Egy örmény bányatulajdonos a Szabadságharcban
-.500 az az Ötszázforint vörösrézről amely anyagot a Csík Sz. Domokosi Rézgyárból Salétrom termesztő üstök kikészítésökre az ottani gyár tulajdonossa Tisztelt Zachariás Antal Úrtól mint Álladalmi részletet hogy hiánytalan ki vettem légyen elismerem.
(Gábor Áron)
Zachariás. Egy örmény vezetéknév, mindjárt a szabadságharc elején és még hol vagyunk az aradi tizenhármaktól. Talán enélkül a “Zachariás” nélkül nehezebb dolga lett volna a harcoló alakulatoknak, talán később, talán nehezebben lett volna a háromszéki ágyúkhoz lőpor és talán ágyú is.
Gábor Áron ágyúöntésével kapcsolatosan két ember játszott különösen fontos szerepet a szabadságharcban. Ezek Zakariás Antal (1804–1871) bányatulajdonos és Bodor Ferencz honvéd százados (1804–1874).
“Szilárd történelmi tény az is, hogy 1848 őszén az ágyúöntés értelmi szerzője és szervezője is Gábor Áron volt, de a korabeli dokumentumokból az is kiderült, hogy ennek gyakorlati kivitelezése két csíki sorstársa nélkül nem valósulhatott volna meg. A két csíki neve lassan feledésbe merült még a történészek által is, jó volna, ha legalább szűkebb hazájukban megemlékeznének róluk. Tegyük ismertté nevüket a fiatalabb nemzedékek számára is.
A fenti, Gábor Áron féle elismervény egyfajta igazolása is annak, hogy Gábor Áron már 1848 nyarán megpróbált ugyan ágyút önteni Kézdivásárhelyen, de sikertelenül. Az élet nem engedte meg neki, hogy magasabb műszaki ismereteket szerezhessen (ti. asztalosmester volt, de katonaként tüzérségi képzést szerzett), és ennek hiányában az első ágyúk öntésének gyakorlati megvalósítását Bodor Ferencztől tanulta. Ki is volt Bodor Ferencz, és hogy került kapcsolatba az ágyúöntéssel?
Bodor Ferencz 1804-ben Csíkszentmihályon született, édesapja Bodor Mihály volt, aki 1795-ben vette feleségül a csíkszépvízi Száva Ágnest. A családi kapcsolatainak köszönhetően Bodor Ferencznek lehetősége volt olyan iskolát végezni, mely az akkori korszakhoz képest magas szintű bányatechnikai (és haditechnikai) képzést biztosított számára. Ez nem volt más, mint az 1770-ben Selmecbányán alakult Bányászati-Kohászati és Erdészeti Akadémia, ahonnan úgymond „bányatisztek” kerültek ki. Az akkori gyakorlatnak megfelelően ebben az iskolában az ércek olvasztása mellett más, de ide kapcsolódó szaktantárgyakat is tanítottak, amelyek különböző fémipari anyagok előállítására szolgáltattak ismereteket, de mindezek mellett még komoly hadmérnöki ismeretekkel is ellátta a hallgatókat. Annyi bizonyos, hogy Bodor mindezek mellett szakembere lett a lőporgyártásnak és az ércolvasztásnak olyan szinten, amely tudásnak abban az időben kevesen voltak birtokában. Később Bodor teljes vagyona ráment a madarasi lőporgyár fenntartására, mert – az ígérgetések dacára – a gyárat Bodor csak a saját pénzén tudta működtetni. Emiatt a forradalom után Bodor anyagilag teljesen tönkremenve lett a császári börtön foglya.
Mint fiatal bányatiszt a Zakariás Antal tulajdonában levő balánbányai rézbányánál már fiatalon bányanagy (mérnök) lett, majd a forradalmi események közepén Gál Sándor ezredes felkérésére 1849 márciusában megalapította, és utána a forradalom bukásáig vezette a csíkmadarasi lőporgyárat. Történelmi tény, hogy Bodor Ferenczet 1848 végén Zakariás Antal Bodvajra (Magyarhermány) küldte, hiszen ez is az ő tulajdona volt, és ott öntötték az első három hatfontos ágyút, ahol – a kézdivásárhelyi mesterekkel együtt – Gábor Áron is jelen volt. Bodor ugyan később nem vett részt a kézdivásárhelyi ágyúgyártásban, de nem lehet elvitatni tőle azt a fontos megvalósítást, hogy a fúrás nélküli ágyúk gyártása (tudatában volt annak, hogy az ágyúcsövek fúrásához nincs megfelelő felszerelés egész Székelyföldön) az ő irányítása és haditechnikai ismeretei révén valósult meg. Lehet, hogy ezt a fontos technikai feltételt a történészek jelentéktelennek tartják, de ebben az esetben ez döntő bizonyíték arra, hogy ágyúk öntésére a székelyföldi harangöntők tudása nem volt elégséges. Ez több szakmai ismeretet és gyakorlati hozzáértést is követelt. Bodor öntési módszerét gyorsan átvették a székelyföldi mesterek, és így kezdődött el a székelyföldi ágyúgyártás. Bodor a hiányzó technikai tudást adta, és önzetlenül betanította a későbbi öntőmestereket, viszont jómaga visszatért a forradalom időszakában annyira szükséges, még nagyobb fontossággal bíró lőporgyártáshoz.” (1)
A bodvaji vastermelés kezdeti ideje nem ismeretes, a kisbaconi határ Györgykovács nevű részéről való emlékezés a legrégibb támpont. Benedek Elek írta: “Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Györgykovács mellett van Bodvaj nevű vasbánya, mely sok száz esztendővel ezelőtt egy György nevű kovácsé volt: az ő nevét örökíté meg egy több száz holdas terület.” Az általunk ismert, működését 1831-ben megkezdett bodvaji üzemet az örmény származású gyergyószentmiklósi Zakariás Antal létesítette.
“Zakariás Antal Gyergyószentmiklóson született 1804-ben Zakariás Miklós és Szarukán Mária első gyermekeként. Kereskedőnek tanult, de hamarosan ipari menedzserré vált (úgy is hívták a háta mögött, hogy Werkes). 1838-ban az ő tulajdonába került a balánbányai rézbánya, melyet nagybátyjától, Zakariás Istvántól és társától, Simon Tódortól vásárolt.
Hamar beilleszkedett Balánbánya bányászközösségébe, ahol, irányítása alatt, az 1840-es évektől kezdődően gyors fejlődésnek indult a kitermelés. Jókai Mór a Fekete gyémántok című regényének megírásához Balánbánya történetéből meríti adatai egy részét, és Berend Iván alakjában tulajdonképpen Zakariás Antalt személyesíti meg, aki ott lakott a munkások között, ugyanúgy, mint Berend Iván. Zakariás fiatalokat küldött — a regényhez hasonlóan — saját költségén bányász- és bányamérnöki iskolába. Így végzi el a selmecbányai főiskolát Wenczel Károly, a bánya későbbi igazgatója (1871–1894), Hoffman Rafael, a Zsil-völgyi széntelepek feltárója és testvére, Géza, a borszéki kőszénbánya feltárója és első igazgatója. 1834-től tulajdona volt a bodvaji (Magyarhermány) vashámor is, ahol Gábor Áron az első három rézágyút öntötte 1848 őszén Bodor Ferenc mérnök közreműködésével.” (2)
“November 28-án Spesiszentgyörgyön mutatták be az első két kész ágyút. Dobay Károly, a háromszéki haderő ezredese azonban csak lesajnáló szavakkal emlegette a kész ágyúkat. Válaszul Gábor Áron felajánlotta, hogy az ágyú elhasadása esetén főbe lövethetik, ha nem pontos, akkor pedig ő áll a második lövés elé. Egyikre sem volt szükség, a sikeres célzás eredményét üdvrivalgással fogadták a helyiek. Két nappal később csatában bizonyítottak az új ágyúk: az első hídvégi ütközet után Puchner azt hitte, francia tüzérekkel áll szemben. December 13-án újabb csatában mutatkozott be Gábor Áron ágyúival, jutalmul főhadnaggyá léptették elő.
Az év utolsó két hónapjában egy másfél fontos rézágyút, két hatfontos vaságyút és négy háromfontos rézágyút készítettek részben Bodvajon, majd az ellenség sikeres támadása után Sepsiszentgyörgyön. 1849 elején azonban le kellett tenni a fegyvert, s a császáriak az ágyúk átadását követelték. A rézágyúk atyja válaszul szét akarta lövetni a tanácskozótermet, de végül megszületett a kompromisszum: három ágyút átadtak összetörve, de a többit elrejtették.
Gábor Áron 1849. július 2-án hazájáért és szülőföldjéért, Háromszékért halt hősi halált ágyúi mellett, mikor Uzon és Kökön között egy orosz ágyúgolyó találta el. Ma egyetlen ágyúja van meg, amelyet Kézdivásárhelyen csatornaépítés közben találtak meg 1906-ban.” (4)
“A Zakariás által kiképzett szakemberekkel geológiai kutatásokat végeztet az egész Székelyföldön, Borszéktől Brassóig. Megindítja a bodvaji vashámort, a máréfalvi kőszénkitermelést, telepeket fedeznek fel Tölgyesen, Hollósarkán, társtulajdonosa a szentkeresztbányai vasgyárnak. Egész tevékenységével olyan ipart teremtett, amellyel 16 000 forint bruttó évi jövedelmet tudott biztosítani a bányakitermelés után. Kiterjedt üzlethálózata folytán belekerült az 1848-as események sodrába. Bodor Ferenc volt akkor Zakariás Antal balánbányai üzemvezetője, és Bodor javaslatára az ágyúöntés megindításának helyéül Bodvajt választották, ahol biztosítva látták a megfelelő szakmai tudást, felszerelést és nyersanyagkészletet, amelyet maga a tulajdonos, Zakariás Antal ajánlott fel Gábor Áronnak. Hogy nem üzleti számítás rejtőzött Zakariás Antal segítsége mögött, kitűnik abból a szállóigéből is, hogy a székely ágyúöntő kiadásokra ,,egy forintot kért”, s indult ágyút önteni. Az osztrák hadsereg kevéssel ezután elfoglalta Erdővidéket, és lerombolta a bodvaji vashámort, így tevődött át az ágyúöntés Kézdivásárhelyre. Gábor Áron eredetileg az erdőfülei vashámorban akarta megvalósítani tervét (amely akkor Rauber Ferdinánd földbirtokos tulajdonában volt), de ezt nem találta megfelelőnek, és ekkor fordult a már régebbről ismert Zakariás Antal segítsége felé, aki szívesen vállalta az anyagi áldozatokkal járó nemes ügy felkarolását.
Zakariás Antal tragédiájának oka jól ismert. Az 1850-es években megindult a nagytőke beáramlása, amely Erdély bányaiparát a kezébe kaparintja. Élén a Rotschild-bankház osztrák-francia érdekcsoportja, amely átveszi az államtól az erdélyi vasutak és bányák egy részét. Fiókvállalata, az osztrák Creditanstalt létrehozza Erdély második nagy kitermelő tőkés csoportosulását, amely minden jövedelmező bányát kezébe akar ragadni, így a balánbányait is. Miután Zakariást nem tudják rávenni, hogy eladja a bányát, tárnát nyitnak a már kitermelés alatt álló bánya mellé, és a munkásokat elcsalogatják magasabb munkabérekkel. A megtámadott tulajdonos ezek ellen az Udvarhelyi Bánya-Komisszáriátusnál tiltakozott, teljesen eredménytelenül. Ilyen módszerekkel lehetetlenítették el az akkor még jól menő bánya működését. Az állandó zaklatást megunó Zakariás 1858-ban eladta a rézbányát egy bécsi székhelyű részvénytársaságnak 270 000 forintért, amelyből csak 200 000 forintot kapott kézbe, s a hátralevő összeget sohasem tudták felhajtani az örökösei. Zakariás Antal ettől kezdve végleg Székelykeresztúrra költözött családjával. A bánya még ezután tíz évig viszonylag jól működött, de aztán csődbe jutott ismét, mígnem 1871-ben végérvényesen árverésre nem került.” (2)
A Bodvajba telepedett munkások számára Zakariás 1852-ben a gyár feletti kis lapályon kőkápolnát építtetett a gyár védőszentje, Szent Antal tiszteletére. A telepen 1875-ben 21 lakóház volt.
A bányászat Bodvajon 1897 őszén fejeződött be, de a kitermelt ércből még 1905 tavaszáig dolgoztak. Abban az évben minden munkás elköltözött, de 1919-ig még egy telepőr vigyázta a területet. Az I. világháborút követően a román állam illetékes szervei figyelmen kívül hagyták Bodvajt, 1920 és 1945 között senki még helyszíni szemlén sem járt ott. A II. világháború után azonban megkezdték a bánya és a kohó helyreállítását, és újra megindult a termelés Bodvajon. A kitermelést véglegesen 1951 márciusában szüntették be azon indokkal, hogy az érc kifogyott.
“A népdal megőrizte a rézágyúk emlékét s a történelem a szabadságért lángoló szenvedélyt. Háromszéki csodának is mondták, hogy egy megyényi nép hadba szállt a császári haderővel. Földművesek, kétkezi szegény emberek, szénégetők, katonák, papok, diákok. Fegyvert gyártottak és lőszert. Élelmezték a saját hadseregüket. Mindenki tette amit tudott, s adta amije volt. Kalákás harc a társadalmi igazságért – egészen az elbukásig. Múltunknak erről az alig ismert fejezetéről szól a regény. Romantikáját a történelem adta: a forradalmak s az utánuk következő szabadságharcok teli vannak romantikus elemekkel. Az üres hordóban a pisztolylövés ágyúdörgéssé erősödik. Az áruló rejtőzésének naív komikuma, a szégyenfa, a megfutó császári tiszt “hadizsákmánya” éppúgy történelmi hitelességű epizód, mint maga az ágyúgyártás vagy Jusztina megjelenése a csatában. Annak a kornak a lelki viharzásában az emberek s a tettek is szélsőségesek, egyes epizódokat még a történelmi regény is csak egyszerűsítve bír el. Ezért szúrják le Balázs Manót, akit pedig a történelem szerint a tömeg valósággal széttépett. A nép megszülte a kor hőseit, s ők furfanggal, szorgalommal, haraggal és szenvedéllyel formálták a történelmet. A világ egy ideig bámulja a szabadságért küzdő népet, aztán elfelejti. Késői hódolat ez a könyv a szülőföld és hősei iránt.” (3)
1973-ban jelent meg Dávid Antal, kézdivásárhelyi magyarörmény író regénye, a “Háromszék nem alkuszik”. Az ifjúsági regény köntösbe bújtatott történet Gábor Áron asztalosmesterből lett ágyúöntő vállalkozását és az ágyúk elkészültének időszakát eleveníti meg. Teszi ezt a hetvenes évek szocialista Magyarországán úgy, hogy az -még ha ifjúsági regényként is-, de átmenjen a cenzorok szűrőjén és általa eljuthassanak az ifjúsághoz a hazaszeretet, a hazafiság, a bátorság és a hősiesség erényei. A fentebb idézet a könyvről az író előszava saját könyvéhez, a megjelenés évéből. A regény ezidáig három kiadást ért meg. Annak idején a Móra Kiadó jelentette meg, amely ifjúsági kiadóként aposztrofálta magát, több értékes, történelmi tényeken alapuló, de egyben az adott történelmi eseményekről véleményt is formáló művet jelentettek meg. Így Dávid Antal összes, Magyaroszágon íródott regényét is.
Forrás:
(1) Dr. Száva Tibor Sándor: Bodor Ferencz és Zakariás Antal szerepe 1848/49-ben (Marosvásárhelyi Népújság, 2014. december 4.)
(2) Dr. Száva Tibor Sándor: Zakariás Antal szerepe 1848-ban (Háromszék, 2009. március 18.)
(3) Dávid Antal: Háromszék nem alkuszik (Móra 1973)
(4) www.tortenelem.blogstar.hu
