Az akhtamari hattyúk
Támár hercegkisasszony ott állt a sziget szirtfokán, lengedező hajjal. Két kezével fáklyát tartott a magasba, úgy kémlelte a Ván-tó hullámait. „Jön! Jön!” – dobbant meg szíve minden egyes sejtelmes csobbanáskor. A sűrűsödő feketeség az első éjszakájára emlékeztette. Haj, azóta hány pillanatnyi éjszaka telt el itt, és hány örökkévalóságnak tűnő nappal! Jaj, azóta mennyi könnye pergett a sziklákra, és hány nevetését szikrázta vissza a csillagos égbolt! Ott állt a szirten, és rá-rápillantott a fáklyalángra. Egyik lábáról a másikra állt, toporgott, arccal a szélnek. Aznap volt még ennyire hideg, amikor odaroskadt az apja lábához:
– Atyám! Atyám, édesatyám! Adj engemet feleségül szegény örmény szép fiához!
– Inkább összekötlek! Mindentől elzárlak, mintsem od’adjalak egy szegény fiának! – dühöngött az apa, és idehurcolta Támárt, a Ván-tó puszta szigetére.
A Hold borongós tekintettel nézett, mintha sajnálkozott volna. Mintha haragudott volna. De Támárt ez nem érdekelte: csak várt, fáklyáját a magasba emelve. Így állt egy idő óta minden napszállta után, míg szerelme zihálva, vizesen ki nem vetődött a szigetre. Ugyanis esténként, amint megjelent a remegő fénypont a távolban, a fiú belevetette magát a tóba, odaúszott Támárhoz, és nála maradt a hajnali derengésig.
Néhanap az apja is meglátogatta Támárt. Fényes ladikon érkezett, és borongós tekintettel nézett a lányára, mintha haragudott volna. Mintha sajnálkozott volna. Haragra is gerjedt mindannyiszor, amikor újra és újra ezt kellett hallania:
– Atyám! Atyám, édesatyám! Adj engemet feleségül szegény örmény szép fiához!
Támár hercegkisasszony ott állt a szirtfokon csapkodó hajjal. Két kezével fáklyát tartott a magasba, úgy kémlelte a Ván-tó hullámait. Körös-körül morajlott a sötét, a hullámok élesen csattantak a sziklákhoz. Fázott és reszketett, csak a szíve táját árasztotta el a titokzatos, jól ismert melegség: „Jön! Jön!”
Abban a pillanatban valaki egy erőteljes csapással kiverte kezéből a fáklyát! A láng kört írt a levegőben, aztán bezuhant a hullámok közé. Jaj, de hogy sistergett!
– Inkább megkötözlek! Inkább elpusztítlak, mintsem od’adjalak egy szegény fiának!
A Hold behunyta a szemét, nem bírta nézni a dulakodást.
Fájt a hideg, a feketeség, a félelem.
A fiú nem tudta, merre ússzon, egyre fáradtabban és kétségbeesettebben csapkodta a vizet. Egy idő után úgy érezte, mintha szurokban evickélne. Hiába kiáltozott, elnyelte hangját a vihar moraja. Pedig már közel volt a szigethez, nagyon közel…
A lány csak a végső kiáltást hallotta meg: „Áh! Támár!” Ekkor kitépte magát apja karjai közül, és szerelme után ugrott a háborgó feketeségbe.Másnap reggel könnyű szellő simogatta a Ván-tó tükrét. Csend volt és meleg, a távoli, fehér Hold üres tekintettel nézett le a tóra. És mit látott? Két fehér hattyút, amint egymásba font nyakkal, némán, lassan úszik a sziget körül. Ott úsznak most is – éjjel és nappal, télen és nyáron, viharban és csendességben. A szigetet, amelyen ma aprócska kőtemplom áll, úgy nevezik: Akhtamar.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
