Örmény arcképek
Woyciechowski Vilmos és Nuridsán Mária
Az örmény arcképekkel nem ismert embereket akarunk bemutatni, hanem egykori örmény elődeink közül némelyeknek, különböző leszármazottaknál máig fennmaradt arcképét szeretném megosztani Olvasóinkkal. Ezeknek a képeknek a piaci értékét nem ismerjük – talán nem sok –, érzelmi értékük azonban felbecsülhetetlen. A sorozatot erzsébetvárosi Lukács Róza fiának és menyének páros arcképeivel folytatjuk.
Az ábrázolt személyek: Woyciechowski Vilmos és Nuridsán Mária
A szóban forgó házaspárból a férj nemzetisége nehezen határozható meg. Atyja, Józef Woyćiechowski (1822–1889) még Csernovitzból áttelepedett lengyelként vette feleségül édesanyját (Lukáts Rózát, 1829–1877), aki a nevezetes erzsébetvárosi Lukácsok leszármazottjaként tökéletes magyarörmény volt (amennyire a XIX. század közepén az Erdélybe betelepedett örmények még őrizték nemzeti sajátosságaikat).[1]
Szüleinek harmadik gyermekeként Woyciechowski Vilmos 1856-ban született Gyulafehérváron, és – helybéli örmény közösség híján – római rítus szerint keresztelték katolikusnak. Atyja állami tisztviselő volt, aki a szabadságharc elbukása miatt elmaradt földtehermentés[2] császári megvalósítása során a birodalomban több helyen volt kénytelen állomásozni. (Így került a gyerek Vilmos 1864-ben két évre a galíciai Liskóban lengyel iskolába.) Szülei közt a német volt a közvetítő nyelv atyja lengyelsége és anyja magyarörménysége között.
Vilmos felnőtt fiatalemberként, menyasszonyától ösztönözve kezdett magyarul tanulni, hogy azután tökéletes kétnyelvűvé váljon. (Idős korára a lengyelt már nagyrészt elfeledte.) Amikor 1865 táján a földtehermentési bizottmányok munkája befejeződött, akkor Vilmos atyjának munkaköre is megszűnt, ezért új munkahely után kellett nézzen. Ezután számviteli jártasságának köszönhetően főkönyvelő lett Balánbányán, mégpedig annál a baláni rézbánya és kohómű részvénytársaságnál, amelynek egyik főrészvényese Nagyszebenben Nuridsán Antal, dúsgazdag örmény kereskedő (a korábban bemutatott erzsébetvárosi Nuridsán Bogdán fia!) volt.
Vilmos érettségi Bécsben kereskedelmi főiskolára járt, majd – a család anyagi helyzete miatt – egyéves önkéntesi szolgálatra jelentkezett. Katonai adatlapja szerint tökélete német- és magyartudásán kívül a szolgálat ellátásához szükséges mértékben románul is beszélt – ez neveltetési környezeténél fogva szinte természetes volt. 1878-ben létszámfeletti hadnagyként tartalékos állományba került. Közgazdasági végzettsége alapján tartalékállományba kerülése után előbb egy fiumei banknál talált állást, majd hamarosan Budapesten, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank (MLPB) Dorottya utcai székházában.
Vilmos még katonaiskolás fiatalember volt, amikor édesanyja, Róza asszony alig 47 esztendősen meghalt, de Vilmoson kívül még másik hét testvére is anya nélkül maradt, így özvegy atyjuk olyan tanintézet után nézett, ahol leányai anyát pótló gondos nevelést kapnának. A korabeli erdélyi császári közigazgatás központjaként Nagyszeben volt az ideális választás.
Nuridsán Antal, a gazdag örmény nagyszebeni divatáru-nagykereskedő, hasonló gondokkal küzdött, mint Vilmos atyja, mert Antal fiatal feleségét, Temesvári Lizát 1871‑ben elvesztette és azóta három gyerekét, köztük két leányt egyedül kellett volna nevelnie. Antal egy ideig egyedül látta el gyermekei nevelését (persze szakácsnő és cseléd segítségével). A legidősebb gyerek Mariska volt, aki egy felnőtt hozzáértésével és ügyességével töltötte be a háziasszonyi szerepet – már 13 éves korában saját szakácskönyvet kapott a család szakácsnőjétől, amit később számtalan maga-gyűjtötte recepttel egészített ki – az édesanyát azonban nem pótolhatta. A lányok serdülőkorba lépése arra ösztönözte Nuridsán Mari atyját, hogy lányait a nagyszebeni orsolyiták leánynevelő intézetébe adja.Woyciechowski Vilmos kishúga, Adélka és Nuridsánék nagylánya, Mari, a nagyszebeni orsolyitáknál megismerte egymást és barátságba kerültek egymással, amiből érdekes helyzet alakult ki. A Nuridsán család és a Woyciechowski család össze-összejárt, részben a lányok közös iskolája, részben az atyák „szakmai” kapcsolata miatt, és hamarosan kettős románc alakult ki. Az 56 esztendős, 11 éve özvegy Nuridsán Antal beleszeretett Mari leánya iskolatársnőjébe, a nála 36 évvel fiatalabb (még csak 18 esztendős) Woyciechowski Adélkába és 1882 októberében annak rendje módja szerint feleségül is vette. A rokonság alapján Vilmos és Adélka férje, Antal közt közvetlen, baráti kapcsolat alakult ki. Nem sokkal ezután Nuridsánék Mari leánya és Woyciechowskiék Vilmos fia is egymásba szeretett, és 1886 májusában ők is egybekeltek. Így tehát a Woyciechowskiak és a Nuridsánok közt érdekes kettős családi kapcsolat jött létre.
Az ifjú pár, Woyciechowski Vilmos és Nuridsán Mari, a férj munkahelye miatt Budapestre telepedett, és a Fővámház mögött, a bank alkalmazottainak lakást biztosító, frissen felépült épület második emeletén kaptak szép lakást. (Ma a Corvinus Egyetem informatikai intézete működik az épületben.)
A család élete boldogan folyt, körülöttük a főváros rohamtempóban gyarapodott: egyebek között kiépült az Andrássy-út és alatta megépült az első földalatti, felépült a Fővámház, a millenniumi ünnepségekhez kapcsolódóan szinte Woyciechowskiék ablaka előtt átadták a Ferenc József hidat, a rakpartok kiépítésével szabályozták a Dunát, és hamarosan villamosvasút-vonalakat is kezdtek építeni: az egyik épp a házuk előtt ment el, így Vilmosnak ezentúl nem kellett a Dorottya utcáig gyalogolnia. A biztos egzisztencia felhőtlen életpályát látszott biztosítani az egymás után érkező gyermekeknek. Mariska 1887-ben született, keresztanyja (Lukács Béláné, született Gajzágó Fatime Zaïda) tiszteletére Mariska keresztnevei közt szerepelt a Fatime is. (Mariska-Márici tanítóképezdébe járt, és fennmaradt naplója, melyben első próbatanításáról lelkesen számolt be.) 1889‑ben született a nagyapja emlékezetére keresztelt József (matematikatanár és tudománytörténész lett), majd 1893-ban Erzsébet és 1897-ben Vilmos (aki köztisztviselő lett). 1906‑ban azonban váratlanul súlyos csapás érte a családot: a 19 éves, végzett tanítónő Mariska egy októberi szombat délután, fáradságról, gyengeségről panaszkodott. Sápadt volt, szédült, és hiába feküdt le, egyre rosszabbul érezte magát. A kihívott orvos teljesen tanácstalan volt, semmit nem tudott tenni. Mariska lehunyta a szemét és csendesen elaludt örökre. A boncolás utóbb megállapította, hogy lépverőér-repedés következtében előállott belső vérzés vitte el.[3]
Woyciechowski Vilmost és nejét, Nuridsán Marit nagyon megviselte legidősebb gyermekük (Mariska) elvesztése. Mária attól kezdve szinte minden ruhájához viselte a fekete gyászszalagot. Nuridsán Mária 1927-ben halt meg, férje, Woyciechowski Vilmos pedig 1935-ben.[4]
A festmények és mintáik
A családi fényképalbumban az utódok számára megőrződött egy fénykép, ami Nuridsán Máriát (Marit) ábrázolja. A fénykép bizonyosan 1906-után készült, mert Mari ruháján már látható a gyászszalag.
Később a fénykép alapján festmény is készült az asszonyról. A mintegy 2 cm x 3 cm-es fényképpel ellentétben a festmény mintegy 50 cm x 65 cm, széles arany keretben álló tojásdad vászon ábrázolja Nuridsán Máriát, az elmaradhatatlan gyászszalaggal. Arca komoly, sötét ruhájának fehér nyakrészén egyetlen arany bross, és egy igen vékony aranylánc. Meglepő, hogy a képen valószínűleg ugyanaz az aranylánc látható, amit édesanyjának, Temesvári Lizának, sőt, nagyanyjának, Zakariás Katalinnak az arcképén is ábrázoltak! Lehet, hogy a nőágon öröklődő lánc volt mindhárom nemzedék számára a megörökítésre kiválasztott ékszer!
Férjének, Woyciechowski Vilmosnak a képe is fénykép után készült.
Vilmos portréja a mintául szolgáló fényképnek csak a lényegi részét ábrázolja. A portré feleségének képével azonos méretű és hasonló keretezésű, hiszen a feleség képét keretezését nyilvánvalóan férje képének párjaként készíttették. A kép nemrég történt restaurálásakor láthatóvá vált a készítés 1901-es dátuma és a festő neve. Eszerint Vilmos portréja készült előbb, 1901-ben (tán a 15. házassági évfordulóra?), és Marié utóbb, 1906 után.
Vilmos arca e képen még nem tűnik öregnek, bár elég komoly – legalábbis ahhoz képest, hogy ismerjük egy öregkori képét is. (Arról egy másik alkalommal.)
Vilmos és Mariskája arcképe előbb lányuk, később unokájuk szobájában mindig egymás mellett függtek. Szerencsére épen megmaradtak, ma egyik dédunokájuk őrzi ragaszkodással…
(1) Mivel az EÖGYKE tagjainak és támogatóinak igen nagy hányada is alig 10-20%-nyi örmény vért mondhat magáénak – nem mintha a származást és a közösségi tudatot százalékban lenne szabad méricskélni – de Vilmos anyjától (Lukács Rózától) örökölt 50%-a talán elegendő lehet, hogy elfogadjuk magyarörménynek…
(2) A földteher-mentés mibenlétéről az „Örmény arcképek – Józef Woyciechowski és Lukács Róza…” kapcsán olvashatunk.
(3) Az öröklődés furcsa tréfája folytán 85 évvel később ugyanígy, lépverőér-repedés okozta belső vérzésben halt meg Mariska unokaöccse, Jelitai Vilmos is, 55 éves korában.
(4) Mária temetése után a parcella megtelt, lezárták, ezért férjét máshova temették. Így állt elő az a helyzet, hogy míg Mária sírját utóbb az utódok hagyták felszámolni, de Vilmosét sikerült máig megőrizni.
