A Sziget titka II.
Sorozatunk második része a velencei Szent Lázár Szigetről és a Mechitaristákról.
A szigetet ténylegesen is 1717. szeptember 8-án vehették át Velencétől az örmény atyák. A következő évben pedig már Róma engedélyével bárhol a világon szabadon prédikálhattak leigázott, rabigába görnyedt, “örömhírt” váró örmény népüknek. Mechitárra és társaira az ősi bencés jelmondat, az “ORA ET LABORA” (imádkozzál és dolgozzál) szellemében óriási munka várt. A szigeten talált romokból helyre kellett állítaniok a templomot és a monostort.
Az épületekkel 1740-re készültek el, ahogyan azt a refectorium (ebédlő) bejárati ajtaja felett olvashattuk:
„FUIT HOC MONASTERIUM TOTUM TEMPORE MECHITAR PETRI EX SEBASTE I. ABBATIS EXTRUCTUM AN. 1740.”
A torony építését 1742-ben kezdték el, s 1750-re fejezték be.
Az újjáépült falakat tartalommal a benedeki “ORA ET LABORA” szellemében töltötték meg. Könyvtáruk, értékes kézirataik, nyomdájuk a távoli, keleten élő örmény népük szellemi és lelki színvonalának emelését szolgálta, már az alapító életében. Az örmény lelkiség, a keresztény örmény tradíciók, az örmény történelem és irodalom, az armenológiai kutatások nyugati, európai centrumává lett Velence. És legfőképpen a csodálatos örmény nyelv központjává….
Mechitár műveiből csak a legfontosabbakat említve: 1744-ben kiadta az örmény nyelv teljes szótárát – húsz évig dolgozott rajta. Posthumus mű – 1749. április 27-én halt meg – másik óriási munkája, az örmény nyelvű teljes, kritikai bibliafordítása, mellyel kortársai legnagyobb elismerését és csodálatát sikerült kivívnia. Alapítójuk szellemében hihetetlenül széles körre terjedt ki az örmény atyák tudományos munkássága a XVIII – XIX. szd. folyamán. 1789 óta két nyomda is működik a szigeten, tudományos és irodalmi munkásságuk szolgálatában.
A tudományos munka mellett nem feledkeztek el a közvetlen kapcsolattartásról sem népükkel. Misszióikkal eljutottak Anatóliába, Konstantinápolyba, a Krím-félsziget örményeihez. A XVIII – XIX. századi mechitarista missziók összes eredményét azonban semmivé tette az 1915-GENOCÍDIUM. Ekkor tevődött át tevékenységük súlypontja a diaszpóra örményeinek szellemi, lelki szolgálatára.
A rend tudományos arculatának kimunkálásában nem kis része volt az erdélyi származású harmadik apátnak, ÁKONTZ KÖVÉR ISTVÁN-nak (szül. Gyergyószentmiklós 1740; megh. 1824). Az ő apátsága alatt (1800-1824) borult lángba egész Európa a napóleoni háborúk idején. Mechitár szerzetesfiait is közelről fenyegette a barbár francia példa: a szerzetesrendek felosztása. De a gyergyói furfangos észjárás túljárt még Napóleon eszén is… Rendjének megszüntetését úgy tudta elkerülni, hogy Mechitár művét átminősítette az “Örmény Tudományos Akadémiá”-vá, a tudós rendtagokat pedig akadémiai doktori fokozattal látta el. Tegyük hozzá: méltán. Egy kis nép élniakarása és bölcsessége így győz a zsarnoki önkény és a fegyveres, fizikai erőszak felett is.
Ebből merítettek erőt azok a magyar fiatalok is, akik a reformkor hajnalán itt jártak a szigeten. Az örmény atyák tudós elszántsága, hegyeket mozgató hite, mustármag keménységű akaratereje tanította meg az örmények igazságára: a megőrzött múlt a feltámadás záloga. Az Ararát tövében éppúgy, mint a Kárpát-medencében. És az irodalmár Erdélyi János vagy a kiegyezés korában kultúszminiszteri bársonyszékbe emelkedett Trefort Ágoston sohasem feledték el az örmények igazságát, életpéldáját, amit fiatal korukban itt, a sziget csendjében hallottak meg és szívtak magukba.
Nem csoda, hogy a szabadság lángoló lelkű szerelmesének, Lord Byron-nak, a nagy angol költőnek (1788-1824) a figyelmét is felkeltette a sziget. 1816/17 során tartózkodott az atyák között hónapokon át az Arméniába és kultúrájába rajongásig “szerelmes” sánta angol költő, hogy tanulmányozza az örmények múltját, történelmét és nyelvét. Az éppen ekkor készülő örmény-angol szótárhoz ő írta meg az előszót. Ma is megvan Byron szobája, ahol naponta tanulta az örmény nyelvet az atyáktól. Közben – kedvenc padján pihenve a sziget csücskében – megírta a “Manfréd”-ot.
És itt meg kellett állnom gondolataimban egy pillanatra. Vajon mi készteti arra az “idegent”, akinek “genetikailag” semmi köze ehhez a kicsiny, ősi, keleti néphez, hogy vegye magának a fáradtságot, és egy csodálatos szépségű, egzotikus keleti nyelvet tanuljon a monostor csendjében és magányában?
Leültem ugyanarra a padra, ahol Byron is annyiszor elmerengett az örmény nyelv hihetetlen zeneiségű szavain. S azon az üzeneten, amit feléje ez a társtalan, csodálatos nyelv közvetített…
A lenyugodni készülő nap alkonyati sugarai annak a tölgyfának a levelein szövődtek át, amelyet maga Byron ültetett. Ezúttal – nekem nyújtva árnyékát. Elnéztem a tenger vizét, az Adria hullámait, San Giorgio Maggiore szigetétől egészen Lidóig. Körülvett a csend, a magány, a béke…
És ekkor hirtelen, villám fényeként, megvilágosodott előttem a titok.
