A mi Mindenszentjeink
Megjelent az Erdélyi Örmény Füzetek 2000 novemberi számában
Volt már ilyen melegen kezdődő novemberünk, mint az idei. Aztán negyedike után igencsak hideg lett. A hőmérő akkori állására a meteorológusok emlékeznek, mások csupán arra, hogy a lelkekben mennyire lett hideg, lévén úrrá a rémület, a döbbenet s a mindent elárasztó félelem.
Előtte még, november másodikán, pénteken – ne keressék a naptárat: 1956-ban esett november másodika péntekre – gyertyákat gyújtottak a szürke város lakói az ablakokban, hogy lássák ők is, mások is. Akinek volt szeme a látásra, az látta. Közvilágítás nélkül is fényes volt a város. Belülről…
Az ablakpárkányon, ha a házat, a lakást nem újították fel az évtizedek során, máig ott a mélyedés az akkor gyújtott gyertya után, hiszen elfolyt s megégette a deszkát. Lefestették: a csillogó, magasfényű festék alatt azonban ott a gyertya-égette mélyedés.
Apró, társadalmi hősiességek. Takarások. A lakó odamélyeszti az ujját és a forma érzékelésén át visszatérnek november fényei. Biztonságos emlékező pont: ezért az egyért, hogy a két ablak közötti puhadeszkában mélyedés van, legalább ezért nem viszik el az ember apját a 60-as években a Gyorskocsi utcába. Mert annyi minden másért – mondjuk, egy közepén lyukas zászlóért – elvihetik…
Mert aki azt mondja, hogy a félelem gyávaságot jelent, az nem ember, csak filmhős, amerikai, vagy szovjet díszletek között. A félelem az egyik legemberibb érzés, akkor is, ha nem szeretjük. Hiszen a félelem a remény testvére. Az Olajfák hegyén szoktak vérkönnyeket izzadni, az lehet, hogy egyszer-egyszer minden emberfia izzad vérkönnyeket, mert fél… Húsvétról Húsvétra, Mindenszentekről Mindenszentekre, napról napra…
Jólismert evangéliumi idézet, hogy nem az szennyezi be az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön rajta. Forgathatjuk így is: nem az szennyezi be az embert, hogy honnan jött, hanem az, hogy hová tart…
Néhány nappal a szörnyű hideg előtt, amikor végülis lánctalpak csinálták az időjárást, alant, a Körmöci lépcső sarkán, a Vérmezővel szemben éjjel kettőkor megállt egy “löveghordozó, hernyótalpas, páncélozott harci jármű” – normális nevén tank – és elsütötte az ágyút. A két épület közé zárt kis utcában rémeset dörrent a lövés, még az is hallatszott, hogy a lánctalp megcsikordul a járdán, amint az ágyú visszarúgásától a tank hátralódul néhány centiméternyit. A lakók pizsamára kapták a nagykabátot, hogy 1945-ből örökölt szokás szerint a pincébe induljanak. A robbanó lövedék a légvonalban háromszáz méternyire, a Magyar Jakobinusok terén álló házat találta, úgy a második emelet környékén, a lyuk hónapokig tátongott, aztán rendbehozták, ma már megtalálhatatlan a nyoma.
Megjöttek, néhány nappal az időjárási fordulat után a házkutatók is, vegyesen orosz sorkatona, és magyar ávós. A régi építésű házban álltak még (a gyakorta nem működő központi fűtés alternatívájaként) vaskályhák és cserépkályhák s az emberek kilószámra “fűtöttek” a novemberi hidegben röplappal, újsággal, plakáttal… mindazzal a szent papírral, amit egy heti szabadság kitermelt magából. Pontosabban: amit egy heti szabadság és remény kitermelt a társadalomból. A korábban félelemmel telitett, felbátorodó emberekből, a mindentől megfosztott, reménykedő emberekből.
Jöttek aztán még hidegebb idők is, bár júniusi napfény ragyogott be mindent, mégis jeges a fuvallat… De csak azért, mert a Föld a Nap körül másként kering, mint azt néha a földlakók tapasztalják. (Igaz, mindebben komoly szerepet játszik a földrajz is: milyen tájon lakik a földlakó?) A Föld északi féltekéjét beragyoghatta június napfénye, még a gyerekek focizhattak a parkokban s a lányok tizennyolc évesen ugyanúgy készültek a randira, mint sok évvel később, vagy ma, vagy tízezer évvel korábban. Legfeljebb illatszerre jóval gyatrábbra tehettek szert, mint manapság, vagy tízezer éve. De akkor is november negyedike volt, június 16-án.
Az aradi várárok akkor a budapesti Kozma utca tájára költözött, bárki, bárhogyan magyarázkodik naptárral, utólagos véleménnyel és politikával hadonászva. A focizó gyerekek és az ajkukat festő lányok, akik ma már mind ötven-hatvan évesek, tudták. Hiszen még előbb, 1957 novemberében… a farkasréti temető főbejáratánál az egyszerű, szélező kővel körülrakott, kerek, füves sziget, amelyre korábban soha, senki sem figyelt oda, hiszen csak arra való volt, hogy legyen, komolyabb funkció nélkül… nos, 1957-ben Mindenszentekkor s Halottak napján lángolt az egész: ezernyi gyertya (megint a gyertyák!) állítva a szélkövekre körbe-körbe, Senki sem mondta a másiknak. Mindenki tudta, kinek, minek, miért visz oda gyertyát s gondosan visszagyújtja a másik gyertyáját is, ha a szél elfújta a lángját…
Sok láng volt, sok ember és sok csend… Halottaink talán még sohasem éltek annyira, mint akkor…
Soha? A mi életünkben még soha.
A focizó gyerekek és a randira készülő lányok csak ritkán, és csak megbízhatónak ítélt környezetben beszéltek. Aztán persze, sokan egyre kevésbé beszéltek róla. A félelem emberi érzés.
Az utca aszfaltja azonban őrizte a novemberi lánctalpak nyomát.
A felejtés ugyanúgy emberi vonás, mint a félelem.
Az aszfaltot feltörik, újraöntik és már nyoma sincs rajta egykori lánctalpak cakkos mintázatának.
Mégis, ha jobban megnézed alkonyi fényben, vagy a reggeli, még reményteli, tiszta ragyogásban: ott van, a tucatnyiszor újraöntött aszfalton 1956 november 4-ének nyoma. Ott van a pesti srácok nyoma, még akkor is, ha ma már olcsón lehet s népszerűen érdemes őket emlegetni.
Ahányszor újraöntik az aszfaltot, halványan, de előjön a minta. Csak oda kell nézni. Ez már – úgy látszik – valahogyan benne van ebben a talajban…
Az aszfalton túl halványuló, gázolajtól pusztuló Vérmező földjében ott van Sigray, Hajnóczy, Szentmarjai, Martinovics nyoma… valahol egy győri, kövezett utca mélyén Apor püspök nyoma… Arad földje, az igazán tucatszámba menő várárok szétterjedt egy egész országra, egy sok nemzetből, fajból, vallásból álló NEMZET által lakott földre, a tizenhármak (s Batthányival, Lenkeyvel tizenötök, s Kazinczyval s Novákkal s a többiekkel… hányak is?) földjébe, az utcák, terek, egykori s holnapi kivégzőhelyek aszfaltja alá…
…bevonult oda Dózsa György megsütött teste, akit a későbbi király, a Zápolya sütött meg, mert nem volt elég egyszerű halálos ítélet, kellett hozzá messzehangzó, demonstratív kínzatás, hogy dédunokájuk is megemlegesse… (a sütőmester azután rájött, hogyha harctérré teszi Magyarországot, csupán annyit kap cserébe, hogy a nürnbergi, vagy milánói templomok nagyharangjai gyászra kondulnak, de a mi országunk – az ő országa – elvész… s végül is lett Zápolya s György barát által Erdélyi Fejedelemség, amely befogadóan a magyar történet nagy-nagy fejezete… ki meri azt mondani, hogy érti az időket?) …valahova az aszfaltok alá bevonult a rodostói magányból Mikes Kelemen is, hogy aztán már csak a szél fújjon-süvítsen Késmárk felől, nádsípos török eredetű tárogatók rikoltó hangját hordozva…
…beköltöztek oda a Don-kanyarból is, be a gályára hurcolt prédikátorok és a Dunapartra hurcolt s vízbe lőtt zsidó-magyarok is, akár Mohács fölösleges halottjai…
Beköltözött mindez a kádárosított fridzsiderektől elfoglalt lelkek alá. Ott van, láthatatlanul kidomborodik.
A mi Mindenszentjeink. A tied is, akárhonnan jöttél… Csak figyelj oda, a törött, alkonyi fényben.
