A dalnok menyegzője
A darvak megtorpantak röptükben, és kecses mozdulatokkal landoltak a földön Gharib énekére. A rózsák bólogattak, a forrás még erőteljesebben buzogtatta hűsítő vizét. Amikor Gharib énekelt, mintha az angyalok énekeltek volna.
– Az éneklésből nem lehet megélni! – ordította Sah-Szánám apja, és berángatta lányát az ablakból. A darvak elröppentek, a rózsák lekonyultak, Sah-Szánám szeméből patakzott a könny. Jaj, hányszor jött szegény Gharib az ablak alá, és hányszor fakadt könnyekre maga is! Jaj, hányan kérlelték az apát, hogy adja már feleségül leányát ahhoz a derék dalnokhoz, mert mindketten felemésztődnek az epekedésben! De az apa könyörtelen maradt, és mindegyre csak azt hajtogatta:
– Az éneklésből nem lehet megélni!
Gharib még távolibb földeket járt be, még szebb dalokat énekelt, és még több pénzzel tért vissza Sah-Szánám ablaka alá.
– Nekem csak te kellesz! – kiáltotta kedvesének a leány, amikor apja ismét berángatta a hideg szobába. Odabent mennydörgés és keserves sírás hangjai keveredtek. Gharib úgy érezte, a szíve megszakad. Tán nem is bánta volna már. Csak állt, állt az ablak alatt, nézte, nézte, hogy hullatják szirmaikat a rózsák. A levegőben darvak krúgattak, a közelben zokogott a forrás.
Egyszercsak megjelent az ablakban Sah-Szánám apja:
– Hallod-e, te Gharib! – kiáltotta – Látom, veletek nem bír az ember. Tiéd lehet a leányom, ha mostantól számítva hét esztendőre olyan vagyonosan térsz vissza, mint amilyen én vagyok! De ha nem lenne elegendő pénzed, vagy késlekednél – emelte fel ujját – Sah-Szánámot azonnal odaadtam másnak! Megértetted?! Az éneklésből nem lehet megélni!
Megértette Gharib, hogyne értette volna meg! Örült a felcsillanó lehetőségnek, de fogalma sem volt, miként lehet hét esztendő alatt ily tömérdek kincset felhalmozni. Énekelt még egy utolsót, és elindult a nagyvilágba.
Sok vidéket, sok országot járt be. Ugart tört, szántott, vetett, aratott, csépelt, malomban őrölt. Tenyere kirepedezett, ujjai vízhólyagosak lettek. Keményen dolgozott, mert tudta, hogy még csak hat esztendő, és övé lesz a világ legnagyobb kincse, Sah-Szánám.
Csónakba ült, hajóra szállt, s halászott – jég alatt is, éjszaka is, horoggal is, hálóval is. Gyűlt a pénze, nőtt a gazdagsága. Ám amikor egyik hajnalban felébredt, kétségbeesve látta, hogy eltűnt a pénzes ládikó! Jaj, most mihez kezdjen? Merre induljon? Két évi keresete lett oda!
A harmadik esztendőben kitanulta a szőnyegszövés mesterségét. Járta a piacokat, a palotákat, s jókora vagyonra tett szert, mert portékái olyan különlegesek voltak, hogy velük csak dalai vetekedhettek. Dolgozott szakadatlan, mert tudta, hogy várja őt a világ legnagyobb kincse, Sah-Szánám.
Dolgozott kőfejtőben, kolostort épített, kutakat ásott. Az egyik kútásás során cserépkorsóra bukkant, tele arannyal, ezüsttel, drágakővel.
– Áldott legyen az Isten! – kiáltotta Gharib, és dolgozott tovább még nagyobb buzgalomal, még nagyobb örömmel. Tenyere megkérgesedett, szakálla megnőtt, de nem bánta, hiszen tudta, hogy várja őt a világ legnagyobb kincse, Sah-Szánám.
Letelőben volt a hét esztendő, s Gharib dúsan megpakolva indult kedveséhez. Ó, milyen elégedett lesz az apa, mikor összeszámolja a kincseket! Ó, milyen vidám lesz a mennyegző! Jaj, csak érne már oda! Ment, ment, hegyeken, völgyeken át, kolostorok mellett, nagy tavak mellett. Legtöbbször a szabad ég alatt aludt, sziklák hasadékában, erdők rejtekén. Hűséges lova jól bírta az iramot.
– Még egy napi járóföld! – sóhajtotta Gharib. Ekkor hatalmasat dörrent az ég. Fekete fellegek csaptak össze az égen, szél borzolta a fákat. Aztán zuhogni kezdett irgalmatlanul.
– Tarts ki, lovacskám! – bíztatta gazdája a megrettent állatot – mindjárt ott leszünk a barlangnál!
Odabent megpihentek, ám Gharib szívében egyre sűrűsödött az aggodalom: mi lesz, ha nem érnek vissza időben Sah-Szánámhoz?
A vihar csak másnap reggel kezdett oszladozni. Gharib ekkor már a lova mellett baktatott. Keskeny volt a hegyi ösvény, az is sziladarabokkal, letört faágakkal tele. Egy óvatan pillanatban megbotlott a ló, és mindenestül lezuhant a beláthatatlan mélységbe.
– Jaaaj! – kapott a fejéhez Gharib. Sajnálta az állatot, a hét évi keresetét, de leginkább azt, hogy most már minden bizonnyal másé lesz a világ legdrágább kincse, Sah-Szánám. Hosszú órákba került, míg leereszkedett a szurdokba, s megtalálta a tetemet. Körülötte ott voltak szétszórva a csomagok, a kincses ládikók.
Gharib lerogyott a földre. Kitört belőle a zokogás. Összekulcsolt kezekkel fohászkodott. Mikor felemelte fejét, s szemét ingujjával megtörölte, azt hitte, álmodik: egy vakítóan fehér ló állt előtte, rajta férfi, római katonaruhában, vörös köpönyeggel.
– Szent Szárkisz! – álmélkodott Gharib.
A katona csak ennyit mondott:
– Igyekezz! Nincs már sok idő!
Hegyeken, völgyeken vágtattak át, kolostorok mellett haladtak el. Aki látta őket, azt gondolhatta, forgószél volt vagy villámlás.
Mire Gharib az utolsó csomagot is letette a ház ajtajában, s visszafordult, hogy a segítséget megköszönje, csak a patkók nyomai látszottak a kövezeten.
– Áldott legyen az Isten! – kiáltott fel.
Sah-Szánám apja könnybe lábadt szemmel ölelte át a fiatalokat.
A menyegző napjára a rózsabokrok is díszbe öltöztek, a forrás még erőteljesebben buzogtatta hűsítő vizét. Az ünneplő sokaság köré leereszkedtek a darvak, mert Sah-Szánám és Gharib úgy énekelt, mint az angyalok.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.
