Tatevi szárnyak
Háromszög alakú, sziklás fennsíkon uralkodik a tatevi erődkolostor. Fölötte a kék magasság, alatta a zöld mélység: a Vorotan folyó szurdoka. Átszellemült zarándokseregként veszik körül a végtelen, erdőborította hegyek. Az arra járó szél is csak akkor suhan tovább, ha megcsodálta a fenséges kupolát, az árkádsort, a sziklából kinőtt, szürke falakat, s ha lecsippentett egy foszlányt az ég felé lebegő zsoltárból.
Tatev felé közeledve úgy érezheti magát az ember, mint akit szárnyak röpítenek: a hegyi úton egyre feljebb emelkedik, a szurdok fölött kifeszített drótkötélpályán pedig lélegzetvisszafojtva ereszkedik alá. Tatev a szárnyalás helye – madarak, szelek szárnyalásáé; az eget az irdatlan mélységgel egybekapcsoló pillantások szárnyalásáé; a múltba tekintés szédítő szárnyalásáé. A hétköznapokba nem lehet onnan meggörnyedten, vánszorogva visszatérni.
Amint rakódtak egymásra a kövek, a hit és a reménység szárnyain mind feljebb emelkedett az építők tekintete – egy olyan jövőbe, melyben e falak között ifjak százai mélyülnek el a szent tudományban, s kacskárok rügyeznek, kódexek íródnak, énekek születnek Isten dicsőségére és az örmény nép javára. Mondják, hogy már csak az utolsó követ kellett volna feltenni a kupolára, amikor a mester lekiáltott az egyik munkásnak:
– Két faforgács kéne! Az ott, ami a lábad mellett van, éppen jó lesz!
Eltartott egy ideig, míg a munkás az álláson kapaszkodva, lépegetve a mesterhez érkezett. Szemét is be-becsukta, mikor a szél hajába, ruhája szegélyébe kapott. Útban visszafelé csak alig érthetően hallotta fentről:
– Ogni Szurp ta tev! Segíts, Szentlélek, adj nekem szárnyat!
Mire a szél elhussant, s a szemét ki merte nyitni, a mester már sehol sem volt.
Volt, aki látta, hogy szárnyak nőttek a hátára, és elrepült. Egy másik munkás azt mondta, hogy a mester megcsókolta a forgácsokat, azok változtak szárnyakká. Akárhogy is történt, az építőmestert senki sem látta többet. Utoljára kimondott szavait az erődkolostor azóta neveként viseli: Tatev.
Tatev egyik bástyáján holló vert tanyát. A szerzetesek éveken át minden reggel köszöntötték, dobtak ezt-azt neki. Szerették, mert feketeségben, szárnyaló kedvben igencsak hasonlított hozzájuk. Napközben legtöbbször nem lehetett látni, de amint a hegyek kezdtek beleveszni a sötét homályba, hangos szárnycsattogásokkal foglalta el helyét.
Egyik nap, amint a szerzetesek vizes edényeikkel befordultak az udvarra, s elhaladtak a bástya alatt, meghökkentek a hirtelen felharsanó, éktelen károgástól. Egymásra néztek, majd odakiáltottak a madárnak:
– Mi lelt, testvér?
De az csak károgott szakadatlan, verdesett a szárnyával.
A vizet várták a konyhán, sietni kellett. Az egyik szerzetes majd’ orra bukott, mikor a madár lecsapott az edényére.
– Mi lelt, testvér? Nagyon megszomjazhattál!
A holló felnézett.
– Igyál csak, no! Igyál! Isten szegény madara!
Amint belehajolt az edénybe, a holló egy rikkantással le is fordult a pereméről.
– Mi lelt, testvér? – szeppentek meg a szerzetesek. Egy rúgás volt a válasz, s a holló végleg megmerevedett. Egyikük belenézett a vizesedénybe. Ijedten kiáltott fel:
– Mérgeskígyó! Mérgeskígyó! Feláldoztad az életedet, Isten szegény madara!
Tatev népe hálaadó zsoltárok éneklése közben temette el a hollót. Szállt az ének hollószárnyon, galambszárnyon, angyalszárnyon, és megkopva bár, de száll ma is, mert Tatev a szárnyalás helye – madarak, szelek szárnyalásáé; az eget az irdatlan mélységgel egybekapcsoló pillantások szárnyalásáé; a múltba tekintés szédítő szárnyalásáé. A hétköznapokba nem lehet onnan meggörnyedten, vánszorogva visszatérni
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.