miklós dédunokájaként,[1] vizmai Lukács Antal Mihály fiaként, gazdag földbirtokos családba született 1811-ben, Lippán[2]. Jogi tanulmányokat végzett, Temes vármegyének előbb al-, majd 1841-től főjegyzője lett. 1840-ben Temesvárott vette feleségül korongi Koronghy Herminát (*1826 Temesvár, †1885 Budapest), a temesvári polgármester leányát. Házasságukból egy leány és három fiú születet, akik közül különösen Antal lett híres.[3] Lukács Ignác 1847–’48-ban Temes vármegye országgyűlési követe volt, aztán szeptemvir[4] (hétszemélynök) lett, majd a m. kir. semmítőszék bírája, végül kúriai tanácselnök. Tevékenységét nyugalomba vonulásakor valóságos belső titkos tanácsosi címmel és a Vaskoronarend (II. o.) lovagi fokozatával ismerték el. Hermina asszony 1885-ben, Ignác 1890-ben halt meg, mindketten Budapesten.
Bár nem szerepelnek az erdélyi örmény nemesekről szóló műben, de a Koronghy leszármazottak családi emlékezete szerint a Koroghy család is örmény eredetű[5], így a Hermina asszonyról készült kép méltán lehet párja a férjéről készültnek – mint ahogy Hermina asszony is méltó párja volt férjének – így az ő képét is bemutatjuk Lukács Ignác portréjával együtt.
A képek
A Lukács Ignácot és a feleségét, Koronghy Herminát ábrázoló festmények egy csodaszámba menő véletlen folytán kerültek a dédunokájukhoz. Eredetileg két „garnitúrában” készültek a képek Ignác két nagyfia, Antal és László számára. A képek egyik („eredeti”) példánya 1945-ben Ignác unokájának, Lukács Géza Ignácnak a gellérthegyi villájában pusztult el, amikor a németek által katonai parancsnokságként használt villát bombatalálat döntötte romba. Ekkor a családi festmények a család értékeivel együtt megsemmisültek. A képpár „másodpéldánya” egy másik (nőági) leszármazottnál épségben megérte annak halálát az 50-es években, és a széthordott hagyatékból egyedüliként – mivel nem kellettek senkinek! – megmaradtak a festmények, amik végülis szerencsésen Lukács Ignác dédunokájához (vizmai Lukács Aladár, 1927–2014) kerültek. A sors ily módon pótolta a gellérthegyi villában megsemmisült „eredeti” képek elvesztését,[6] és helyreállította az öröklés rendjét.Mind Lukács Ignác, mind Hermina asszony képe egy időben, ugyanazon művész keze által született. A Vaskorona rend kitüntetésének Ignácon látható jelvénye arra utal, hogy a kép a nyugalomba vonulása után készült – hiszen ekkor, élete munkásságának elismeréseképpen kapta a kitüntetést. A képek mintegy 58 cm x 68 cm ablakméretűek, és mindkettőt ugyanolyan, dúsan faragott, széles aranyozott keret szegélyezi. Lukács Ignác ruháját – a Vaskorona rend jelvényén kívül – csupán egyetlen, feltehetően brilliáns-gomb díszíti. Arcán látszik a kora: kissé megfáradtnak tűnik.
A feleség képe a férjéhez megszólalásig hasonló széles, dúsan faragott keretet kapott. A képek jellegének hasonlósága is sugallja az azonos mestertől való származást. Hermina asszony a képen szélesen dekoltált, elegáns sötét ruhát visel, nyakában apró szemű, többsoros gyöngylánc, fülében diszkrét függő, de a gazdagságnak semmiféle hivalkodó jele nem látható. Arca – férjétől eltérően – derűs, nyugodt.
A képek keletkezése azonban rejtélyes! Sem a művész kilétét, sem a képek keletkezési idejét nem ismerjük, csak annyi bizonyos, hogy a kitüntetés éve, 1876, után készültek.Lukács Ignác és Hermina asszony leszármazottai részben Magyarországon, részben Amerikában élnek. A magyarországiakról tudjuk, hogy büszke szeretettel ápolják elődeik emlékezetét.
(1) Az 1760-ban poszthumusz armális nemességet kapott erzsébetvárosi Lukács Miklós gyerekei azonnal nekiláttak a marha-nagykereskedésből jól ismert bánsági marha-pihentető puszták környékén való birtokvásárlásnak, így Ignác nagyapja, Lukács Lázár is valódi birtokos – mégpedig nagybirtokos – nemessé vált. Birtokaik fekvése után nevezték magukat vizmai-nak, holott nemesi előnevük valójában nem volt és korábban erzsébetvárosinak nevezték magukat az ottani, kereskedési előjogokat biztosító polgárjoguk alapján.
(2) Egyes források Lukács Ignácot vizmai születésűnek tudják. Vizma Lippa filiája volt, és valószínű, hogy a lippai plébános Vizmán, a szülői háznál, még születése napján keresztelte meg az újszülöttet, aztán bevezette a lippai plébánia anyakönyvébe…
(3) vizmai Lukács Antal (1842–1909), a Földhitelintézet első igazgatója.
(4) „septem vir” = hét férfi (lat.) A hétszemélynöki tábla egyfajta legfelső bíróság volt, ítéletei jogerősek és végrehajthatók voltak, ellenük fellebbezni a királyhoz sem lehetett. A hétszemélyes tábla tagjának lenni igen magas szakmai elismerést jelentett.
(5) A Petőfi Irodalmi Múzeum családtörténeti adatbázisa szerint Hermina asszony nem maga volt örmény származású, hanem Henrik öccsének a felesége: Hermina asszony sógornője ugyanis Capdebó Auróra volt, így az örmény rokonság valóban létezett, csak nem egyenes ágon.
(6) Hangsúlyozni kell, hogy a megmenekült képek ugyanolyan eredetiek, mint a megsemmisültek, hiszen egyszerre, egyazon mestertől készültek, csupán Ignác más-más leszármazottja számára.
