A 19. századi örmény kultúra az Armenia folyóiratban

Jelen tanulmány szerzője, Vákár Zsanett az örmény kultúrát vizsgálja, a XIX. század magyarörmény sajtójának meghatározó szereplőjének, az Armenia folyóiratnak írásain keresztül. Elsősorban a folyóirat első két évfolyamának -1887-1888- áttekintésével bebizonyosodik, hogy “az Armenia a 19. századi örmény kultúra közvetítője, hordozója és terjesztője volt. Több mint folyóirat, több mint sajtóorgánum. Olyan szellemi termék, amely megjelenésének éveiben a magyarörménység és főként az erdélyi örménység szellemi koordinátorának szerepét töltötte be.” A tanulmány a közelmúltban portálunk által is közreadott nagyszerű fejlesztés fényében is fontos, mely lehetővé tette, hogy az Armenia folyóirat tartalma immár az interneten is olvasható, kereshető legyen. Erről ITT írtunk részletesen. Ennek a hatalmas, immár könnyen elérhető kincsnek az első néhány olvasnivalójának kiválasztásában is segítséget nyújt az alább közreadott tanulmány. (A szerkesztő)

Az örménység történelmének rövid ismertetése, és bevándorlásuk Erdélybe

A mai Örményországot a Kaukázusi-hegylánctól délre találjuk, a Sevan-tó és az Arexes-folyó közé eső területen. A mindössze alig 30 000 négyzetkilométeren fekvő, kis ország az egykori örménység által bírt területeknek mindössze a töredéke. A történelem során ugyanis az örmény népet folyamatosan háborgatták a szomszédos országok, a környező nagyhatalmak, a százezrével kivándorolni kényszerülő nép pedig szétszóródott a világon. Viszont az identitástudatuk és a kulturális örökségük máig erős kapocsként tartja össze őket. Ennek az örökségnek a részét képezi az a gazdag legenda- és mondavilág, amely alapján saját magukat bibliai személyektől, pontosabban Noétól származtatják. Khorenei Mózes történetíró is beszámolt arról, hogy az örmény nép Hajktól származik. Ő Torgom 􏰀a volt, Torgom apja pedig a bibliai Noénak a dédunokája. (Gazdovits 2006: 18) A bibliai hagyomány szerint ugyanis, az özönvizet követően az Ararát-hegyen feneklett meg Noé bárkája. A hitvilágon túlmenően, a származásukat illetően azonban nem jelenthető ki biztos állítás, a történészek két elméletet tartanak elfogadhatónak. Abban viszont már egyetértenek, hogy Kr.e. a VI. században alakult meg az első örmény állam. Fejlett és gazdag civilizáció volt az övék, kiváló mezőgazdasági viszonyokkal és földrajzi helyzettel. Gyakorlatilag már az ókorban megkezdődik a hódítások, háborúk, megtorlások, áttelepítések, hittérítések sorozata, amelynek következtében menekülniük kell. Az örmény nép az idők során a nagyhatalmak közül leginkább a kereszténységet pártolta, olyannyira, hogy III. Nagy Tiridátesz uralkodása alatt 301-ben államvallássá nyilvánították a kereszténységet a világon elsőként. Később azonban, 451-ben az örménység kivált az addig egyetemes, keresztény egyházból, megalapítva az örmény nemzeti egyházat.

Szétvándorlásuk különböző időszakokhoz kötött, és hullámszerű folyama- tokban ment végbe. Az Erdélybe való érkezésük sem történik egy nagy hullámban, annak ellenére, hogy a köztudat az 1672-es évet tartja az örménység Erdély- be való betelepülési idejének. Ugyanis ebben az évben fogadta be őket birtokaira I. Apa􏰀 Mihály fejedelem. (Anahit 1996: 9) Azonban nem ismeretlen helyre jöttek a XVII. században, hiszen előtte lassú beszivárgás formájában történt a bevándorlás. Az első örmények például a római korban, éppen a hódító rómaiak légiós katonáiként érkeztek a IV. században Erdély és Pannónia területére. (Gazdovits 2006: 132–133) Később, a XV. századtól „… egyrészt Havaselvéről, többnyire pedig Moldvából jöttek. Kis számban egyenesen Lengyelországból, vagy innen Moldván keresztül is érkeztek örmények Erdélybe”. (Gazdovits 2006: 111)

1672-ben viszont „mintegy 10 000 moldovai örmény személy, illetve a 3000 család (= 12 000–15 000 fő) egyszerre, de két részletben és több szoroson keresztül érkezett Erdélybe…”. (Gazdovits 2006: 164) A Borgói-hágón keresztül érkeztek az észak-moldvai örmények, akik Beszterce és Naszód környékén telepedtek le. A Békás-szorosan át jöttek a közép-moldvai menekültek – ők Gyergyószentmiklóson és Ditróban telepedtek meg. A dél-moldvai menekülők pedig leginkább a Gyimesi-szoroson keresztül jöttek Csíkszépvízre. Egy kisebb, még délebbi csoport az Ojtozi-szoroson keresztül érkezett. A menekülő tömegek közül többen még beljebb vándoroltak Erdély szívébe, pl. Ebesfalvára (ma Erzsébetváros), Gerlára, Petelére, Gyergyószentimrére, Marosfelfaluba, Bonyhára, Csíksomlyóra, Gyulafehérvárra. Amint letelepedtek, igyekeztek a magyar társadalom hasznos polgáraivá lenni. Főként kereskedésből éltek, amivel rövidesen fellendítették Erdély gazdasági életét. Itt polarizáltan éltek tehát, de kialakultak nagyobb létszámú örmény közösségek, ahol kolóniáknak, kompániáknak nevezték önmagukat. Az egyik ilyen volt Gyergyószentmiklós: I. Apafi Mihály ezt a települést jelölte ki számukra. Emellett jelentős örmény kolónia élt Csíkszépvízen is. Mindkét településen a tímárságból, azaz a bőrcserzésből éltek, illetve a szarvasmarha-kereskedelmet is sikerre vitték. Ezenkívül engedélyt kaptak két város megalapítására is.

1700-ban, a hittérítő Verzerescul Oxendius püspök kezdeményezésére kezdenek hozzá Szamosújvár kiépítéséhez. 1787-re pedig már elnyerik a szabad királyi városi státuszt, ugyanúgy, mint egy évvel korábban az erzsébetvárosiak is. Az erzsébetvárosi örmények “önkormányzatot és első fokon bíráskodási jogot, valamint kvártély- és előfogat-mentességet kaptak…”. (Pál 1997: 4) Ez azt jelentette, hogy – a szamosújvári lakosokon kívül – az erdélyi örmények csak Erzsébetvároson intézhették el hivatalos irataikat, és ez volt a régió igazságszolgáltató központja is. E két város alapítása és léte nemcsak Erdély vagy a Kárpát-medence, hanem világszer- te kiemelkedőnek számít, mint ahogy az ezekből a városokból szerteágazó önnevelési program is.

Az armenisták

Az örménység identitástudatában a legmélyebben gyökerező elem a vallás, kultúrájuk fontos meghatározó eleme pedig az etnikai tudat. Erdélyben önmagukat nagy természetességgel magyarörményként határozták meg, erősítve ezzel kettős kötődésük kifejezését. Azonban annyira igyekeztek jó magyar polgárokká lenni és beilleszkedni, hogy a teljes asszimiláció veszélye fenyegette őket. Ezt viszont egy lelkes, öntudatos értelmiségmag felismerte, és egyfajta válaszként az identitásválságra, a nemzeti öntudat megóvása és éltetése érdekében jelentős örménységkutató mozgalom indult el. Ennek első képviselői Gabrus Zachar és Lukácsy Kristóf voltak. Gabrus Zachar pap, tanító, író és hivatalnok volt, a magyarországi örménységkutatás megalapozója. Lukácsy Kristófot pedig a történelmi gondolkodás első magyarországi örmény képviselőjeként tartják számon. Az ő munkásságuk által kitaposott ösvényen indult el többek közt Avedik Lukács, Govrik Gergely, Szongott Kristóf, Molnár Antal, Merza Gyula, Gopcsa László, Bányai Elemér is. A virágzásnak induló örménységkutatás szülte Szamosújvár és Erzsébetváros történeti monográfiáit, és az örménységgel kapcsolatos genealógiai és etnográfiai kutatásokat. Egy új ideológia is született, amely az armenizmus elnevezést kapta, és legfőbb célja a nemzeti tudat újjáélesztése volt.

Szongott Kristóf tanár, armenológus

Az armenisták soraiból Szongott Kristóf tevékenysége a legkiemelkedőbb. A leginkább magyarörmény historikusként emlegetett gimnáziumi tanár kitartó munkájával és lelkiismeretes hozzáállásával nemcsak a korabeli új generáció nevelésével foglalkozott, hanem az örmény kulturális élet fellendítését is szívén viselte. Kutató- és gyűjtőmunkája kiemelkedő. Istenfélő, középpolgári örmény kereskedőcsaládba született, szülei ragaszkodtak őseik hitéhez és szellemi hagyományaihoz. Az elemi iskolát Szamosújváron végezte, majd a gyulafehérvári főgimnáziumi tanulmányait követően visszatért szülővárosába, ahol a helyi örmény progimnázium tanára lett. 40 évig volt a pedagógusi pályán. (Anahit 1996: 11) Az erdélyi és magyarországi örménység kimagasló kulturális képviselője volt. „Óriási érdemeket szerzett a magyarországi örmények történelmi gondolkodásának fejlesztésében. Lukácsy útján járva ő írta meg elsőként, gazdag forrásokra és levéltári anyagokra támaszkodva a Szamosújvár történetét három kötetben, de fontosak a magyarországi örmények genealógiájáról és etnográfiájáról írt munkái is.” (Anahit 1996:11)

Cikkünk a következő oldalon folytatódik