Vallás
A vallás tematikájú írásokat két szempont szerint lehet elkülöníteni: aszerint, hogy ezek aktuális hírek, összefoglalók különböző egyházi eseményekről, személyekről vagy zarándoklatokról. Illetve aszerint, hogy múltbéli, vallástörténeti jelentőségű eseményekről vagy jeles személyiségről szóló írások.
Egy letűnt kor vallása
A szerkesztők olyannyira fontosnak tartják a vallásuk kezdeti időszakának, illetve a történelem során való fejlődésének bemutatását, hogy sokkal többet foglalkoznak a múlttal, mint a jelennel. A vallás múltbéli állapotának kategóriájában levő cikkeket saját meghatározásuk szerint a szakközlemények kategóriába sorolják. Ezekben gazdagon hivatkoznak egyes történészek, irodalmárok munkáira, és tudományos ismeretterjesztőszöveg-jellegűek.
Az örmény nemzet ős vallása I. (G. J. G. M. 1887: 40–45) című, két részből álló tudományos munka visszaröpít az ókorba, az örménység civilizációjának hajnalára. Nem meglepő, hogy a Krisztus előtti időkben, az örmény nép is többistenhitű, bálványimádó volt. Megtudjuk, hogy az örmény szavak eredetéből adódóan valószínűsíthetően a zoroasztrizmushoz hasonló jellegű volt az örmények vallása is. „… Innen kölcsönözték a szellemi lények dualismusát is; az egyik lény jó, a másik rossz; (…) valamint az örményeknek, úgy azoknak is, kik Zoroaster tanát követték, nem voltak templomaik, mivel e tan szerint tiltva volt az istenséget a templomok korlátolt fedelei alá szorítani.”(G. J. G. M. 1887: 41) A folytatásban, Az örmény nemzet ős vallása II.-ben (G. J. G. M. 1887: 119–123) az örménység második istenségével, Anahit asszonnyal ismerkedhet meg az olvasó. Ő a szemérmetesség anyja, az örmény nemzet dicsősége és életadója, Örményország lelke és élete. A harmadik főistenség Hős Vahagen. Ő a Vahuni uralkodócsalád ősapja, akit a kutatók Herkules alakjához hasonlítanak… A főisteneken kívül felsorolásra kerülnek a többiek is. Tűr például Apollón megfelelője volt. Mérhagan a fény, a Nap, és a tűz istene volt, Héphaisztoszhoz hasonló. Athénét Naneaként tisztelték.
Az örmény isteni tiszteletnek (liturgia) szép jellegei (Duha 1887: 91–92) című szakközlemény a keleti egyház egyik legrégibb és legszebb istentiszteletét mutatja be. Liturgiájukban a szertartásoknak és imádságoknak „két fő jellege van: tekintélyes régiség és klasszikai nyelvszépség.” (Duha 1887: 91) Ugyanis a szentírást az örmény irodalom aranykorában, azaz a 4. század végén, az 5. elején különösen igényes nyelvezettel fordították örmény nyelvűre. Az ebben az időben keletkezett szertartások és ceremóniák díszét, magasztosságát megtartották, megőrizve a keleties rítus titokzatosságát és szépségét.
Ebben a témában is érezhetően sok történelmi, egyháztörténeti rész vegyül a cikkekbe. A szerkesztők különösen nagy hangsúlyt fektetnek annak kidomborítására, hogyan változott a vallás a történelem során. Emellett pedig természetesen az éppen aktuális valláshoz kapcsolódó események, hírek elmondásának is helyet adnak. Erről a következő alfejezetben olvashatunk.
A jelenkor vallása
Ebben a kategóriában nekünk, kívülállóknak végre valóban lehetőségünk adódik megérteni, milyen is az örmények vallása. Az örmények Európában és különösen Austria-Magyarországon I. (Gopcsa 1887: 86–90) című szakközleményben Dr. Gopcsa László nyújt nekünk rálátást a világ örmény lakosságának alakulására, illetve segít eligazodni az örménység vallási viszonyait, hovatartozásukat illetően. Vallási szempontból két csoportra: „… katholikusokra és schizmaticusokra oszlanak. Az elsők »egyesülteknek« is hívatnak, elismerik a pápát, mint lelki főpapjukat és vannak saját érsekeik és püspökeik; míg az utóbbiakat »nem egyesült örményeknek«, »Gregorianistáknak«… nevezik”. (Gopcsa 1887: 87–88) A schismaticus örmények nem ismerik el a pápát, a Szentléleknek csak az Atyától való származását hiszik, nem hisznek a purgatóriumban és a lélek halhatatlanságában sem. Az egyesültek mindig arra törekednek, hogy a schismaticusokat megnyerjék, és egyesülhessen a két vallásfelekezet, azonban mindig ellenállásba ütköznek az utóbbiak részéről. Az esetet később, a szeptemberi lapszámban is érintik. Az örmény kérdés (Szongott 1888: 263–267) c. írásban Szongott Kristóf egy Larus által írt, tizenhat kötetben megjelenő ismerettárból fordít egy részletet. Ez azért is említésre méltó, mert a programadó cikkben kijelenti a szerkesztőség, hogy politikai jellegű írásokat nem közöl. Ez azonban nem magának az Armenia szerkesztőségének a szellemi terméke, másodsorban pedig ismertető jellegű, nem politizál, nem formál véleményt, pusztán informál.
A Tükördarabok a honi örmények viszonyairól és jelleméről (Ávedik 1887: 268–273) című összefoglaló sok hasznos tudnivalóval szolgál az erdélyi örmények vallásos életét illetően. Erdély-szerte az örménység a római katolikus vallás híve, Szamosújváron, Erzsébetvároson, Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen viszont óörmény nyelven celebrálják a misét. Az örmény szentmise megőrizte a IV. században meghonosított jellegét. Időben hosszabb az örmény a latin szertartásnál, nyelvezete pedig az örmény irodalom aranykorának jellegzetességeit hordozza magán. Az örmény pap a keresztség után a bérmálást is feladja a megkeresztelt csecsemőnek. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor a szentmisét csak énekszó, sem zene, sem orgona nem kíséri. „… Sok van fenntartva az első keresztény istenitisztelet szertartásaiból. Maig is éneklik az emlitett ünnepeken, a mit a régi keresztény korban gyakorlatilag is érvényesítettek: »a hittanulók, kétkedők, vezeklők, tisztátalanok távozzanak az isteni titok elöl!«” (Ávedik 1887: 269) Ugyanis a kereszténység felvételének idejében bezárták a templom kapuit, ajtóit, hogy a pogányok vagy az arra nem érdemesek ne háborgassák a misét. Ezeken kívül viszont az örmény nyelvű azonos a többi, erdélyi latin szertartással.
Folklórhagyomány
Gazdag merítkezésre ad lehetőséget ez a témakör, ugyanis számos értékes, kultúrtörténeti szempontból jelentős gyűjteményt, beszámolót, tudományos munkát közölnek. Ezek a leírások talán a nem örmény olvasók számára még izgalmasabbak, hiszen egy olyan kultúrába kalauzolnak, amely a Kelet egzotikumát hordozza magán. Így egyszerre érezhetjük tőlünk nagyon távolinak, bizonyos jegyeit mégis egész közelinek. A cikkek ez esetben is két csoportba sorolhatóak.
Folklór
A népköltészet, a folklór ősidők óta segítenek nemcsak túlélni, de megszínesíteni is a hétköznapokat. Olyan alkotások ezek, amelyek által az emberek saját maguknak szolgáltathattak magyarázatot az őket körülvevő világ működéséről, a körülöttük történő eseményekről. Az Armenia dolgozótársai is tisztában voltak azzal, mennyire izgalmas adatokat gyűjthetünk egy nemzet népköltészetének megismerése által.
Az óörmény népies költészet I. (Molnár 1888: 97–100) az első része a dr. Molnár Antal által írt, öt részben közölt tudományos-ismeretterjesztő írásnak. Az örmény civilizáció bölcsője az Arexes-folyó medencéjében volt, nem meglepő, hogy a pogány örménység hitvilága, folklórelemei is az Arexes-folyó mentén virágoztak. A folytatásban, Az óörmény népies költészet II. -ben (Molnár 1888: 147–148) már részletesebben tájékozódhatunk a népköltészetről. Ezek főként balladák, és három csoportba sorolhatóak: a történeti énekek az uralkodók, kiemelkedő személyiségek alakját és cselekedeteit éneklik meg; a mértékes énekek ritmikusságukról kapták az elnevezésüket; az erkölcsi énekek pedig értelemszerűen az erkölcsös életet, a példakövetés fontosságát hangsúlyozzák. Az ismeretterjesztő harmadik részében (Molnár 1888: 162–165) a szerző egy Chorenei által gyűjtött legendáról számol be, amely Háig pátriárka és Bél istenség csatájáról szól, és amelyen a görög történetírás hatásai érezhetőek. A negyedik rész (Molnár 1888: 197–201) kiemel egyet a történeti énekek közül, és abból közöl részleteket. A befejező részben pedig II. Artaxes fejedelem hosszas és virágzó kormányzásának a nép emlékezetében való megmaradásáról olvashatunk.
Az Armeniában közölt írások és cikkek közül minden bizonnyal az egyik legértékesebb az a háromrészes gyűjtemény, amely örmény közmondásokat tartalmaz. Az Örmény közmondások I. (Gopcsa 1888: 249–250), II. (Gopcsa 1888: 279–281) és III. (Gopcsa 1888:352–355) Ábgár Hohánneszián gyűjtései, amelyet Dr. Gopcsa László fordításában közöl a folyóirat. Az első részben 57, a második- ban 53, míg a harmadikban 61 közmondást találunk.
Hagyomány-életmód
Ebben az alfejezetben az örménység ünnepi szokásaira vonatkozóan is érdekes információkat találunk.
Az Uj-év és karácson Örményországból -az örmény család-életből (Cselingerián 1888: 18–23) című tájékoztatóból megtudjuk, hogy az örményországi örmények más keresztény nemzetekhez képest egy leegyszerűsített karácsonyt ünnepelnek. Ők például a karácsonyfa feldíszítésének szokását egyáltalán nem tartják. Illetve sajátos naptári évükhöz igazodva, ők az egyetlen keresztények, akik vízkeresztkor, január 5-én ünneplik a szentestét. A karácsonyt 14 napos böjt előzi meg, ez viszont gazdag böjt, mivel ilyenkor a legminőségibb és legtáplálóbb életeiket fogyasztják. Az újév sem éjfélkor, hanem reggel van, és ők ilyenkor, korán reggel, újév napján ajándékozzák meg egymást. Ilyenkor általában meleg, új ruhákat kapnak, amelyeket magukra öltve elmennek a legközelebbi folyóig, mezítláb a vízbe állnak. A családfő megmárt egy-egy szelet kenyeret a vízbe. A vizes kenyeret hazaviszik, és a lakoma mellé elfogyasztják.
Farsang témakörben három írást is találunk. A Farsang Örményországban- az örmény család-életből (Cselingerián 1888: 89–90) című cikkben a vízkereszt után kezdődő, az egész év legvígabb időszakának szokásait olvashatjuk. Az arcfestésnek és a jelmezbe öltözésnek is van hagyománya, ezeket viszont leginkább szűk családi körben gyakorolják csak. Ének- és zeneszóval mulatnak. „Húshagyó estéje” a legizgalmasabb, mert ilyenkor a környék legtekintélyesebb családjánál gyűlnek össze vacsorára. Táncolnak, játszanak és énekelnek. A kisgyermekek és apjuk közti szerepcsere pedig sok vidám pillanatot eredményez az ünneplők körében. Pontosan figyelnek arra, mikor üt éjfélt az óra, mert akkortól kezdődik a böjt időszaka.
Az örmény hámál-ok-keleti életkép (Szongott 1887: 242–244) kezdetű cikk a tradicionális teherhordó mesterséget mutatja be. A kereskedő- és kikötővárosokban jellegzetes látványt nyújtanak az utazók csomagjait a szekérszerű kocsikon a hátukon húzó férfiak. Ezek a férfiak nem családokban élnek, hanem kizárólag férfiakból álló, kommunaszerű csapatokban, szerény életmódot folytatva.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik
