Diaszpóratörténetek

Beszélgetés Diramerján Artinnal

Diramerján Artin, az Országos Örmény Önkormányzat alelnöke, foglalkozik fotográfiával, filmkészítéssel, a róla szóló wikipedia szócikk szerint “költő, dalszövegíró”, mindenképpen sokoldalú személyiség. Most új, prózaírói oldaláról is bemutatkozik, első novelláskötete megjelenésének apropóján beszélgettünk.

Diramerján Artin

Néhány nappal ezelőtt jelent meg a Kornétás Kiadó gondozásában “Diaszpóratörténetek” című novellásköteted, mely az első próza gyűjteményed. Verseket, dalszövegeket, színdarabokat már olvashattunk tőled, miért került el eddig a novella, a regény?

Az élet valahogy úgy hozta, hogy a prózára kevesebb lehetőségem maradt. A lehetőség alatt az időt értem, amiből nem állok valami jól, szóval a legértékesebb hiánycikkek közé tartozik. Az évek alatt mindössze erre a sovány kis füzetre futotta, bár tele vagyok elkezdett, fejben lévő, meg nem írt történetekkel.

A kötet egyik novellájában egy régi íróasztal fiókjából iskolai jegyzetlapok kerülnek elő. Már az iskolában a fogalmazás órákon túl érdekelt az írás, vagy csak később jött az indíttatás?

Ha ragaszkodunk a tényekhez, akkor már tizenkét évesen jelent meg versem, rögtön kettő is a Kincskereső irodalmi magazinban, de az akkor még nem volt olyan komolyan véve. A középiskolában már saját független, stencilezett irodalmi újságunk volt Pirkadat néven, amibe még Térey zsengék is kerültek rendszeresen, merthogy Térey (akkor még Tóth) Janóval együtt szerkesztettük a lapot. Mindez az átkos utolsó éveiben, amikor egyáltalán nem volt megszokott, hogy gimisek „szamizdat” tiltott újságot szerkesztenek. Volt is belőle példány a rendőrségen, de mire az érettségiig eljutottunk összeomlott a rendszer és nem lett komolyabb bajunk a dologból, sőt!

A kötet fülszövegében azt olvashatjuk, hogy történeteid fiktív jelenetek és fotografikus beállítások novellafűzére. Olvasva az írásokat, valóban nem a csavaros történetmesélés, vagy a komoly történetvégi katarzis jellemzi őket, inkább, mintha csak megállítanál egy képet az időben egy pillanatra.

Alapvetően vizuális lélek vagyok, számomra maga a kép a katarzis. Ez odáig fajul, hogy az egyik novellának például konkrétan egy fénykép az alapja, melyet muszáj volt odatűznöm az írás végére. Valamikor a hatvanas években készült . Nagyapámat és nagybátyámat ábrázolja, aki pedig nincs a képen, de exponált, az édesapám volt.

Több írásban is előkerülnek az örmény népirtás eseményei. Családod által érintett vagy ebben a szörnyűségben? Mesélj kérlek a családodról.

Nagyapám volt az, aki tizenöt évesen élte át és túl a borzalmakat, maradt árva és éveken át tartó, szinte az egész földet megkerülő bolyongás, viszontagságok után kötött ki az akkori Palesztinában, hogy családot alapítson. Asztalos volt a szakmája. Minden országban, ahol megvetette a lábát, a nulláról indulva sikeresen működő bútorgyárakat hozott létre. A történelem viharai azonban mindig eggyel arrébb lökdösték. A legutolsó üzem Bagdadban volt, de egy iráni rakéta csapódott be a nyolcvanas években. Ez volt a vállalkozása vége, igaz, ő ezt már nem élte meg, mert 67-ben az íróasztalára borult és elment. A család nagy része azóta a Los angelesi örmények közösségét gazdagítja, míg apám a hatvanas években Magyarországra érkezett tanulni a Színház és Filmművészeti Egyetemre, amit akkor még főiskolaként jegyeztek.

Diramerján Artin “Nagyapámhoz” című versét Tóth András, az Urartu Örmény Színház művésze mondja el.

Milyen ma örménynek lenni, gyermekeidet örménynek nevelni itt, a Kárpát-Medence közepén?

Speciális a helyzet, mert az örmény közösség aktív tagjaként nem lehetne másként nevelnem őket, mint egy kicsit örménynek is. Ez egy gazdagító kettősség, hiszen ebben a hazában élhetünk kettős identitással és dupla büszkeséggel. Ez ad a hétköznapoknak is egy különleges, egész évet átvilágító ünnepi fényt. A nehézség, hogy a nyelvet nem tudják iskolai keretek között megtanulni, mert nem megoldott egyelőre az örmény nyelvű oktatás idehaza.

Az Országos Örmény Önkormányzat alelnökeként hogy látod az oktatás, kultúra területén a jövőt most, pár nappal Magyarország és Örményország diplomáciai kapcsolatainak újbóli felvétele után?

A diplomáciai kapcsolatok visszaállítása nagy lendületet adhat az oktatás így a nyelvoktatás elindításának, mint ahogy minden területen pozitívak a várakozásaink. Mindezt nem tétlenül várjuk, megpróbálunk aktívan részt venni a folyamatokban, ahogy eddig is tettük.

Különösen érdekes a “Most történik” című novella a kötetben, amely a jelenbe helyezi az 1915-ös eseményeket. Olvasás közben, óhatatlanul is a most folyó háborúra fókuszálunk. Szándékos a kapcsolat fikció és valóság között?

Az világos, hogy a történelem szégyentelenül ismétli önmagát, és ehhez a civilizációnk mindenkori társadalmai csak asszisztálnak. Lehet, hogy ez evolúciós kérdés, lehet, hogy a mátrixnak, amiben élünk egy kötelezően működő algoritmusa, és még az is lehet, hogy az Úr keze is benne van a dologban. Azért írtam meg így ezt a novellát, hogy elmossam egy picit a nem létező idővonalat. Ha levéltárakba járó, szorgalmas történészek lennénk, mindannyian rájönnénk, hogy a legfikciósabb történetmesélő maga a valóság. A világot megváltoztató, romba döntő, vagy éppen felemelő dolgok sokszor banális, hétköznapi és jelentéktelennek tűnő történések következményei.

A kötet záró írása szintén egy menekülés történet, de nem hagyományos módon, hanem inkább sci-fiként újragondolva. Szívesen elmenekülnél az efféle online világból, vagy mindenképpen egy ilyen mértékű menekülés lesz civilizációnk vége?

Ezt egyszer álmodtam, kamasz koromban. Ennél egy kicsit abszurdabb volt, de majdnem negyven év után megpróbáltam újrarajzolni. Sokféle elképzelés van a fejemben a lehetséges befejezésekről, mert hát ugye semmi sem lehet végtelen történet. A földi ember semmiképpen sem. A végtelenség és hatalmasság nem emberi kiváltság, az Istené. Nem vagyok menekülő típus, de ha már valami terápia, akkor az írás, mindenképpen az. Az ezzel járó elvonulást lehet menekülésnek nevezni? Akkor igen, ezekre a rövid időkre szeretem kivonni magam a forgalomból.

Diramerján Artin: Diaszpóratörténetek

Közeledik a Karácsony! Az egyik legmegkapóbb novellád éppen ezzel kapcsolatos. Erősen kötődsz gyermekkorunk ünnep megéléseihez? Hiányzik az egyszerűbb megoldások ideje? Vagy csak egyszerű nosztalgiáról van szó?

A karácsony, nemcsak szakrális értelemben, hanem a maga fényfüzéres, boltjárós változatában is az egyik legfontosabb időszaka az évnek. Hozunk magunkban gyermekkorunkból, hangulatokat, színeket, képeket, amik nem fakulnak, de ha egymásra illesztjük a ma karácsonyának hangulatait és fényeit, akkor nagy a kontraszt. És ez is karácsony, meg az a régi is. Pusztán erről szól az írás, de nem török pálcát a mostani generáció felett, akiknek ugyanolyan kedves és meghitt ez a digitálisan pörgő streamelhető kari, mint a mi gyerekkorunkban a mi karácsonyunk is az volt az anyukám vitrinjében gyűlő képeslapokkal.

Tervezel-e újabb kötetet a közeljövőben, vagy a színpadi munkáidra koncentrálsz? Mivel találkozhatunk tőled legközelebb?

Az alkotás, kisebb nagyobb szünetekkel folyamatos, a legjobb múzsa pedig a határidő. Versek és egy új darab várható, de még minden nagyon az elején van.

Hozzáférhetnek-e még a kötethez az olvasók?

Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy már nem sok maradt az egyébként sem túl nagy példányszámban megjelent kötetből. Decemberben még néhány karácsonyi örmény rendezvényünkön biztos elérhető lesz, de nagyon korlátozottan. A következő kiadás, talán eljut a boltokig is.