A tisztaszívű parasztlegény
Almát talált a parasztlegény.
Ám amilyen különleges volt az az alma az almák között, a parasztlegény maga is olyan rendkívüli volt az emberek között – nem csak Nagy-Örményországban, hanem az egész világon. Aranyló volt az az alma, amit talált, azazhogy ami odaúszott hozzá a kis patak hullámain himbálózva, fénylőn és kereken. Tökéletes volt és titokzatos, mintha az Édenből csente volna egy angyali kéz. Ízletes volt az az alma, lédúsan hersegő, a parasztlegény mégis kiköpte az első, félig rágott falatot:
– Jaj! – kiáltott fel kikerekedett szemmel – Ki tudja, kinek az almája ez?! Jaj! Engedély nélkül haraptam belé!
Merthogy ennek az embernek olyan tiszta volt a szíve, mint az örök hó az Ararát csúcsain. Soha senkinek kárt nem okozott, soha senkit meg nem szomorított – ezért volt olyan különleges ez a parasztlegény, ezért kiáltott fel kikerekedett szemmel. Ott szikrázott a harapásnyom az aranyalmán, napsugárként csordogált belőle a lé. Elbúsulta magát a parasztlegény nagyon. De nem gondolkozott sokat: otthagyta kapáját, és elindult a patak mentén felfelé, hátha rátalál az aranyalma gazdájára, és megpróbálja megfizetni a kárt.
Ment, mendegélt nehéz szívvel, pedig az olyan tiszta volt, mint az örök hó az Ararát csúcsain. Ment, mendegélt, mert elhatározta, hogy addig vissza nem tér, míg a dolgot el nem rendezi. A föld megvárja úgyis, otthon meg úgysem várja senki.
– Hej! – sóhajtott – Ki tudja, kinek az almája volt az…! Haj! Engedély nélkül haraptam belé!
Addig-addig nézelődött és kérdezősködött a szembejövőktől – néhányszor még ott is aludt a patak partján – míg nagy sokára magas kerítésre nem lelt. A kerítés mögött ott lombosodott az aranyalmafa, az ágakon fénylőn és kereken himbálóztak gyümölcsei!
– Adj erőt, Istenem – fohászkodott a parasztlegény, amint befordult a kapun – hogy szembenézzek a gazdával! Engeszteld meg a szívét!
Villámló szemű, fehér bajszú, selyemruhás, öreg örmény volt a gazda. Ujjain sok-sok gyűrű, sarui alatt szőnyeg. Ott állt az aranyalmafa alatt.
– Engem csak egyképpen tudsz kiengeszetelni – dörögte a parasztlegény felé – mégpedig úgy, hogy feleségül veszed egyetlen leánykámat!
A parasztlegény nagyot nyelt, nem számított ekkora boldogságra.
– Ámde megtudd – folytatta a gazda – hogy a leánykám sohasem látta a Nap világát, születésétől fogva teljesen vak.
A parasztlegény még nagyobbat nyelt, de megadón bólintott, csak úgy, magának.
– Ezen kívül: se keze, se lába nincsen…
A parasztlegény már nyelni sem tudott.
– …és teljesen bolond! Feleségül veszed-e így is?
„Kellett nekem aranyalma!” – gondolta magában a parasztlegény, aztán arra gondolt, könnyebb lesz egy életen át ápolni a nyomorult feleséget, mint annak terhét hordozni egy percig is, hogy kárt okozott valakinek, meg szomorúságot szomorúságra. Lehajtotta fejét, és azt mondta:
– Hét nap múlva érte jövök, és megtartjuk a menyegzőt!
Az aranyalmafa ágai hosszan integettek utána. Úgy érezte, mintha a patak maró hűvösséget lehelt volna felé. Dideregve húzódott össze, ha szembejövők közeledtek.
– Nem hagy el az Isten! – mondogatta magában még akkor is, mikor kapáját a falnak támasztotta. – Nem hagy el az Isten!
Hét nap múlva visszaérkezett a magas kerítéshez legszebb ruhájában – újat ugyanis nem tudott varratni – és a legszebb csokorral, ami valaha is a kezében volt. Úgy tűnt neki, mintha most még magasabb lett volna az a kerítés. Az aranyalmák ott himbálóztak a magasban, fényesen és kereken.
– Adj erőt, Istenem! – fohászkodott a parasztlegény, amint befordult a kapun.
– Mégiscsak megjöttél, fiam! – dörgött felé a jól ismert hang.
Az aranyalmafa alatt finomszövésű szőnyeg, a szőnyegen egy pár saru – csinos kis saru. A parasztlegény nagyot nyelt.
A saruk fölött selyemruha. A valaha látott legkecsesebb kezek pihentek a selyemruhán. A parasztlegény még nagyobbat nyelt. A valaha látott legkecsesebb nyakban nyakékek. A parasztlegény nyelni sem tudott. A valaha látott legragyogóbb szemek nevettek a parasztlegényre, akit a dörgő hang rezzentett fel ámultából:
– Egyetlen leánykám, akinek olyan tiszta a szíve, mint az örök hó az Ararát csúcsain. A menyasszonyod! Ez a leány soha senkinek kárt nem okozott, soha senkit meg nem szomorított – te vagy az egyetlen ember, aki megérdemli, hogy a férje legyen! Mindig is ilyen gyönyörű volt! – nevetett az apa, és átölelte a könnyesszemű parasztlegényt.
Olyan menyegzőt tartottak az aranyalmafa alatt, amilyen még nem volt Nagy-Örményországban, sem az egész világon!
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
