Örmény arcképek
Woyciechowski Vilmos
Az örmény arcképekkel nem ismert embereket akarunk bemutatni, hanem egykori örmény elődeink közül némelyeknek, különböző leszármazottaknál máig fennmaradt arcképét szeretném megosztani Olvasóinkkal. Ezeknek a képeknek a piaci értékét nem ismerjük – talán nem sok –, érzelmi értékük azonban felbecsülhetetlen. A sorozatot jelitai Woyciechowski[1] Vilmos öregkori arcképével folytatjuk. Vilmosról és feleségéről korábban már szóltunk, bemutatva két arcképüket, Vilmosról azonban később készült még egy festmény, ez adja jelen soraink indítóokát.
Az ábrázolt személy: Woyciechowski Vilmos
Vilmos az atyja révén lengyel, de édesanyja – erzsébetvárosi Lukács Róza – révén magyarörmény származású volt. (Származásáról a Füzetek előző számában részletesebben írtunk.) Vilmos „örmény felét” erősítette Nuridsán Marival 1886-ban kötött házassága, amiből két fiú és két leány született.
Vilmos Budapesten biztos egzisztenciájú banktisztviselőként élte le életét. Érdekes, hogy már benne is felbukkant az édesapjában is megmutatkozódó vonzódás a számok világához. (Sőt, később nagyfiában és unokájában is.) Vilmos banktisztviselői élete azonban nem volt eseménytelen. Már fiatal korában, még életének erdélyi szakaszában megszerette a természetjárást, bebarangolt számtalan szép tájat, Erdélyben szinte minden hegyorom személyes jó barátja volt, Zalatnával kezdve a Vulkoj és a Detunata után sorra járta az Erdélyi havasokat, majd 1882-ben külföldre is eljutott. 1885-től, Budapestre áttelepülése után is hódolt szenvedélyének. A gyönyörű tájak mellett különös érdeklődéssel gyűjtötte a szép kristályokat, csigákat, kagylókat.[2] Turistáskodása azonban nem magányos vállalkozás volt: megalakulásától tagja volt a MTE-nek,[3] serdülő leánykáival részt vett a dobogókői kő turistaház felépítésében és legnagyobb gyönyörűségére szolgált, ha eladósorba serdülő Mariska lánya is részt vett a csoportos kirándulásokon. Vilmos 1898-től 1913-ig az MTE Budapesti Osztályának választmányi tagja, majd hosszú éveken át pénztárosa, később ellenőre volt. 1906-ban Vilmost is súlyosan megviselte 19 esztendős nagylányuk elvesztése,[4] de egyfajta vigasztalást jelentett számára, hogy felfedezte a szép tájak megfestésében rejlő öröm ízét. (Sosem lett hivatásos művész, híres sem, de utódai máig büszkén őrzik W. V. szignójú csendéleteit.)
Józsi fia tudományos pályára került.[5] Erzsike leánya férjez ment egy fiatal bakteriológus katonaorvoshoz, azonban a várva várt unokák még nyolc évig nem érkeztek meg! Legkisebb fia, Vilike, az első világháborúban orosz hadifogságba esett, ahonnét hónapokig semmiféle hírt nem kaptak, de végül csodával határos módon hazatért. Vilmos első unokája végre 1925-ben érkezett meg, azonban a nagyszülők nem sokáig örvendezhettek: a boldog nagymama (Nuridsán Mária) 1927-ben meghalt. A magára maradt Vilmosnak nyugalomba vonulása után már csak a nagy sokára mégis megérkező unokák jelentettek örömöt. Bár az MTE tiszteletbeli választmányi taggá nyilvánította, túrázni már nem volt se kedve, se ereje. Hamarosan az egyesület korelnöke lett.
A szeretett feleségétől tanult módon háztartási füzetet vezetett, amibe gondosan feljegyezte kiadásait. Öreg korára szemére hályog borult, így utolsó füzetének bejegyzései nehezen olvashatók, azonban a címoldali felirat sokat mondó: „Istennel! (utolsó) háztartási könyvem. Megkezdve 1935. január”. Mintha érezte volna, hogy lejárt élete rúgója! 1935. május 14-én hunyt el. Két nap múlva temették el nagy részvét közepette a Fiumei úti („Kerepesi”) temetőben. Temetésén a Magyar Turista Egylet alelnöke búcsúztatta és méltatta a magyar turistaság érdekében kifejtett több évtizedes munkásságát.
A festmény és mintája
A családi fényképalbumban az utódok számára megőrződött az a fénykép, ami 1932-ben készült Woyciechowski Vilmosról. (Tán MTE korelnöksége alkalmából készült?)
A fényképről utóbb szép olajportré készül. Mérete nagyjából 70 cm x 90 cm, és széles, díszes, de ugyanakkor nyugalmat árasztó képkerete sorozatunk egyik legszebb arcképévé teszi. Érdekes, hogy a nyári öltözéken az általa oly igen szeretett MTE jelvényét kitüntetés-szerűen viseli. Sajnálatos, hogy nem csak festőjét nem ismerjük, de még a festmény megrendelőjét se ismerjük…
Vilmos arca, mind a mintául szolgáló fényképen, mind az azt igen hűen visszaadó festményen kétségtelenül öreg – hiszen 76 esztendős volt –, de valami mély, csendes derű sugárzik belőle. Tán ennek volt köszönhető, hogy bár a festményt Vilmos lánya is, unokája is az ágya fölött szerette látni, de mindenkire másra is mély benyomást tesz, akinek a tekintete elidőzhet rajta…
(1) Azért említettem meg „jelitai” előnevét, mert a Woyciechowski/Woyciechowsky családnév magyarországi használata kudarcba fulladt: nem volt jóformán egyetlen olyan dokumentum sem, amiben az illetékes hivatalnokoknak sikerült volna helyesen leírni a lengyeles nevet: ahány próba, annyi hibás írásmód. Ezt megelégelve Vilmos fiai – József és ifjabb Vilmos – a családi legendárium szerinti, nálunk soha nem igazoltatott lengyel nemesség jelita előnevét felhasználva, belügyminiszteri jóváhagyással 1934-ben Woyciechowski-ról Jelitai-ra változtatták a nevüket, ezzel megszüntették az örökös hibázások forrását.
(2) Vilmos hatalmas ásványgyűjteményét megözvegyült és nyugdíj nélkül maradt leánya 1956-ban eladta a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ahol ’56 őszén a harcok miatt kitört tűzben elpusztult…
(3) MTE: Magyar Turista Egyesület
(4) A gyászoló mama attól kezdve mindig egy kis fekete szalagocskát viselt gyásza jeléül.
(5) Róla lásd: http://tudosnaptar.kfki.hu/j/e/jelitai/jelitei_gyarmati.html
