A pajzsok titka
– Valamit ki kell találnom – gondolta magában Nebukadneccár – különben úgy fognak rólam megemlékezni, mint aki nem tisztességes megmérettetés, hanem csak cselszövés árán tudta legyőzni az örmények királyát!
Órák óta hátratett kézzel járkált fel-alá a palotában. A színes kerámiával borított falakon oroszlánok, bikák, egyfejű sárkányok néztek egymásra, mint akik maguk is tanácstalanok. Döngő lépteit Arám is hallotta odalent, a pincemélyben.
– Valamit ki kell találnom! – mondta hangosan a világhódító, és egy újabb fáklyát gyújtott meg. Ekkor mintha a fejében is világosság kezdett volna derengeni. Tett még néhány kört a teremben, és egyszer csak felkiáltott:
– Megvaaan!
Kiáltását Arám is hallotta odalent, a pincemélyben, de nem értette. Napok óta volt már bezárva, és folyton az övéire gondolt – népére, amelyre minden bizonnyal gyötrelmes iga, fogság vagy pusztulás vár.
A hosszú, hűvös éjszaka után nyikorgott a rácsos ajtó. Arám úgy tett, mintha nem vette volna észre. Nem volt kedve reggelizni – amúgy sem volt éhes, a vacsorából is bőven maradt még. Meglepődött, amikor az őr helyett Nebukadneccár szólalt meg:
– Arám! Örmények felséges királya! – gúnyolódott a világhódító – Úgy döntöttem, nem foglak kivégeztetni. Íjászversenyen fogunk megmérkőzni egymással! Ha nyersz, békével hazamehetsz a tieid közé. De ha nem…!
– Legyen! – kiáltott Arám.
– Csakhogy mától fogva tíz napon át – folytatta Nebukadneccár – nem kapsz egy falat ételt sem, csak egy kevés vizet!
Intett, hogy vegyék el a vacsora maradékát, majd távozóban még visszakiáltott:
– Találkozunk a tíz nap múlva!
Amikor egyedül maradt, Arám hátratett kézzel elkezdett fel-alá járkálni a pincében.
– Valamit ki kell találnom! – gondolta – Tíz nap étel nélkül nagyon sok idő! Így lehetetlen az íjászversenyt megnyerni. Valamit ki kell találnom!
A pókok moccantlan hallgattak a sötétben, mint akik maguk is tanácstalanok. A fogoly lépteit Nebukadneccár is hallotta odafent, a nagyteremben.
Estére Arámnak már fájt a feje, korgott a gyomra, szemei elvesztették addigi fényüket.
– Megvaaan! – kiáltotta el magát váratlanul. Hallotta ezt Nebukadneccár is, csak nem értette. Az őr azonnal odacsörtetett valahonnét:
– Mit kiabálsz, fogoly?
– Mondd meg a királynak, hogy menesszen futárt a határnál állomásozó csapataimhoz ezzel az üzenettel: „Arám kéri, hogy küldjétek el neki a legszebb pajzsot, ami a táborban van!”
Nebukadneccár felnevetett, de másnap küldte is a futárt az örmények táborába.
– Valahogy rá kell jönnöm! – törte fejét az örmény hadvezér, s hátratett kézzel fel-alá járkált a sátorban. Pajzsot a tömlöcbe?! Valahogy rá kell jönnöm!
Órákon át gondolkodott, tanácskozott, egyszer csak nagyot csettintett az ujjával:
– Megvaaan!
Arám fanyalogva nézegette a pajzsot:
– Nem! Ez nem lesz jó! – mondta az őrnek. – Holnapra kérek egy másikat!
Nebukadneccár csak nevetett a fogoly hóbortján, de azért minden nap menesztette a futárokat az örmények táborába – mert bármilyen pajzsot is hoztak, Arám bedobta a sarokba, és csak ezt hajtogatta folyton:
– Nem! Ez nem lesz jó! Holnapra kérek egy másikat!
A tizenegyedik napon Nebukadneccár készen állt a megmérettetésre. Jó korán kiment a küzdőtérre, hogy eddzen még egy utolsót, mielőtt vetélytársa megjelenik.
– Alig várom, hogy lássam – mondta magában – mint jön sápadtan és támolyogva!
Ám egy lefogyott, kifehéredett fogoly helyett egy délceg király jelent meg izmosan és fényesen, akár a palota kerámiaborítású falának rettentő állatai. Csak úgy döngött a föld a léptei alatt! Nebukadneccár úgy tett, mintha nem lepődött volna meg, és csak magában ismételgette: „Hát ez meg hogy lehet?! Hát ez meg hogy lehet?!”
– Hát ez meg hogy lehet?! – ordította a világhódító, és íját a földhöz verte, amikor Arám győztesen került ki a megmérettetésből – Hát ez meg hogy lehet?!
A győztes íjász tisztelgő katonák sorfala között távozott a palotából, és a Nabukadneccártól kapott paripán elvágtatott Ararát országa felé.
A világhódító sohasem tudta meg, hogy az örmény parancsnok a pajzsok rézborítása alatt vékony, hatalmas lepénykenyereket küldött Arámnak. Nem is hallott soha az örmények lávás-kenyeréről. Esztendők múltán is megtörtént, hogy hátratett kézzel járt fel s alá a palotában: „Hogyan volt lehetséges? Hogyan volt lehetséges?”
Arám megparancsolta, hogy az örmények kenyér gyanánt csakis lávást süssenek földbe vájt kemencéikben. És azóta is sül a lávás. Ráterítik újszülött gyermekeikre, beborítják vele a vőlegény és a menyasszony összefogott kezeit, úgy kívánnak áldást, erőt, boldog, hosszú életet.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.
