A Sziget titka I.

Múlt év novemberében magyarörmény zarándokok látogattak Velencébe és egyúttal a Szent Lázár szigeti Mechitarista kolostorba. A zarándokút élményeiről szólt a 2023 januári Fővárosi Örmény Klub. A beszámolót hallgatva és a képeket nézve eszembe jutott egy korábbi Velencei zarándokút, amelyen páter Fogolyán Miklós atya volt az vezetőnk, aki megmutatta Velence örmény emlékeit és természetesen Szent Lázár szigeti Mechitarista kolostort is. Az úton velünk volt dr. Magyar István Lénárd világi ferences szerzetes is, aki a látottakat és elhangzottakat lejegyezte, majd egy cikksorozatban közkinccsé tette. A sorozat címe: „A sziget titka”. Később az élet úgy hozta, hogy a sorozat befejezetlenül zárult. Sok évvel később egyszer találkoztam Lénárddal és érdeklődtem, mi is a sziget titka. Nem árulta el, csak mosolygott. Végül rávettem, hogy írja meg a lezáró cikket, vagy cikkeket. Ígéretet tett, de sajnos a betegség, majd a halál közbeszólt. A sziget titkát ma sem tudom, de ez a cikksorozat nagyon sokat elárul Velence örmény emlékeiről. Gondoltam nem árt feleleveníteni a régi újságcikkeket, azok számára, akik Velencébe szándékoznak utazni. A technika annak idején még messze volt a maitól, így a képanyag hiányos, mégis a sorozatból teljesebb képet kaphat az érdeklődő Velence és az örmények kapcsolatáról. Az eredeti cikkek az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek 1998 január-1998 – december közötti számaiban jelentek meg. A cikket jelenlegi formájában szerkesztette Balogh Jenő.

Senki sem sziget. Része a kontinensnek, az egésznek egy darabja.

(John Donne)

1997. szeptember végén, Velence szépségeinek csodálata közben eljutottunk végre a lagúnák városának legcsendesebb zugába, Szent Lázár szigetére. A csend és a magány, az örmény atyák szigetére, az örökkévalóság küszöbére. A tér és idő korlátait szétfeszítette a sziget.
Egy népet (csak egyet?!) meg lehet fosztani a függetlenségétől, szabadságától, sőt az országától is. De a jövőbe, feltámadásukba vetett reményüktől senki, soha nem foszthatja meg őket, ha vannak olyan fiaik és leányaik, akik ébren tartják bennük ezt a hitet, átmentik a jövő nemzedékek számára múltjukat, irodalmukat, történelmüket, s legdrágább kincsüket, az anyanyelvet…
Pontosan ilyen emberekkel találkoztam itt a szigeten: az élőkkel és a holtak emlékével.
Az örmény nép hangyaszorgalmú, tudós szerzetesei, papjai fogadtak minket, amint kikötünk: Fogolyán atya és az örmény bencések, a velencei mechitaristák.

Ott, ahol partot értünk, kétszáz évvel korábban még a tenger hullámzott. 1815-ig a szigetre érkező csónakok közvetlenül a monostor bejáratánál kötöttek ki.
Velencében volt egy szigorú törvény: még egy darab követ sem volt szabad a vízbe dobni, nehogy megemelkedjék a víz szintje. Az örmény atyáknak azonban kiváltságképpen megengedték, hogy szabad a szigetüket igényük szerint megtoldaniok. Azzal a kikötéssel, hogy ugyanannyit ki is kell vájniok, emelniök a tengerből.
– Ez utóbbiról aztán az idők során elfelejtkeztünk, – tette hozzá mosolyogva Fogolyán atya.
Kiszálltunk, és jobbkéz felől a rendalapító, boldog emlékű Mechitar Szebasztaci életnagyságú szobra fogadott kitárt karokkal bennünket.
A hosszú, hegyes csuklyával ellátott szerzetesi kukulla félreérthetetlenül Nursiai Szent Benedek kései örmény fiát és utódját, az örmény bencések alapítóját, Mechitárt ábrázolta. Népének “Vigasztaló-“ját. Egy darabka örmény földre léptünk.

Az Adria habjaiból kiemelkedő, alig háromnegyed négyzetkilométer nagyságú szigeten már a magyar honfoglalás századában bencés monostor állt.
850 tájékán épült templomuk kereszthajós alaprajzú volt, – ez nemrégiben derült ki egy tűzvész során.
A legrégibb kő a szigeten, amely latinul szólt hozzánk, a szigetet körülvevő sekélyes pocsolyából került elő, s arról tanúskodik, hogy funkcióváltás következett be a sziget életében a XIV. század derekán: „ DEO SACRATUM EST HOC HOSPITALE… A. D. 1348.” A velencei köztársaság ide internáltatta a Levantéből érkező szörnyű betegség hordozóit, a nyomorult leprásokat. Ezért kapta a sziget az ISOLA SAN LAZZARÓ nevet, a bibliai Lázárról.
Egészen 1479-ig maradt a leprások elkülönítő szigete, a köztársaság afféle hivatalos karanténja. A leprások azonban továbbra is itt maradtak, s egészen 1600-ig ők voltak a sziget szomorú emlékű “lakói”. Közben 1498-ban restaurálták a leprosoriumot, amint ezt egy másik kő tanúsítja. Az 1974-es tűzvész során pedig előbukkantak azok az ablakok is a templom falából, ahonnét a rácsok mögül hallgathatták a szerencsétlenek a szentmisét.
A civil társadalom ugyan kitaszította őket önvédelemből, de a középkori egyház nem hagyta magukra, lelki vigasz nélkül őket.
A XVII. században dominikánusok váltották fel őket, s rövid időre a fehérruhás szerzetesek vették birtokba a szigetet. A századfordulóra azonban a sziget már ismét romos és lakatlan volt. Szinte kínálta magát, hogy a “bárka népe” kikössön rajta, s az örmény “odüsszeia” itt érjen véget… Nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy 1717-ben a „SERENISSIMA” engedélyével letelepedhettek végleg az örmény atyák Velencében, a szigeten.

Hogyan kerültek az örmények Szent Lázár szigetére? Válaszért egészen a rendalapító személyéig kell visszamennünk, akinek a kitárt karjai fogadtak érkezésünkkor. Ugyanis aligha létezik mégegy olyan szerzetesrend, amelynek a történelme oly szorosan fonódna össze népe sorsával, ahonnét az alapító, Manuk Petroszjan is származott. 1676. február 7-én született a kis-örményországi Sivas (Sebaste) városában, mélyen keresztény családból.Fiatalon a közeli Szent Kereszt monostor szerzetese lett, ahol 1691-ben diakónussá szentelték. Szenvedélyesen vetette bele magát tanulmányaiba, népének a szellemi színvonalát, lelkiségének az elmélyítését tűzte ki célul maga elé. 1696-ban pappá szentelték.

Tanulmányai során hosszabb időt töltött az Örök Városban, Rómában. Alkalma nyílott megismerkednie a nyugati egyház misszionáriusaival, lelkiségükkel.
„ Szurb” Ecsmiadzin, az Üdvözítő városa, Jeruzsálem, majd Aleppó, Sebaste, Ciprus, Erzerum és a “második” Róma, vagyis Konstantinápoly a további állomások életében. Eközben egyre inkább érlelődik, erősödik lelkében az elhatározás: a keresztény testvéreiktől elszigetelődött örményeknek meg kell találniok római katolikus testvéreik kezét.
Egységre kell lépniük Rómával, s népének a szellemi és lelki felemelkedését egy nyugati típusú szerzetesrend alapításával kell szolgálnia.
1699-ben Mechitár tanítani kezd. 1700-ban már azon fáradozik, hogy Konstantinápolyban egy örmény intézetet állítson föl, nyomdával felszerelve.

A régi, középkori kódexmásoló barátok kora lejárt, a könyvnyomtatás teheti hatékonyabbá, s juttathatja el az “örömhírt” népéhez, örmény nyelven. Még ugyanebben az évben megjelenik Mechitár fordításában Kempis Tamás híres könyve, az „IMITATIO CHRISTI”, örményül! Szimbolikus jelentőségű: hiszen az egész örmény történelem Krisztus követése, a keresztúton. S a stációk sehogy se akarnak elfogyni, a Via Dolorosa egyre magasabbra vezet…
Tanítványainak száma eközben négyről kilencre nőtt. Ekkor azonban el kell hagynia a fővárost. Szmirnán keresztül menekülni kényszerül, mivel ellenségei az életére törnek. Kis közösségével együtt, kéziratokkal megrakodva, több csoportban érkeznek meg a Pelopponnészosz félszigetre.
A Velence fennhatósága alá tartozó Modone városában telepednek le, s felveszik a kapcsolatot Rómával. Azonban az időközben a Velencei Köztársaság és a Török Porta között kitört háború miatt ismét menekülniök kell. A kis örmény közösség 1715 tavaszán érkezett meg Velencébe.

A város szenátusa és Mocenigo doge – néhány örmény kereskedő hatékony közreműködése következtében – átadta nekik használatra a szigetet. Később, 1833-ban ment át végleg a tulajdonukba “örök áron”, jelképes összeg befizetése fejében. Velence nagylelkűen, szívélyesen fogadta a Keletről jött menekülteket, hiszen 1712-ben XI. Kelemen pápa jóváhagyását is elnyerte az új szerzetesrend, mivel 1711-ben a bencés regulát fogadták el. Mindez rendkívül gyorsan zajlott le, egy évtizeddel rendi közösségük megalakulása után. A rendet alapító Mechitár lett szerzeteseinek első bencés apátja.