Egy magyarörmény
a román megszállás ellen

2002 májusában jelent meg egy cikk az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetekben, amely dr. Száva T. Sándor tollából idézte fel Dávid Dezső, kézdivásárhelyi magyarörmény kereskedő életének azt az epizódját, amely a románok bevonulása után, fegyverrejtegetésből végül is letöltendő börtönbüntetésig fajult. Az alábbi írás alapját tehát ez a 2002-es cikk adja, kiegészítve a történések emlékének irodalmi leírásával, Dávid Dezső unokaöccsének, az író, újságíró Dávid Antal Iván önéletírásának részleteivel, valamint Dávid Dezső életének egyéb apró részleteivel és a családi archivum fényképeivel.

Dávid Dezső 1896-ban született, Kézdivásárhelyen volt kereskedő, nagyapja, a 16 gyermeket nevelő és Bem seregében szolgáló Dávid István még Csíkszépvízet tartotta szülőhelyének, de apja, a város temetkezési vállalkozója és egyik örmény kereskedője, Antal már feladta a Szépvízhez való kötődést és Kézdivásárhelyt választotta a családalapítás helyéül. A Szépvízhez való kapcsolatokat azonban továbbra is ápolták, mert a család többségi része továbbra is ezen a vidéken élt.

Dávid Dezső az I. világháború végén mint 75 %-os rokkant, otthon Kézdivásárhelyen tartózkodik. A román frontról hazatérő magyar katonák éjjel-nappal özönlöttek át a városon, s elvakultan lövöldöztek fegyvereikkel a levegőbe. Néhányan, itthon levő idősebb és rokkant katonák összeálltak és miután sok hazatérőtől el tudták venni a fegyvert, sikerült a garázdálkodókat ártalmatlanná tenni. Mikor a kézdivásárhelyiek is hazatértek a frontokról, megalakították a nemzetőrséget, parancsnok Kolozsváry László 24-es honvéd őrnagy. Beosztott tisztek Császár János, Finta Sándor, Péter Amadé és dr. Dávid István (Dezső bátyja) a gazdasági hivatal vezetője.

A román csapatok lassanként megszállták Brassót, Sepsiszentgyörgyöt és más helységeket is. Csak 1918. november 10-én hallották, hogy az ő városuk is megszállás alá kerül.

Érintkezésbe lép Király Aladár akkori háromszéki főispánnal, aki ama bejelentésére, hogy az ojtozi szorost védeni fogják: a legszigorúbban utasítja, hogy a román reguláris megszálló csapatoknak mindenben legyenek segítségére. A főispán parancsa másnap nyilvánosságra jut és megkezdődik a bomlás. A nemzetőrség parancsnoka már másnap elutazik, hatáskörét a román csapatoknak február 12-én megtörtént bevonulásáig ifj. Nagy Ferenc honvéd százados látta el.

Február 13-án kezdődött a rettenetes élet. Este 8 órán túl nem volt szabad az utcán járni, rendelet rendeletet követett, természetesen román nyelven, amit senki sem értett. Nap-nap után megbotozták a polgárokat és külön engedély kellett annak, aki este egyik házból át akart menni a másikba. Nemsokára házkutatást tartottak Dezsőnél, de minden eredmény nélkül. Minden okuk megvolt arra, hogy a házkutatást megtartsák, mert mikor a megszállás híre járt és mikor megtudták, hogy több elszállító tiszt nem jöhet Magyarországról, a még kezeik között levő négy gépfegyvert, gyalogsági fegyvereket, sok muníciót és kézigránátot elrejtették a hősök temetőjébe és a római katolikus temetőben levő családi kriptájukba. 1920. február 1-én éjjel 1 órakor a Tanácsház utcai szülői házat katonaság vette körül. Legénylakásának ajtaját a detektívek feltörték, revolvert fogtak rá és követelték, hogy azonnal kövesse őket a rendőrségre. Tiltakozott a brutális fellépés ellen, de hasztalan. „Feljelentés érkezett ön ellen, azonnal jöjjön velünk” mondották. Hajnali három órakor érkeztek a rendőrségre. Maier rendőrkapitány nagyon udvariasan fogadta, de minden udvarias mondatának meg volt a maga fullánkja. Maier rágyújtott és őt is megkínálta. Arra való hivatkozással, hogy nem dohányos, a cigarettát nem fogadta el. „Pedig a gőggel most alább kell hagynia a magyaroknak” mondotta Maier. „Most a mi számunkra következik ezer esztendő”. Jegyzőkönyv aláírása után elviszik az új úton levő ügyészségi fogházba. Másnap reggel négy szuronyos katona között felvitték a rendőrségre. Ekkor már ott volt Brassóból négy magasrangú katonatiszt, 5 detektív és Zernoveanu őrnagy a vezérkartól. Az ő jelenlétében történt meg a kihallgatás. A tárgya: Ismeri-e az ékszerlopási ügyet? Végül kibökték, hogy ő összeköttetésben van a magyar hadsereggel, annak itteni szervezője és időnként nagyobb összegeket kap, sőt most is vár pénzt. A gyanúsításra azt felelte, hogy mint alacsony rangú katona semmiesetre nem volna alkalmas ilyen megbízatásra. Megígérte, hogy az esetleg kapandó pénzt rögtön felhozza a rendőrségre. Jegyzőkönyv után ismét visszavitték az ügyészség fogházába. Útközben a csendőrlaktanya előtt egy hang felszólítására a katonák felvitték a laktanyára. Az irodában az íróasztalnál egy barátja Minisca főhadnagy ült. Láttára felugrott és a kezében korbáccsal közeledett feléje. Fenyegetésére, hogy ha hozzányúl, a székkel agyonveri, a „barátja” ismét parancsot adott a katonáknak, akik visszavitték a fogházba.

Másnap testvérbátyja dr. Dávid István és dr. Herepey Iván látogatták meg. Utóbbi arra kérte, hogy mindent valljon be, mert különben az egész családra borzasztó sors vár. Este a vacsorát hozóban felismeri egyik unokanővérének a fiát, Schüle Viktort, aki aznap jött hozzájuk látogatóba. Megtudva, hogy mi történt, bejött a fogházba, hogy nem akar-e valamit üzenni. Schülének megmondja, hogy a gépfegyverek már a pincében vannak.

Dávid Antal Iván, az unokaöcs, dr. Dávid István fia később így ír az eseményekről emlékirataiban:
“Nagy hideg érkezett. A konyha ajtaján levő ablakokra vastag jégréteg fagyott. Egy délelőtt jött egy alacsony, kicsi bajuszkás ember, és benyitott. Az ablak nagy csörömpöléssel a konyha padlójára hullott. Viktorka volt, aki tegnap óta Nagyapáméknál lakott, a gyimesi mozdonyvezető bácsinak, Schülle Viktornak a legnagyobb fia. Édesanyám a konyhában volt, ő fogadta.
– Szervusz, Viktorka! Mi járatban vagy, lelkem?
Viktor kapkodta a lélegzetet.
– Kezét csókolom, Ancika. Dezsőt letartóztatták s Anti bácsit is elvitték a rendőrök. Nagy baj van.
– Ó Istenem! – sírta el magát Édesanyám.
Én bementem az ebédlőbe, a Jancsó Ernőné zongorája alá beültem, és ott sírtam sokáig. Bejött Édesanyám, hogy valaki itt volt, s látta, hogy az utcán Édesapámat is letartóztatták.
– Ó, szegény lelkeim!
A kezét tördelte, felfogta a fejére és úgy sétált alá s fel. Én sírtam a barna zongora alatt. Viktor elment, s Édesanyám hozzáfogott almástésztát sütni.
– Ebéd után bevisszük Édesapádéknak. Biztosan nem kaptak enni.
– De miért fogták el őket?
– Nem tudom, Kicsifiam. Dezsőt még az éjjel letartóztatták. Ő volt az első.
Könnyes szemmel ebédeltünk ketten. A tészta megsült, Édesanyám egy kosárba rakta. Felöltöztünk és elindultunk. A hátulsó, kicsi utcán mentünk az ügyészség felé. Ott bémentünk a kapun, egy nagybajuszú bácsi fogadott. Ismerte Édesanyámat, periratokat kézbesített azelőtt Édesapámnak.
– Kezét csókolom, nagyságos asszony. Mit tetszett hozni?
– Jó napot, Kovács bácsi. Az uramnak hoztunk egy kicsi tésztát. Itt van, ugye?
– Itt, instállom. Béhozták ezek. Vajon mit vétett? Az öreg Antal úr is itt van, meg Dezső úrfi. Tessenek jönni!
Az udvaron baloldalt hosszú, alacsony ház volt, s rajta sorban sok ajtó, mindeniken lakat. Ez volt a fogda. Kovács bácsi kinyitotta az egyik lakatot. Mögötte nagytatát láttam. Nagyon sápadt volt, egy szék előtt térdelt, a széken Szent Antal képe volt kitűzve gombostűvel. Ezt a képet mindig a tárcájában hordta Nagyapám. Édesanyám hozzá lépett, kezet csókolt neki.
– Hát itt kell találkoznunk?
Nagyapám bólogatott.
– Itt, lelkem. Az oláhok börtönében. Úgy hoztak be, mint egy tolvajt.
– De miért?
– Nem tudom. Dezsőt meg is verték. Tőlem csak azt kérdezték, hogy hol van a gépfegyver.
Hideg volt, én reszkettem.
– Menjetek, lelkem, megfázik a Kicsifiú!
– Cse vorbic pe ajcsa? – kiáltott durván egy cifra ruhába öltözött román. Kovács bácsi mondott neki valamit, mire az elhallgatott. Édesanyám egy asztalkendőre kirakott nehány tésztát.
– Ezt a kicsiséget egye meg, lelkem!
Aztán elmentünk az Édesapám cellájába. Ő bekecsben, csizmásan állt. Elmosolyodott, amikor minket meglátott. Nagyon szomorúk voltunk.
– Dezsőt elvitték valahová. Ő az emeleten volt bezárva.
– Miért, lelkem? – kérdezte Édesanyám.
– Valami fegyverrejtegetés miatt. Állítólag egy gépfegyver van Dezsőnél. Valaki feljelentette.
Hazamentünk, de én egész úton az Édesapám sápadt arcát láttam, s az ajtón a nagy lakatot. Megint beültem a zongora alá, és sirattam őket. Odakint fújt a Nemere, porozott a hó. Később aztán hazajött Édesapám. A bajusza zúzmarás, nagyon átfázott a fűtetlen cellában. Megcsókolt minket, s kérdezte, hogy vagyunk. Édesanyám teát főzött, ágyba fektette. Apám elmondta, amit tudott. Dezső valami összeesküvésben volt benne, mert ki akarták kergetni a románokat Vásárhelyről. Ő vállalta, hogy addig elrejti a géppuskát. Amíg mi a fogházban voltunk, azalatt kivitték szegényt a temetőbe, s ott felcsákányoztatták vele a kripta padlóját, a Nagyanyám koporsója mellett. De nem találtak semmit. Aztán hazavezették, s ott a kútban meglelték a gépfegyvert, oda dobta szegény, két nappal ezelőtt.
Két nap múlva elvitték Nagyszebenbe, ahol a katonai bíróság volt.
Reggel, amikor felébredtem, Édesanyámék már reggeliztek. Tökből főzött cukorpótló lekvárt kentek a kenyérre s Franck kávéhoz ették. Szomorúan hallgattak.
– Valaki jön – mondta Édesanyám félve.
– Csak édesapám.
Nagytata jött. Mosolygott, vidám akart lenni.
– Hogy vagytok, lelkeim?
– Hála Istennek, jól. Hát nagytata?
– Én is. Mit tudsz, Pista fiam?
– Nem sokat, édesapám. Dezsőt elvitték Szebenbe. Ott állítják hadbíróság elé. Hacsak tanúként minket is meg nem idéznek.
– Attól tán megőriz az Isten – bizakodott Nagyapám.”

Ezen az éjjelen megint felvitték a rendőrségre, ahol ráordítottak:
„Hallja kérem!! Van nekem más módszerem is, amihez nyúljak, ha maga még most sem akar vallani! Tud-e arról, hogy a kath. temetőben, a hősök sírjaiban a nemzetőrség több vagon fegyvert és lőszert dugott el? Tud-e arról, hogy a saját családi kriptájukban gépfegyverek vannak elrejtve?” – Tagadó válaszára jegyzőkönyvet vesz fel. Másnap kivitték a temetőbe, ahol a muníciót hamar megtalálják, de a gépfegyverek nincsenek sehol. Már a koporsókat akarják feszegetni, de ettől a szándékuktól dr. Molnár Dénes, az akkori polgármester garanciájára elállanak. Házában kimerték a kút vizét, és a gépfegyverek valóban előkerültek. A víz kiszivattyúzása közben letartóztatták édesapját, bátyját dr. Dávid Istvánt és unokaöccsét Schüle Viktort. Megállapították, hogy a fegyvereket újabb helyre csak a család többi tagjai rejthették el. Rokonainak igazolására most már ő is bevallja, hogy a gépfegyvereket a temetőből a pincébe Császár Jánossal és Bándy Bélával együtt vitték át. Csak később tudta meg, hogy a fegyvereket a fogházi beszélgetés után Schüle Viktor dobta a kútba. Tettét Schüle nyíltan be is ismerte. Február 14-én Fogarason át Nagyszebenbe viszik társaival együtt. Társai Nagy Ferenc, Császár János, Bándy Béla, Nagy Árpád, Zsigmond Gerő, Péter Amadé. Közben ide érkeztek a temesvári levente per vádlottjai is, név szerint: dr. Márton Albert, Marx Dezső, Michel Ferenc, Srauder György, Schreiber István, Dér István és Török Lajos.

Májusban tartották meg a főtárgyalást, a védelmet 10.000 lejért egy Matescu nevű ügyvéd vállalta el. Nagy Ferencet felmentették, a többiek egy-két havi börtönbüntetést kaptak. Schüle Viktort egy havi elzárásra és 2000 lejre ítélték. Dávid Dezső másfél évi börtönt és 10.000 lej pénzbüntetést kapott. Az ítélet ellen egyedül ő fellebbezett, ami újabb 50.000 lejbe került. Szökése már teljesen elő volt készítve, de hozzájut egy újsághoz, amelyben a közkegyelemről szóló rendeletet olvasta, s így ő is elállt szökési tervétől. Később oda kerültek a „nagyváradi per” vádlottjai is: Csécsy huszár ezredes, Cserey alezredes, Jankovits bíró, Örley közjegyző, Lukács bíró és mások. Szeptember 6-án átvitték Kolozsvárra, ahol egy Fabius nevű ügyvéd vállalta a szabadlábra való helyezésének kieszközlését. Hosszú ideig tartó herce-hurca után október 21-én, az amnesztia rendelet alapján szabadon bocsátották. Hat hétig minden nap délelőtt tíz órakor jelentkeznie kellett a rendőrségen. Később az is kitudódott, hogy ki volt az árulás megszervezője.

1916-ban a belügyminisztérium egy Tóth Kálmán nevű detektívet küldött Kézdivásárhelyre, aki később a román siguranca szolgálatába állott. Tóth 20.000 lejt ígért a két árulónak. Kiszabadulásuk után visszajöttek és a rendőrségen jelentkeztek a vérdíjért. Meg is kapták. Húszezer lejt nyomtak a kezükbe. Nemsokáig örülhettek a Júdás pénznek, mert mikor távoztak, az egyik szobában elvették tőlük a pénzt, megverték és a rendőrségi épületből kirúgták őket. A nemezis Tóth Kálmánt is elérte. Innen Csehszlovákiába ment, ahol hasonló szolgálatokat teljesített. Egy ízben Magyarországra utazott, itt letartóztatták és ezért meg más ügyekért életfogytiglani fegyházra ítélték. Ez az árulók sorsa.

Dávid Dezső szabadulása és hazatértekor a család közös ebéddel és örömzenéléssel ünnepelt, a visszaemlékezés szerint:
“Ebéd után kihozták a cimbalmot, amelyiken néha Édesanyám szokott játszani, hegedűt Miskának s Zsazsának (Dávid Dezső családi beceneve – a szerk.) egy nagybőgőt, zenélés kezdődött. Édesapám vezényelt és szépen muzsikáltak. Szaniszla és Margit (Dezső bátyjainak, Lajosnak és Mihálynak a feleségei) a Székely Újságból énekeltek, vagyis némán tátogtatott, mert nagyon hamis volt a hangjuk.”


A képen nagybőgővel Dávid Dezső. (Fotó: családi archivum)

Dávid Dezső később megnősült, Fejér Katalint vette feleségül, négy gyermekük született. A kézdivásárhelyi családi vegyeskereskedést apja, Antal halála után ő vitte tovább.

Dávid Antal Iván visszaemlékezése Dávid Dezső esküvőjére:
“… Néhány hét múlva Vásárhelyre jött Fejér Kató, a Nina néni szőke, kék szemű leánya, akinek nagyon szép alt hangja volt. Ott laktak Gyimesben, az állomással szemben lévő soron. Boltjuk volt, a kertben egy egyköves vízimalom, amivel a csángóknak kukoricát őröltek. Fejér Pista bácsi volt a Nina néni ura, édesanyámat nagyon szerette, de már nem élt. Nina néni nagyapámnak s bükki nagymamának volt a testvére, hiszen dédapámnak, Dávid Istvánnak és Császár Rózának tizenhat gyermeke volt, akiket fel is neveltek.
Megjött Kató s azóta Dezső minden nap nálunk volt. Szerették egymást. Én is szerettem őket, mert jókedvűek és fiatalok voltak. Sokat kacagtunk, mindent kifiguráztunk. Esténként valami ócska vetítővel reklámokat vetítettem. Ezekben mindig Dezső húzta a rövidebbet, őt figuráztam ki. Ő haragot színlelt és ezen is sokat kacagtunk.
…
Lassan múlik a nyár, míg hazautazunk Bükkbe, nagymamához. Dezsőnek s Fejér Katónak most lesz az esküvője, én vőfély leszek, s koszorúslányom Dajbukát Sári, a Kató nénjének, Mariskának a legnagyobb leánya (…)
…
Másnap megérkezett nagyapám (…). Ők is az esküvőre jöttek. Egyre többen lettünk, mintha nálunk készülne a lakodalom. A lakodalom napján kocsikra ültünk és lementünk Gyimesbe, Nina néniékhez. A boltjukban sok volt a vevő, a szobákat már kiürítették, hogy elférjenek a vendégek. Mindenütt nagy asztalok voltak terítve, a konyhából a főzőasszonyok trécselése hallatszott. Én hátramentem a malomhoz, de édesanyám utánam jött, mert féltett, nehogy valami bajom essék.
Aztán elindultunk a templomba, amely a hegyoldalon volt, elég magasan. Kató tiszta fehérben, mirtuszkoszorúval a fején, fehér fátyollal. Dezső frakkban, a gomblyukában gyöngyvirággal. Utánuk a násznagyok és feleségeik, aztán a koszorúslányok a vőfélyekkel. Én is ott feszítettem, fehér rövidnadrággal, karomon Dajbukát Sárival. A kicsi templomot egészen megtöltöttük, akkor hangos kopogással felment a kántor a kórusba és rázendített az orgonára. Úgy cifrázta az éneket, mint egy kakas, el is nevezték mennyei kakasnak. Amint kijöttünk a templomból, Miska ott volt a háromlábú fényképezőgépével, s mindnyájunkat levett.


Az esküvő 1923-ban. (Fotó: családi archivum)

Otthon, Nina néniéknél mindannyian asztalhoz ültünk, s elkezdődött a lakoma. Az új párt pezsgővel köszöntötték fel, s a Szeredából elhozott cigányok is muzsikálni kezdtek. Aztán hozták az ételeket, amiből alig tudtunk enni egy-egy keveset, mert már ott volt a következő.
…
Később más nótákat is énekeltek, aztán arra került a sor, hogy “a vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja: Kocsmárosné száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra” Fejér Tóni kiment a boltba s behozott vagy tíz csomag gyertyát. Azokból százat felragasztott egy kicsi asztalra és meggyújtotta. A férfiak körülállták és énekeltek. Miska fényképezett.


Dávid Lajos (később a szegedi egyetem gyógyszerész professzora) és dr. Dávid István a lakodalomban, a 100 gyertyával. (Fotó: családi archivum)

Lassan virradt, engem lefektettek. Amikor felébredtem, még mindenki fenn volt. Dezsőnek csillogott a szeme és valamit dúdolt, a többiek is mind jókedvűek voltak. Lassan készülődni kezdtek, kimentünk az állomásra, s felültünk a vonatra, amely elvisz Sepsiszentgyörgyre s onnan Vásárhelyre. Egy egész kocsit megtöltöttünk, a cigányok is elfértek, s húzták. A férfiak zsebéből előkerültek a boros üvegek s gyógyították magukat. Dezső most nem ivott, mert Kató kérlelte, hogy ne többet.
Kora délután megérkeztünk Vásárhelyre, s ott mind bémentünk a Millenium kávéházba, ahol már terített asztalokkal vártak. A pincérek sört csapoltak, egy kisebb hordó az egyik asztal végénél állott, ahol én is ültem. Nyomni kellett a pumpát, s akkor a csapon folyni kezdett a sör. Akkor még nem használtak szénsavas tartályokat a sörcsapoláshoz.
Jöttek a Dezső barátai és a családok. Felköszöntötték Dezsőt, bemutatkoztak Katónak s itták a sört. Estig tartott a búcsújárás, akkor elapadtak. Mi is hazamentünk…”


Dávid Dezső és családja 1951-ben. (Fotó: családi archivum)

Források:
dr. Száva T. Sándor: Dávid Dezső emlékezetére – megjelent: Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek 6. évf. 63. sz. (2002. május)
Dávid Antal Iván: Egyszer volt… – kiadatlan önéletírás, Dávid családi archivum