A Muszadag negyven megtestesülése
Lászlóffy Aladárra emlékezünk halálának 13. évfordulóján
13 évvel ezelőtt, 2009 április 20-ra virradóra hunyt el Lászlóffy Aladár, Kossuth-díjas költő, író, műfordító és szerkesztő. Életútja, költői pályájának alakulása a felszabadulás utáni második írónemzedék modelljeként fogható fel. Tordán, 1937. május 18-án született. A kolozsvári volt Református Kollégiumban érettségizett. Felsőfokú végzettségét a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerezte, magyar szakosként (1954–1959). 1958-ban nem engedték államvizsgára, amelyet végül 1971-ben tett le.
1959-től 1961-ig munkanélküli volt, illetve szabadúszó értelmiségi. 1961 novemberétől az Állami Irodalmi Kiadónál (annak kolozsvári fiókszerkesztőségében) dolgozott mint lektor. 1962. november 1-től a Napsugár című gyermeklapnál szerkesztő 1969. december 31-ig. 1970. január 1-től 1970. szeptember 30-ig a Dacia Könyvkiadó főszerkesztője. 1970. október 1-től 1982. november 1-ig az Előre című bukaresti magyarnyelvű lap rovatvezető szerkesztője (kolozsvári munkatársa). 1982. november 3-tól a kolozsvári Utunk (1989 év végétől: Helikon) című magyar irodalmi hetilap „világkultúra” rovatának szerkesztője, közben a Korunk munkatársa is. Emellett 1994-től meghívott előadó tanár volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Magyar Irodalom Tanszékén. Tárgya: egyetemes kultúrtörténet. 1954-től publikált. (Első írása voltaképpen még gyermekkorában, a Dolgozó Nő gyermekmellékletében látott napvilágot, 1946-ban.) Kötetei 1962-től jelentek meg.
Első verseivel az ötvenes évek közepén jelentkezett, a közlésért azonban keményen meg kellett küzdenie: legtöbb versét “borzas”-nak minősítették, nehezményezték “kozmikusság”-át, melyet a valóságábrázolással állítottak szembe, hiányolták műveiből és magatartásából a “költői alázat”-ot. Költészete rácáfolt a szerkesztők véleményére, figyelmet keltő hangpróbáktól a mai romániai magyar líra élvonalába nőtt, s ez meghozta számára a hivatalos elismerést is. Noha némelykor apolitikusnak nevezték, lényegében mindig politikus költészetet művelt, ebben is József Attila volt a mestere.
Pomogáts Béla így írt róla “Erdélyben és Európában – Lászlóffy Aladár költészetéről – A közéleti költészet erdélyi hagyományai” című írásában:
“Lászlóffy Aladár költői útja egyenes vonalú és következetes volt: korai verseinek sötétebb világlátása után ő is a hatvanas évek első felének közéleti reményeit szólaltatta meg, később, felismerve a bukaresti hatalom valóságos szándékait, és ezután mind élesebb kritikával értelmezte tapasztalatait. Meg kellett küzdenie azzal, hogy várakozásai rendre kudarcot szenvedtek, és jóllehet továbbra is cselekvő módon kívánt részt venni az irodalmi életben, tisztségeket is viselt, verseiben mindinkább a tiltakozás vált uralkodóvá, illetve az a szellemi küzdelem, amely az erdélyi magyarság hagyományos történelmi és közéleti eszményeit állította szembe mostoha köznapi tapasztalataival. Ezekben az eszményekben (így az erdélyiség hagyományos gondolatában, az egyetemes magyar irodalom morális erejében) találta meg az ellenállás eszközeit. Eszménykeresésének logikája nem lehetett meglepő azok számára, akik később megismerték (vagy még korábban ismerték) azokat a verseit, amelyek az 1956-os magyar forradalom napjaiban Budapesten születtek. Lászlóffy Aladár ilyen módon nemcsak költőként, hanem az erdélyi magyar közélet jeles szereplőjeként is megbecsülést szerzett – a magyarországi szellemi életben is.”
1961-től az Irodalmi Könyvkiadó szerkesztőségében dolgozott, 1962 és 1969 között a Napsugár című gyermeklap, 1982-től az Utunk (a rendszerváltás után Helikon) című irodalmi hetilap szerkesztője volt. 1994 óta meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet oktatott. A Kossuth-díjat 1998-ban kapta meg, de kitüntették többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és a Románia csillaga tiszti fokozatával is. Életében több mint 30 kötete jelent meg, köztük a Héphaisztosz és a Papírrepülő című regények, számos vers- és esszékötet, illetve a Kántor László fényképeivel illusztrált Házsongárd monográfia. Magyarra fordította többek között Mircea Dinescu verseit is.
Alábbi írása az Örmény Kultúra Hete április 24-i Örmény Genocídium emléknapon tartott megemlékezésen az Uránia Filmszínházban hangzott el, 2008-ban.
“Az Úrnak negyven napra volt szüksége a Vízözön felduzzasztásához. A török leszámolásnak negyven napra volt szüksége néhány hegyi falu Hirosimájához. Az egész önmagává tornyosulva Muszadag jelképrendszerévé tapad. Muszadagnak immár a negyvenes a legkisebb közös többszöröse. Mindezt magával ragadja egy többszáz esztendős mítoszba, mely tovább osztható a maga szerepkörei szerint. Igen, itt szerepkörök vannak. Pontosan körülírva. Hála az ideológiáknak, a politikai élet mocskos működésének hála. Oly korban élünk, ahol minden mindennel összefügg, egy kettészakadt magyar faluvég mitikus ázsiákra rímel. Egy kettészakadt magyar falu éppen úgy megtestesíti a mitikus örményirtást, mint a török birodalom mára földre szakadt hamvai. Így függ össze Bornemissza Gergő és Tibet, Kína és a Héttoronyba zárt fenyegető végzet. Egy kettészakadt, sokbaszakadt, többször megszakadt történelem fonja a hálóját, szövi a forgatókönyvét egy nép köré, több nép köré, több táj köré, mivelhogy határozott szerepkörök vannak. Ezen a világon sehol nem egyetlen nép vérébe csobbant bele a fasizmus medvetalpa, a kommunizmus medvetalpa, a szuronyos katonák medvetalpa. A szerepkörök pedig sehol meg nem szakadnak, még hogyha mára, az új évezred elejére felhangzik is erőtlenül a kiáltás: hagyják a dagadt hazát másra, engem az élő embert vigyenek fel a padlásra. De a pincében vagy a padláson, a világ tetején, vagy a selyemút boldog oázisaiban ugyanott lyukadunk ki. A sorssal nem lehet a végtelenségig bújócskázni, merthát miért is szól a harang? Mi meddig bel- ügy? És honnan kezdve az emberiség sorskérdése, külügye? Hol kezdődik a tabu még a legeslegújabb felmelegedett időrendszerben is. Amikor a gazdasági érdek felülmúlja az emberi jogokat. Ott mindig megszólal a csengő, a kolomp, a jó pásztor hangja és harangja, avagy ki megy vissza az elveszett juhokért Qumránba, Tibetbe, Rómába, a Muszadagra. A jó pásztor nem hagyhatja Magyarországot, 56-ot, Tibetet, mert az elfelejtett vagy elfojtott kiáltás időnként körbefut a világon. Az Európai Unió megint túl keveset fog, miközben úgy érzi, hogy többet markol. Itáliában most 148 párt áll a startnál. Valaha elég volt egyetlen légió. Minél nagyobbat akar fogni az új világ, annál kevesebbet ment meg. Végül a jut is marad is gesztusok végén a gyökereket engedi ki a kézből, hogy újabb szélrohamok, barbár betörések kergethessék fel a fára, a Muszadagra. Termopülé, Csernobil, a lélek Sztálingrádjai, a lélek Hitlergrádjai, a roncsolódó önfeladó derivátumok nem veszik észre, hogy nem egyenletes emberkeveréket, hanem rabszolgatömeget alakítanak engedelemből. Ezért soha nem egy Törökországgal áll szemben a Muszadag, nem egy szovjet géppuskával Magyarország, nem egy Tibettel Kína. Az ember az egyetlen önpusztító lény a fajok túlélésre berendezett nagy eleven forgatagában. Ehhez az etikus kiváltsághoz éppen az értelme segítette hozzá, amennyiben intézményesítette az önpusztítást: önvédelemből. Az emberi nem érdekében az egyedek ellen emelt kritériumokkal. Különben mi lett volna végig az irtók keze ügyében? Egyre ravaszabb és hatékonyabb törvények lépnek fel egymás ellen, csupa nemes és pozitív céllal. Elhárítandó egy már nem a természet, hanem önmaga felől is fenyegető veszélyt. Ám egyre jobban belefeledkezve, elsodródva az eredeti állapottól. Mindent ki kellett próbálni önpusztításra is. Jogot, vallást, ideológiát, kultúrát, nyelvet. Igazság úgysem lesz soha. Káin elég nyíltan küldte fel Ábelt a Muszadagra. „Afrika anyánk, szeretnénk tudni, hogy vagy?” kérdi az Amerikába hurcolt ükunoka. És majd a Földről is egyre inkább ilyen távlatból lehet nosztalgiázni. Közben a horvát főúr mellett két örmény főúr is felkiáltott: „Ne bántsd a magyart!” Igazság pedig úgysem lesz, fakad ki a világháborúkat, világfogolytáborokat, világmuszadagokat átélt vidéki rokonom, a kisebbségi lét veteránja. S mi az igazság? Sóhajtom mélabúsan, ami ebben a kontextusban csak helyeslésnek, rábólintásnak, záróakkordnak készül. Dehogyis számít válaszra. De éppen ettől, ahogy ott ülünk, mint obsitosok a nagyabonyi kocsmában már negyven éve, négyezer éve, megkérdezheti valaki, hogy aki erősebb ne engedje bántani a gyengébbet, mert nem engedi az Isten, az ENSZ, valaki Muszadag fölött. De nem vagyok annyira borúlátó, hogy ilyesmivel átkozódjam, se annyira optimista, hogy higgyek az emberekben, Jézusok és Beethovenek után, Bolyaik és Einsteinek ismeretében. Az lesz, amíg lehet, ami volt. Nem leszünk híjával se katarzisnak, se kiontott vérnek. A jóízű éldegélés következik ezután is. Himnikus. Ocsmány. Emberi. Milyen csodálatos azoknak, akik éppen soron következnek.”