A Sziget titka III.

Szavak nélkül, egyedül a kegyelem napfényében fürödve, semmit sem téve érte, némán szemlélődve hatolt be a lelkem a végtelen csend misztériumába, amely körülöleli a szigetet. Örömmel vettem észre, hogy az emberek – útitársaim – megfeledkeztek rólam, ott felejtettek a sánta angol költő, Lord Byron fája alatt. A lélek a mélyebb összeszedettség állapotába, birtokába jutva, fölkészül arra, hogy akár a következő pillanatban az örökkévalóság csendjébe lépjen át. Isten léptei hallatszanak a szellő zúgásában, a tenger morajában, jelenléte betölti a szigetet. Ez a teljesség, a magány pillanata, amely az örökkévalóság csendjének a végtelen nyugalmú előíze, Istennek, a Szentháromságnak fátyol nélküli, közvetlen szemlélésében. Ez kezdődött el már idelenn, az örmények szigetén, amikor a lélek Isten csendjét befogadja. A lélek hallgat, és elhallgattat maga körül és önmagában mindent, hogy felfoghassa Isten csendes, szavak nélküli, néma beszédét.

Lassan felocsúdva kezd eszembe jutni minden, amit pár óra alatt a szigeten átéltem. A titok, a sziget misztériuma egyre újabb és újabb arcát mutatja felém………

Megismerni a bölcsességet és az intelmet, felfogni az értelem szavait

(Prov.1,2)

Ez volt az első, örmény ABC-vel leírt mondat, amellyel Meszrop Mastoc 396-406 között, közvetlenül a Római Birodalom kettéválása után munkatársaival együtt örmény bibliafordítást tudott népének kezébe adni.
Ezek motoszkáltak fejemben, amikor visszagondoltam a pár órával ezelőtt átéltekre, arra a pillanatra, amikor Fogolyán atya zsebéből előkerültek a monostor kézirattárának kulcsai.

Otthon, Magyarországon, gimnazista kis barátom beszélt nekem arról, hogyan képzeli el egy kolostorban a régi könyvek és kéziratok őrzését. Mindenütt tölgyfa polcok a falakon, egymásra merőleges és párhuzamos könyvállványok, valahol, az egyik sötét sarokban ősz szakállú szerzetes gyertyafénynél kódexet másol, és mindenütt néma csend…
Ehelyett azonban valami egészen más tárult a szemünk elé. Csak a csend, egyedül a csend volt valóságos a számunkra, amikor beléptünk az ősi örmény kéziratok kör alakú, ultramodern apszisába.
A bejárati ajtó felett ott olvashattuk a kézirattár építtetőjének nevét: Paul Iszpenján készíttette el szülei, Kevork és Lujza Iszpenján emlékére a saját költségén. Amikor a monostor egy részét a már említett tűz pusztította el, szükségessé vált a biztonságos őrzés megoldása, új épületszárny felépítése az örmény kéziratok megőrzésére. Ezt a munkát végezte el mesteri módon az építtető: Paul Iszpenján.
Beléptünk a légkondicionált történelembe. Évszázadok súlyos csendje vett körül bennünket egyszeriben. Körbefutott tekintetünk a félkör alakban elhelyezett tárlók üvegablakai mögött rejtőző kódexek, kéziratok sokaságán, a gyönyörű színeit mindmáig hűségesen megőrző miniatúrákon. Elibénk tárult az örmény történelem: „ habent suafata libelli „ . Minden kéziratnak megvan a maga története: az örmény történelem egy-egy darabkáját őrzi némán, miként a borostyán a beléje dermedt pillangó törékeny szépségét, szárnyainak hímporára is féltő gonddal vigyázva, okulására az eljövendő századoknak.
Csak egy röpke pillanat telt el, megilletődött némaságban, de ez a csend adta meg a szavak aranyfedezetét. Mert ebben a csendben maga az örmény nép több évezredes történelme szólt hozzánk. És a vízió döbbenetes volt: az Apokalipszis lovasai száguldottak végig a kupola alatt, s helyükbe egyre újabbak nyomultak! Róma és Irán háborúztak egymással Hajasztán vérző földjén, perzsák nyúzták meg elevenen az örmény papokat Avarajr síkjának vesztett csatája (451) után, örmény anyák, feleségek siratták némán, büszkén, könnyek nélkül szeretteiket Eghise vartaped, népének krónikása lapjairól. Hunok dúlják a Kaukázust, éjnek évadján futni kell a tekercsekkel, menteni kell a kolostor legféltettebb kincsét: az Írást. Azt az Írást, amelyen örmény betűkkel ott van az ígéret: „ne féljetek, én veletek vagyok az idők végezetéig…”

— De hogyan lehetsz velünk Uram, ha mi, éppen mi nem vagyunk Veled, s megtagadunk Téged? Nem a kutyafejű tatár, sem a vérebarcú mongol, nem a dzsihád parancsát vakon követő arab, vagy a pántürk eszméket, Turán véres délibábját másfél millió örmény holttestén át könyörtelenül megvalósítani szándékozó ifjútörökök, hanem mi, akik képtelenek vagyunk a történelem súlyos, néma üzenetét megérteni, felfogni, megvalósítani életünkben, leszünk az örmény történelem további tragédiáinak okozói…
Annyi évszázad után elfelejtkezünk arról, hogy kereszténység és örménység korrelatív, felcserélhető fogalmak, csak a XX. szd. fordította szembe egymással őket. Pedig főpapi imájában Jézus a világtörténelem legelső keresztény népére is gondolt: „Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindez, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok e világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.
… Közöltem velük az igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, ahogy én sem vagyok a világból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogyan én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban: a te igéd igazság. Ahogy engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szenteltem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban. De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy lesznek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. / Jn. 17, 9-11, 14-21 /

A pillanat tört részébe sűrített döbbenet tovaszállt, s a kéziratok tovább őrizték súlyos titkaikat. De néhányról – a teljesség igénye nélkül – fellebbent a fátyol útikalauzunk, Fogolyán atya szavai nyomán.
A legnagyobb érték az örményeknél a kézirat. Családok dugdosták, mentették a különböző hódítók vandál pusztításai elől, mint pl. a híres Mus-i homiliárium-ot, amelynek tizenkét lapját itt, Velencében őrzik. 1204-ben 20 kg ezüstért váltották vissza az egyesült örmény – grúz seregek Baszen-i ütközete után „fogságba esett kódexet” a szeldzsukoktól. 1915-ben két elgyötört örmény asszony cipelte Ecsmiadzinba a kódex egyik felét, míg a másikat Erzerumban rejtették el a templom udvarán. Egy orosz tiszt kiásta a földből, s most Örményországban van a musi homiliárium … Az örmény férfiak viszont a musi kolostor faragott kapuját vitték a hátukon Jerevánba… A kolostor megmentett kapuja ma is őrzi a Matenadaránban a megmentett kódexet…

Békésebb időkben, egészen a XIX. szd. végéig misszionárius atyák, mechitarista szerzetesek hozták magukkal Anatóliából az ajándékba kapott, vagy pénzért vásárolt örmény kéziratokat. Így született meg a szigeten a világ második legnagyobb örmény kézirattára, Velencét csak a jereváni Matenadaran múlja felül. Összesen 4500 kötetet őriznek a szigeten. Sok kézirat Erdélyből származik: Gyergyóban, Erzsébetvárosból szedték össze. De 300 darab kéziratra rúg az Amerikából ajándékba kapott Kurtjean – kollekció, egy gazdag bukaresti örmény kereskedő hagyatéka Kansas-City-ből. Életében többször is megfordult a szigeten. Gyakran ugratták a szerzetesek: ha egy dollárt adsz, kitesszük a nevedet, megörökítjük az emlékedet. Csak nevetett, egy centet sem adott az atyáknak, ám halála után az örmény szerzeteseknek adta rendkívül gazdag szellemi hagyatékát.

Az örmények mindig, mindenhol a legkülönfélébb kultúrák találkozásának csomópontjában éltek, s ez a velencei kézirattár arculatán is jól tükröződik. Héber, görög, ószláv, perzsa, abesszín és arab nyelvű kódexek mellett több páli nyelven írt kézirat is látható volt a tárló ablakai mögött: az indiai örményektől vásárolták. (Csak gyanítom, hogy velem együtt sokan csak most hallottunk először ennek az indiai nyelvnek a létezéséről!)
Útikalauzunk, Fogolyán atya váratlanul odaszólt az egyik kis, kétszemélyes nézelődő csoporthoz. Apa és fia csodálták a tárlók kódexeit: gimnazista kis barátom szakállas bátyja és szakállas édesapja.
— Fáradjon ide, kérem a kupola alá meghallgatni a visszhangot az a szakállas fiatalember!
A kedves olvasó fantáziájára bízom, apa és fia közül melyikük „ugrott” középre, velencei visszhangot hallgatni…
Eme rövid közjáték után Fogolyán atya rátért a velencei örmény atyák egyik legfontosabb tudományos tevékenységének ismertetésére, az ú.n. „colophon”-ok, a kolofonok feldolgozására és kiadására.
A kolofonok a régi kéziratos kódexek lapjain szétszórtan itt-ott található lapszéli vagy hosszabb rövidebb bejegyzések, amelyek rendkívül értékes adatokat tartalmaznak a kéziratról. Beszámolhatnak a kódex szerzőjéről, vagy későbbi birtokosáról, a „possessor”-ról, akár többről is! A különböző időkből származó bejegyzések tudósítanak a kódex készítésének körülményeiről, a kézirat esetleges további sorsáról. Az ehhez kapcsolódó évszámok segítenek megrajzolni a kézirat útját, mielőtt a szigetre érkezett, kinek a tulajdonában volt, és az atyák tulajdonába mikor került.
Az egyik leghíresebb kolofon az örmény atyák szigetén a legrégebbi míniált kódexben olvasható a 137. oldalon: „ én, Mlke, Krisztus szolgálója és az örmények királynője, … (olvashatatlan dátum) ezt az evangéliumos könyvet a Varag-i Istenszülő Szűz templomának adományoztam, amelyet saját költségemen én magam újíttattam fel, az én, valamint királyom, Gagik és fiai segítségével. Mindenki, aki ezt olvassa, emlékezzen meg rólam a Madonnához szóló imáiban, hogy Isten legyen irgalmas hozzám”.
Varag kolostora a Van-tó partján állt.

Mlke evangéliáriuma a legrégibb míniált örmény kézirat, amely eddig előkerült. Keletkezési idejét a tudósok 862-re, a Bagratuni-dinasztia uralomra kerülésének ideje tájékára datálják. A kolofonból kiderül, hogy Mlke királynő nem lehetett a mecénás, csak a kódex restauráltatója és legfeljebb a negyedik tulajdonosa: a dél-örményországi Vaspurakon uralkodójának Gagiknak, (908-937), volt a felesége. Nevéből ítélve arab származású ( malika = királynő)! A bájos legenda szerint a felszabadított arab rabszolgalány az augusztusi telihold első éjszakáján megfürdött a Van-tó vizében, s ettől bőre oly sima lett, mint a legfinomabb selyem… Krisztus iránt szeretetre gyulladva lett keresztény, Gagik iránt szerelemre gyulladva lett királyné…A másik híres kézirat a Trapezunti (v. Trebizond-i) evangéliárium a X. szd.-ból.
Csodálatosan szép levélindás, összefonódó díszítése keleti szőnyegek mintázatára emlékeztet. Ez a kézirat a legnagyobb méretű kódex, 633 lapból áll.
1007-ben keletkezett a harmadik leghíresebb örmény kódex, a Hadrianopolisz-i (ma: Edirne) evangéliárium. Összeállítója egy Kirakos nevű pap, aki második Basileios (örmény származású) bizánci császár egyik főtisztviselőjének, Hovhannes protospatarios-nak a kérésére, a makedóniai örmény közösség számára készítette el. (Makedóniában és Kelet-Thrákiában évszázadok óta jelentős örmény etnikum élt, Drinápoly (azaz: Adrianopolis) a XI. szd. első felében még ellencsászárt is adott a birodalomnak.)
1300 körül keletkezett a Nagy Sándort dicsőítő és életét keresztény lovagi szellemben átdolgozó örmény „regény”, gyönyörű miniatúrákkal. A kódex a levantei keresztes államok közvetlen szomszédságában, a kilikiai Armeniában készült.

A kéziratok, kódexek, kolofonjainak feldolgozása, publikálása óriási jelentőségű, az örmény történelem és művelődéstörténet rendkívül jelentős adatokkal gazdagodik általuk.
Persze másfajta kéziratok is találhatók a szigeten: pl. kéziratos énekeskönyvek a XI. szd.-ból! A dallamok lejegyzése nagyon hasonló a régi gregorián neumákéhoz. A szigeten le tudják énekelni még ma is ezeket a dallamokat a régi lejegyzések, örmény „kották” alapján ( nem használnak vonalrendszert!).
A kéziratok, kódexek restaurálása is folyamatos, időnként okoz is meglepetést egy-egy könyvborítóból élőkerült és kivett hártya, korábbi könyvek, iratok értékes lapjai.
Régi dokumentum az 1200-as évekből: Levon kilikiai örmény király megengedi országa alattvalóinak, hogy kereskedelmi kapcsolatokat tartsanak fenn a velenceiekkel és a normannokkal Szicíliában.
„ Akkor még nem létezett a maffia…” – tette hozzá mosolyogva Fogolyán atya.

Az örmény miniatúráknak külön története van, amely méltán vívja ki a művészettörténészek csodálatát! Eredetük jóval korábbra nyúlik vissza mint a ma ismert legrégibb miniatúrák a IX. szd.-i Mlke evangéliáriumából. A korábbi miniatúrákra következtethetünk a VI-VII. szd. fordulóján élt Varthanes Kertogh írásaiból, aki korának miniatúrakészítéséről tudósít. Leírja a színeket: apáról fiúra szálló mesterség volt a természetes alapanyagokból előállított színek készítésének a módja. A színeket higító fokhagyma kivonat ragasztó és fertőtlenítőszerként szolgált, és segített megőrizni mindmáig a miniatúrák természetes fényét és csillogását. Ezek az örmény miniatúrák a keleti kereszténység közös kincsei, a szír és a bizánci minták önálló továbbfejlesztései.
Két, név szerint is ismert mester munkáit őrzi Szent Lázár szigete. Egyikük a kilikiai Thoros Roslin, a művészettörténészek szerint az itáliai XIV.-XV. szd.-i reneszánsz ( Trecento, Quattrocento) előfutárát tisztelhetjük benne. A másik mester a nagy örményországi Thoros Taroneci, teljesen egyéni művészi stílus kialakítója.
Végül, a miniált, kéziratos örmény kódexekről szóló rövid beszámoló után lehetetlen nem megemlékezni azokról a névtelen krónika-másoló szerzetesekről, akiknek aligha adatott meg munkásságuk során a mechitarista atyák légkondícionált, ultramodern történetírása… Avetik Iszahakján örmény költő így állít nekik versében örök emléket:

Rideg, sötét cella-magányban,
zord kolostorfalak között
krónikamásoló barátok
sovány háta görnyedezett.
Kis mécs világolt éjjelente.
Dohos kenyéren és vizen
másolták sárga pergamentre,
amit a messzi múlt üzen:
Vad hordák sok véres dúlását,
háborúkat, üszköt, csapást,
az édes ország pusztulását,
s a kegyetlen leszámolást.
Siratván siratták Hajasztán
sorsát, keserű végzetét,
és imádkoztak, egyre bízván:
meghallgatja őket az ég...