Határon átnyúló
magyar-örmény életutak

Beszélgetőpartnerem: Dr. Teplán Attila – magyar-örmény kettős állampolgár, aki nem mellesleg a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság magyar osztályának vezetője. Teplán Attilával, mint kellemes és jókedélyű interjú alanyommal, a vírushelyzetre és a külföldi munkavégzésére tekintettel, telefonon tudtam kapcsolatba lépni. Egy közös barátunktól kaptam meg az elérhetőségét, aki elmesélte, hogy Attila felmenői között vannak örmények, és ő talán az egyik első olyan magyar, aki saját kérelmére, idén szeptembertől örmény állampolgárnak is mondhatja magát, és emellett munkája sem hétköznapi.

Dr. Teplán Attila Budapesten született és eredetileg orvosnak készült, de már a Semmelweis Orvostudományi Egyetem gyakorlati órái alkalmával arra a gondolatra jutott, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb hivatás a számára, és menet közben beiratkozott az ELTE Jogi karára is. 1990-ben kapta meg az orvosi oklevelét, majd nem sokkal később a jogi diplomáját is. Ezután pályázott a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság Hivatalának jogászi állására, amely munkakört 1996-tól kezdve látja el folyamatosan.

Mondhatni a kezdetektől fogva készíti elő az ügyeket és írja az ítélet-tervezeteket az éppen aktuális magyar bíró mellett angol nyelven. Ami sokszor jelent kihívást, hiszen az 50-es évek elején elfogadott Emberi Jogi Egyezménynek a mai kor követelményeihez igazítása, tágan értelmezése is a Bíróság feladatai közé tartozik, mert az eredeti elvek mentén, de teljesen új, akkor még nem létező tényállásokra is kell értelmezni az Egyezményt, ilyen fajsúlyos témák pl. eutanázia, abortusz, internet stb.

2001-ig egyedül volt állandó honos személyként kint a Bíróságon, aki a magyar jogi vonatkozású ügyekben, és a magyar panaszostól érkező ügyekben működik közre. Tulajdonképpen az itthon a híradásokba kerülő összes strasbourgi ügy átment a keze alatt.

Elmondása szerint a kétezres évek elején még jóformán csak idős urakból állt a bíróság, míg manapság már egyértelműen a fiatalabb generációé a főszerep és a női-férfi arány is kiegyenlítettnek mondható. Az évek folyamán az Attila által vezetett magyar jogi osztály is 6-7 főre növekedett.

A korai időszakban az megnehezítette a kinti életet és az otthoniakkal való kapcsolattartást, hogy még nem volt email-kapcsolat, internet, mobiltelefon, nem volt fapados járat sem, sőt még az EU-ban sem voltunk, a határokon útlevél-ellenőrzés és pénzváltás volt a rutin. Azóta Európa szerencsére összezsugorodott! Igaz, most a járványhelyzet nehezíti az utazást, de normál körülmények között 2-3 hetente jár haza, Magyarországra, így az elszakadás sosem jelentett gondot. Elmondása szerint magyarnak érzi magát kint is, franciaként nem integrálódott, és ez nem is célja, Franciaország újabb és újabb tájait inkább utazó külföldiként fedezi fel. Ezzel párhuzamosan az évek alatt számos emberi jogi képzés oktatójaként járta a világot, különösen afrikai egyetemeken tartott előadásokat, ahol a tapasztalatcsere volt a fő szempont.

De térjünk rá az örmény vonalra, hiszen talán ez érdekli a Kedves Olvasót a legjobban! Attila olyan magyar családban nőtt fel, ahol szóbeszéd tárgya volt, hogy anyai dédnagymamája, leánykori nevén Lukács Irma, örmény származású. Azt is tudták, hogy a család ezen része, a vizmai Lukács család eredetileg az erdélyi Erzsébetvárosból származott. Az örmény származást a nagymama számon tartotta, de inkább csak sokszor emlegette, a család azonban nem feltétlenül az örmény szokások körül élte a mindennapjait.

Egy nap azonban kezébe került a Gudenus-könyv, aminek tanulmányozása során kiderült, hogy ezen az anyai ágon egészen 1762-ig fel tudja vezetni a családfáját az akkor nemesített erdélyi örmény Lukács család vonalán. A család egyik legnevesebb – oldalági – tagja volt egyébként az a Lukács László, aki 1912-13-ban rövid ideig Magyarország Miniszterelnöke volt. Attila belevetette magát a magyarörmény genealógiába. A Szongott-féle gyűjtemény segítette a továbbiakban leginkább, amiből kiderült, hogy a Lukács család eredeti örmény neve Luszig illetve Luszigián volt. A névvel úgymond nem várt családi kincsre bukkant, ami az örmény identitását is bontogatni kezdte.

Ahogy egyre inkább jutott előre a családi történetben, úgy színesedett a saját története is. Egy 2019-es örményországi utazás nyomán tudatosult benne, hogy az igazolt örmény leszármazás állampolgárságra is alapot adhat, kicsit a határon túli magyarokéhoz hasonló módon.

Egyre erősödött benne a jogászi, szakmai kíváncsiság, tényleg lehetséges-e ez, és ha igen, hogyan lehet a dolog végére járni? Így hát jereváni ügyvédektől megérdeklődte az állampolgársági kérelem pontos menetét, hogy mit hogyan kell igazolni, hiszen örmény keresztlevéllel már hosszú ideje nem rendelkezett a család. Ezt követte a sok utánjárás, és hosszas előkészítő munka, a dokumentumok hiteles fordítása, aposztilláltatása – az eljárás meglehetősen bürokratikus! Tavaly szeptemberre aztán összeállt az anyag, és Attila beadta a kérelmet személyesen, Jerevánban. Szokatlan érzés volt az OVIR névre hallgató hivatal folyosóján sorban állnia libanoni, ukrajnai, grúziai, szíriai örmények között – az világos volt, hogy sok magyar folyamodóval még nem volt dolguk az ügyintézőknek… Fél év alatt elbírálták a kérelmét, és idén márciusban, pont a vírushelyzet kihirdetésekor meg is kapta a levelet, melyben arról tájékoztatták, hogy örmény állampolgárságot kapott! Minthogy erre egyenes leszármazási úton került sor, így állampolgársági vizsgát és nyelvismeretet nem kívántak meg a jereváni hatóságok, az okiratok átvételéhez és a procedúra jogerőssé válásához azonban újabb személyes megjelenésre volt szükség. Hátráltató tényező volt, hogy pont addigra lezárták a határokat a vírus miatt.

Azonban ahogy tudott, utazott (ami távolról sem volt egyszerű, hiszen Európa felől gyakorlatilag a forrongó Minszken keresztül vezetett az egyetlen működő jereváni repülőjárat!), és idén szeptember első napjaiban kézbe vette örmény útlevelét és személyi igazolványát. Ez felemelő pillanat volt számára. „Büszkeséggel töltött el, hogy a családi emlékezet kézzel foghatóvá vált, hogy nem hagytam veszni a múltat, és e mellett egy ősi néphez tartozónak is mondhatom magamat, immár hivatalosan is.”

A legutóbbi út során már nemcsak látogató volt, hanem – ha elsőre furcsa is ezt így kimondani – második hazájába is érkezett. Alig várja, hogy ismét mehessen, és Jereván meg a Szeváni-tó környéke után felfedezze az ország távolabbi vidékeit is.

„Ha azt kérdezik tőlem, mit jelent számomra az örménység, még gondolkodnom kell a pontos válaszon, hiszen csak a közelmúltban történt a dolog: egyelőre jogi kötelék fűz az országhoz, amit azonban minden újabb ottléttel jobban a magamének fogok érezni. Nagyon rossz érzés volt például néhány héttel visszaérkezésem után a harcokról szóló híreket olvasni. Ennek kapcsán az örmény kollégákkal is szorosabb lett a kapcsolatom Strasbourgban. Mindeközben magyar-örmény kettős állampolgárként az önazonosságomból nem kell feladnom semmit, hogy örménynek is érezzem magam. Regisztrált örmény kisebbségi választóként, de persze ugyanolyan magyar (is) maradtam, mint voltam.” A három eddigi utazás során Jereván kifejezetten kedves helye lett: vonzó modern nagyváros, amit kaukázusi egzotikum, posztszovjet retró és mediterrán életöröm színesít. Némelyik belvárosi utcája nyugodtan lehetne a Terézvárosban is, öreg fák alatt teraszos vendéglők, kávézók, lounge-ok, a forgalomban pedig negyvenéves Volgák araszolnak vadonatúj Ferrarik mellett. A jerevániak nyitottak, barátságosak, sokan tudnak angolul, szóval az oda utazónak nincs nehéz dolga. Finom ételekben főleg nincs hiány, az örmény barbecue, a khorovác felülmúlhatatlan, a minden formában felbukkanó gránátalma egyenesen függőséghez vezet! Az Ararát látványa a naplementében pedig meghatározó élménnyé vált számára, amit a Kaszkád monumentális lépcsőiről újra és újra meg kell nézni és át kell érezni.

Az interjú a 2020 októberi Armenia újságban jelent meg.