A Nyerges-tető keresztjei
Ha Csíkkozmásról, az Olt völgyéből Kászonújfaluba, a Kászon-völgy felé megyünk, félúton egy hágóra kell felkapaszkodnunk, az úgynevezett Nyerges-tetőre. Régi kegyhelye ez a háromszéki és hargitai embereknek. Az út bal oldalán egy szépen tervezett obeliszk található, emléket állítva az itt elesett 1848/49-es honvédeknek, amelyet minden év március 15-én megkoszorúznak a helybéliek. Az obeliszkkel szembeni erdőben található a tömegsír. Egy kis tisztás, amelyet hatalmas fenyőfák öveznek és állnak sorfalat a hősök sírjánál másfél éve. A tömegsíron keresztek sokasága áll. Vannak egész újak és vannak már porladók. Már nem lehet tudni, kik és mikor szúrták ide a földbe az első kis kereszteket, de aki arra jár, összekötöz két kis ágat, elhelyezi és emlékezik. Talán már sokan nem tudják, mi is történt itt 1849. augusztus első napjaiban.
A szabadságharc az utolsó felvonásához érkezett. Az orosz cár beavatkozása mind politikailag, mind katonailag megpecsételte a harcok sorsát. Erdélyben Bem tábornok az orosz és osztrák túlerővel szemben megkísérelte a lehetetlent: július utolsó hetében egy kis különítménnyel az ojtozi szoroson át betört Moldvába annak reményében, hogy felkelést robbantson ki a románok között az orosz cári önkény ellen, de terve nem sikerült, az otthagyott – és Tuzson János őrnagy parancsnoksága alá helyezett honvéd különítmény is elhagyta Moldvát 30-án és visszatért a Székelyföldre.
Az osztrák és orosz hadvezetés Bem hadseregének bekerítésére törekedett. Július 31-e fekete nap volt a szabadságharc erdélyi történetében. Bem segesvári csatavesztésével egyidőben Stein Miksa hadteste is katasztrofális vereséget szenvedett Szászsebesnél, de a Gál Sándor vezette székely hadosztály életében is szomorú nap volt 1849. július 31. és augusztus 1. Gál János elrendelte Tuzson János őrnagynak, a 86. honvéd zászlóalj parancsnokának, hogy 8 századdal, 6 ágyúval és az azt fedező 40 lovassal zárja le a Nyerges-tetőn átvezető átjárót, hogy biztosítsa a hadosztály visszavonulását Csíkba.
Tuzson őrnagy az elfoglalt állásokat megerősítette és az ágyuk hatásos tüzében is bízott. Augusztus 1-én került sor a sorsdöntő összecsapásra. A hajnaltól 11 óráig tartó küzdelemben minden rohamot visszavertek a hős székely honvédek, de Lázárfalva felől egy megkerülő osztag a hátukba került, az osztrák tüzérséget is sikerült felvonultatni és egy lovasdandár is rohamra készülődött. A teljes megsemmisülést elkerülendő, Tuzson őrnagy elrendelte a visszavonulást a Mitács-erdőbe. A napok óta tartó menetek, az éhség és a szomjúság, valamint a kilátástalanság miatt a zászlóalj felbomlott. Számukra véget ért a szabadságharc. De azok számára is, akiket a harc után az út mellett egy nagy közös sírba temettek. A síron az elporladó és meg-megújuló keresztek olyanok, mint az emberi emlékezet. Nemzedékről nemzedékre száll és nem felejti hőseit.
Nyergestető
Csíkországban, hol az erdők
Zöldebbek talán, mint máshol,
Ahol ezüst hangú rigók
Énekelnek a nagy fákon,
S hol a fenyők olyan mélyen
Kapaszkodnak a vén földbe,
Kitépni vihar se tudja
Másképpen, csak kettétörve,
Van ott a sok nagy hegy között
Egy szelíden, szépen hajló,
Mint egy nyereg, kit viselne
Mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
Egyik kengyelvasa: Kászon,
A másik meg, az innenső,
Itt csillogna Csíkkozmáson.
Nem csak szép, de híres hely is,
Fönn a tetőn a nyeregben.
Ott eresztik legmélyebbre
Gyökerüket a vén törzsek,
Nem mozdulnak a viharban,
Inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
Áll azóta rendületlen,
Szabadságharcosok vére
Lüktet lenn, a gyökerekben.
Mert temető ez az erdő,
És kopjafa minden szál fa,
Itt esett el Gál Sándornak
Száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
Vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
Hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
alig voltak, ha kétszázan -,
Álltak, mint a fenyők, a harc
Rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
Délre körülvették őket,
Meg nem adta magát székely,
Mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
Ekkora bátorság láttán,
Zászlót hajtva temette el
A hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
Mind egy szálig, olyan bátran,
Mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
Hőstettükről nem beszélnek,
Hírük nem őrzi legenda,
Dicsőíti harci ének,
Csak a sírjukon nőtt fenyők,
Fönn a tetőn, a nyeregben,
S azért zöldell az az erdő
Egész Csíkban a legszebben.
Kányádi Sándor
