Éneklő kövek
Hovhannesz, az ifjú szerzetes szívesen segédkezett a kolostor építésénél. Kora reggel, mire a munkások elhelyezkedtek az állásokon, a faragni való köveknél vagy a gerendának szánt farakásoknál, már rég körüljárta a falakat. A foszló ködben az oszlopokat, az árkádok ívét, a sarkok szögeit figyelte, s hogy az épület egésze miként illeszkedik a tájba. A folyóvölgyekkel szabdalt fennsíkot, amelyen épült a kolostor, meredek hegyormok övezték. Vigyázzban állva köszöntötték a felkelő Napot s az épületet, amely sok tekintetben egyre inkább hasonlított rájuk.
A főépítésznek tetszett a fiú érdeklődése, rátermettsége. A szünetekben rendszerint egymás mellett ültek, s meghitten beszélgettek az építészet és a hittudomány összefüggéseiről. Hovhannesz csüngött a mester szavain. Az esti imaóra előtt, mikor már rég üresek voltak az állások, s csendessé vált a kőcsomók és a farakások környéke is, számba vette a napi munka eredményeit. Figyelte, hogy a grádicsok, a szögek, az oszlopok és a boltívek miként illeszkednek egymáshoz. Másnap elmondta megjegyzéseit a mesterének.
– Igazad van, Hovhannesz testvér – mondta a mester – úgy fogjuk csinálni, ahogy javasoltad.
Ahogy haladt az építkezés, az ifjú szerzetesnek egyre több megjegyzése akadt. Volt, hogy a mester így felelt neki: „Igazad van, Hovhannesz testvér, úgy fogjuk csinálni, ahogy javasoltad.” Máskor meg ekképpen: „Hovhannesz testvér, szó sem lehet róla! Ajánlom, maradj a könyvek mellett, és ne avatkozz a tapasztalt emberek dolgába!” – pedig tudta jól, hogy az ifjú szerzetesnek ismét igaza van.
Egyszer Hovhannesz azt találta mondani:
– Úgy gondolom, én különb épületet tudnék emelni ennél!
Ennyi kellett csak az építésznek! Hamarjában összehívatta az elöljárókat, akik maguk elé rendelték az ifjú szerzetest:
– Hovhannesz testvér, az lesz a legjobb mindenkinek, ha mihamarabb elhagyod ezt a kolostort. Az Úr legyen a gondviselőd!
Másnap még sokáig hallotta a kalapácsütéseket, a munkások hangját. Nehéz szívvel ereszkedett le a szurdokba, mintha a pokol kapujához közeledne. Mire felkapaszkodott a szemközti fennsíkra, a környező hegyormok már magukra húzták a ködtakarót. Hovhanneszt lassan elnyelte a sötétség.
Teltek a hónapok, apadt a kőcsomó, fogytak a gerendák – a főépítész minden este elégedetten járta körül a falakat. A szentelés közelgő napjára gondolt, püspökök cifra seregére, felröppenő, fehér galambokra. De azért Hovhannesz is eszébe jutott néha.
Az egyik nap meglepődve hallotta a hírt, hogy az elküldött szerzetes kolostort épít a szemközti fennsíkon. De micsoda kolostort! Most már világossá vált előtte, miért rémlett úgy neki a munka szüneteiben is, hogy kalapácsütéseket hall. Rettentően furdalni kezdte a kíváncsiság.
Izgatottan ereszkedett le a szurdokba, s amint kapaszkodott felfelé, egyre tisztábban hallotta Hovhannesz énekét. Az ifjú szerzetes munkások seregének az élén faragta a követ, ácsolta az állást, rakta a falat. Hajdani mestere egy darabig távolról leskelődött. Csodálta a munka fennkölt nyugalmát, s amikor látta, hogy Hovhannesz minden egyes kő lerakásakor egy-egy idézetet énekel a Szentírásból, elérzékenyült. Könnybe lábadt szemmel ölelte át egykori tanítványát, és így kiáltott fel:
– Ah, pat! – ami azt jelenti: „Ó, micsoda falak!”
Többször is körüljárta az épülő templomot, figyelte, hogy a grádicsok, a szögek, az oszlopok és a boltívek miként illeszkednek egymáshoz. Megállapította, hogy az épület egésze a tájba is tökéletesen belesimul.
– Ah, pat! – mondta újra elismeréssel, majd gyorsan hozzátette: De az én épületem a régebbi!
Miután visszatért, minden erejével azon volt, hogy még szebbé, még fenségesebbé tegye kolostorát, mint amilyen a Hovhanneszé. A mester épületét Szanahinnak nevezték el, így emlegetik ma is. Szanahin, vagyis: „Ez régebbi!”
Hovhannesz tisztes kort ért meg. A nemes dolgok iránti érdeklődése, rátermettsége révén felvirágzott a kolostor – falai között hittudományt, filozófiát tanultak a szerzetesek, könyveket másoltak, a lapokra színes képeket festettek. Az egykori elbocsátott ifjúból az örmény nép sosem feledett Bölcs Hovhannesze lett, világhírű kolostorának neve pedig – a mester felkiáltása nyomán – Haghpat.
Ha valaki a Haghpat kövein tartja a kezét, és kellőképpen elmélyül lelkében, hallhatja az ősi zsoltárokat, Hovhannesz énekét.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.
