Jereván és Tbiliszi
Aki Erdélyben él és itt nevelkedett, biztosan sokat hallott az örményekről. Elég, ha Szamosújváron, az egykori Armenopolisban belépett az örmények székesegyházába. De biztosan találkozott is örmény származásúakkal, akik többnyire büszkén utaltak egyik-másik nagyszülőjükre, hogy annak ősei menekültek ide az örményüldözés elől. És ha a történelmi megemlékezésekre is figyelt, hallhatott az örmény népirtásról, az első világháború idején elkövetett genocídiumról. Ezek után bizonyára mindenkiben felmerül a kérdés, hol is az örmények őshazája, milyen is az az ország, ahonnan annyiszor el kellett menekülni, amely szinte folyamatosan más hatalmak árnyékában élt, s amely most önálló államként kezdi kiépíteni turizmusát. Bizonyára ebből a megfontolásból, vagy éppen az örmény ősökre való tekintettel állt össze az a 23 fős – jórészt kolozsvári magyarokból álló – csapat, amely az idén áprilisban nyolc napos kirándulást tett az örmény őshazában. Hajnali órában érkezünk a Bukarestből induló járattal a jereváni Zvartnoszt nemzetközi repülőtérre. Itt minden európai színvonalú. Csak utólag tudjuk meg, hogy a reptér magántulajdon, egy külföldi örmény milliomos működteti. Az állami Erebuni reptér már csak belföldi és hadi célokra használt. Szállodánk, a díszes bejáratú Royal Plaza is mindenben megfelel az elvárásoknak. A belvárost övező körúton fekszik. Szobánk ablaka hátra nyílik, a belváros felé néz és eléggé lehangoló látványt nyújt: nyolc-tízemeletes tömbházakkal övezett, eldugott kis negyed, földszintes bádogfedelű falusias házakkal, középen egy templomocska, mely vasárnap működik is. A szűk udvarokról állattartás hangjai és állandó kutyaugatás jut fel ötödik emeleti szobánkhoz. Ez a régi Jereván. Az „új” Jereván megismerésére nincs külön napunk, mert az „úgyis egy modern város”. Csak néhány reprezentatív épületébe visz el a busz. A többit délutánonként, esténként fedezhetjük fel. Első napi, kis pihenés után kezdett programunk az örmény múlt fellegvárába, a Matenadaran levéltárba és múzeumba visz. A levéltár egyik szamosújvári származású, magyarul szépen beszélő kutatója lesz a kalauzunk. Az ő szavaiból ismerjük meg nem csak a kiállított kincseket, hanem az örmény történelmet és művelődéstörténetet is.
A Matenadaran a várost körülvevő dombok egyikének lejtőjén fekszik, díszes lépcsősor vezet bejáratához. Alsó teraszán Meszrop Mastoc ülő szobra látható. Ő dolgozta ki a IV. század végén az örmény ábécét. A szobor mögött az ábécé betűi olvashatók a falon. A Matenadaran jelentése könyvtár/kézirattár, de az intézet ma Mastoc nevét viseli, sőt az innen induló, a belvárost átszelő sugárút is róla lett elnevezve. Az intézet első épülete 1959-re készült el. Ekkor az örmény egyház államosított, s addig Moszkvában őrzött levéltárával vetették meg alapját, s mindenünnen gyűjtöttek be a kéziratokat. A mostani impozáns épületet 2011-ben avatták fel. Főbejárata két oldalán a hat legjelesebb örmény tudós szobra áll. Napjainkban az intézet mintegy 23.000 kéziratos művet, 500.000 dokumentumot őriz, a legnagyobb örmény történeti gyűjtemény. A tárlókban a legrégebbi kéziratokból és örmény nyelvű kötetekből, Bibliafordításokból tekinthetünk meg néhányat. Nem egy kódexnek külön története is van, csodával határos módon menekült meg a pusztulástól. Gyönyörű örmény-motívumos miniatúrákat, művészi kötéseket láthatunk. Az előcsarnok falain a térkép előtt is megállunk, hogy néhány örmény történeti alapfogalmat elsajátítsunk. A mostani, 29.800 km2-es Örményország csak kis töredéke az örmény birodalomnak, mely az Kr. e. II. századig vezeti vissza múltját, sőt a nép történetét egyenesen a Bibliából eredezteti. Önálló örmény királyság azonban csak nagyon rövid időszakokig létezett. Kr. e. 63-ban a Római Birodalom kebelezi be területüket. III. Tirdat királyuk 301-ben felveszi a kereszténységet és államvallássá teszi. Ebben segítségére van az utóbb Világosító Szent Gergely néven ismert és imádott püspök.
A Római Birodalom felbomlását követően a Bizánc központú Kelet-Római Birodalom uralma alá kerültek, de a keleti örmény területeket rövidesen az Óperzsa Birodalom foglalta el. Aztán 652-től két évszázadon át az arabok uralkodtak itt. Majd újra Bizánc kerekedett felül. Az 1230-as években jött a tatárjárás, mely csak a templomokat kímélte meg. Ennek eredményeként kezdődött az első örmény emigrációs hullám. 1100 tájától háromszáz éven át a Földközi-tenger partján létezett egy kisebb önálló örmény királyság Kilikia elnevezéssel. 1453-ban a törökök megdöntik a Bizánci Birodalmat, s az örmény területek is uralmuk alá jutnak. Az 1500 táján megerősödő Irán egy kisebb keleti részt ebből magának foglal el. Ezzel évszázadokra állandósul az örmények kettéosztottsága: a nagyobbik, nyugati rész a törököké, a keleti pedig a perzsáké. Az 1826-1828 között zajló orosz-perzsa háború eredményeként a keleti örmény területeket Oroszországhoz csatolják.Kormányzósági székhely lesz Jereván. A török területen maradt örmények többször felszabadítási mozgalmat indítottak. Erre válaszként indultak a török népirtások. 1895-ben körülbelül 300 ezren pusztultak el, s több tízezren menekültek szét a világba. 1909-ben újabb 30 ezer örményt gyilkoltak meg. Végül a hatalomra került ifjú törökök – akiket az örmények is támogattak – meg akarták végleg oldani az „örmény kérdést”, s 1914–15-ben megrendezték a törökországi örmények véglegesnek tekintett kiirtását, amikor szervezetten másfél millió örményt végeztek ki, még az örmény műemlékeket is elpusztították. Ezeknek a népirtásoknak tulajdonítható, hogy az életben maradottak is szétszóródtak a nagyvilágban. Úgyhogy az örmény diaszpóra nagyrészt a nyugati örménységből került ki. Tulajdonképpen a mai Törökország keleti területe egészen a Földközi-tengerig mind az örményeké volt.
A cári birodalom nem sokat törődött a Kaukázuson túli területeivel. Itt egyetlen város számított fontosabb központnak: Tiflisz (Tbiliszi). Innen irányították a vidéket. Az 1917-es októberi forradalom után a bolsevik államvezetés engedte önállósulni az itteni kis kormányzóságokat: 1918 elején megalakul a polgári Örmény Köztársaság. Ez területi vitába keveredik a Grúz Köztársasággal. Aztán a törökök rohanják le az örményeket, de őket sikerül visszaverni. 1920 novemberében az új szovjethatalom kezd érdeklődni e területek iránt. 1921-ben itt is a bolsevikok jutnak hatalomra, behívják a szovjet hadsereget. A törökök a cári birodalom örmény részeiből néhány tartományt maguknak igényelnek. S 1921-ben a szovjet-orosz– török békekötéskor ezekről az oroszok lemondanak. 1922-ben moszkvai sugallatra megalakul a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság Tiflisz fővárossal. Ez 1936-ban három önálló szovjet köztársaságra bomlik szét: Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán. Tulajdonképpen a vallási alap áll a szétbomlás mögött: az egyik örmény apostoli, a másik ortodox, a harmadik muzulmán vallású. De egyik sem elégedett a határok megvonásával. Így jelentős örmény terület Azerbajdzsánnak jut (Karabach), Tbiliszibe, mint fővárosba nagyon sok örmény család telepedett át. Az 1920-as évektől kiépítik a szovjet típusú államigazgatást és egypártrendszert e vidékeken is.
A gorbacsovi új politikai jelszavak itt szintén visszhangra találnak. De a politikát egy időre háttérbe szorítja az 1989. december 7-i nagy földrengés, ami 25 ezer örmény áldozattal jár. 1991 szeptemberében kiáltják ki a független Örmény Köztársaságot. A Hegyi Karabach örmények lakta területet az ország részévé nyilvánítják, amiért 1992-ben kitör az háború Azerbajdzsánnal. Az örmények győznek, sőt még egy korridort is maguknak biztosítanak Karabach felé. Azóta hadiállapot van a két ország között. Nem csak a keleti, de a nyugati, török határ is átjárhatatlanul lezárt. Úgyhogy az országnak csak Irán és Grúzia felé van közlekedése. Viszont a grúzokkal is csak „kényszerbéke” áll fenn. 1996-ig az ország rettenetes krízisen esik át. Teljesen körbezárva áram, gáz, benzin nélkül nyomorognak. A szovjet idők gyárai rendre csődbe jutnak. Akkor Irán nyújt valamelyes segítséget a közállapotok javítására. Azóta több kormánykrízisen és tüntetés-hullámon esett át az ország, de úgy tűnik, az utóbbi években kezdi magát feltalálni. Nem utolsó sorban megint rászorulnak az orosz kapcsolatokra. Külföldről pedig egy-egy örmény milliomos nyújt alkalmi támogatást.
Ugyancsak a Matenadaranban hallunk az örmény nyelvről is, mely az indoeurópai nyelvcsalád önálló ágát képezi. Megmaradását főleg a saját írásmód bevezetésének tulajdonítják. A 19. századra két nyelvjárása alakult ki: a kelet- és a nyugat-örmény. Főleg a magánhangzók ejtésében különböznek. A mai állami hivatalos nyelv a kelet-örmény. A diaszpórában viszont főleg a nyugat-örmény öröklődött. Örményül vagy 6 millió ember beszél, közülük csak 3,6 millió él az országban. Az ország lakossága most 3 millió 800 ezer körüli. Közel 98%-ban örmények. A más nemzetiségűek a 90-es években mind elvándoroltak.
A Matenadaranban több órát töltünk. Majd az ebéd következik a „Cascade” lépcsősor felső végénél. E lépcsősort a modern várossal együtt tervezték, s ugyanarra a domboldalra kúszik fel, amelyen a Matenadaran is található. Valamikor úgy képzelték el, hogy a lépcsők vízeséssel fognak váltakozni. A merész tervet csak félig valósították meg a kommunizmus alatt. Aztán egy örmény milliomos megtámogatta az építkezést, s most már csak néhány lépcső hiányzik a fenti kilátó-teraszig. A vasbeton-oszlopok rozsdás csápjai meredeznek ott. Állítólag a terv pontatlansága miatt nem lehet az utolsó lépcsőket kialakítani. A lépcsősor felső vége mellett pompás új épület a Charles Aznavour alapítvány székhelye. Az örmény származású francia sanzonénekes néhányszor meglátogatta az országot. Egy itteni konyakfajta is viseli a nevét. A „Cascade” felső végétől egy sétány indul a Győzelem parkba, amelynek közepén irdatlanul magas talapzaton egy hatalmas nőalak áll. Örményország Anyácskájának nevezik. Jobb kezében egy kard markolatát tartja, bal kezével a kard tokját fogja. Távolról egy hatalmas keresztnek néz ki a nőalak. Idegenvezetőnk szerint a szobor üzenete: a kard ugyan tokban van, de ha ellenség jönne, azonnal kihúzzák. A ma múzeumként szolgáló talapzat sokáig Sztálin óriásszobrát viselte magán.
A tetőről át lehet tekinteni Jereván belvárosát. Ha egy térképpel is kiegészítjük a nem látható részeket, kiderül: szabályos kört ír le a központ. A „Cascade” aljától indul a tengelye, egy széles sugárút, mely a két központi teret is összeköti. A lépcsősor alatti térből még két sugárút indul rézsútosan. Ezeket aztán keresztutcák metszik. Annyira logikus és áttekinthető az utcahálózat, hogy könnyen megállapítható: ezt mérnök tervezte. Ráadásul a belvárost övező körút félkörét széles parksáv övezi. Az ellenkező oldalon a Hrazdan folyócska kanyarulata és zöldövezete biztosítja a település jó levegőjét. Azt már csak útikönyvből tudhatjuk meg, hogy a város 2800 éves múltra tekint vissza. Egykor Urartu Királysága terült el itt, s annak uralkodója, I. ArgistiKr. e. 782-ben alapított e helyen az Erebunielnevezésű erődöt. Ennek falait mára feltártákaz egyik külvárosi negyedben. Hogy Urartu lakói örmények voltak-e, az vitatott. A királyságot Kr. e. 590-ben a médek megbuktatták. Majd jöttek a perzsák. A kereszténység felvétele után, az 5. század táján épült a legrégebbi jereváni templom, melyet 1931-ben bontottak le. A város a karavánutak nyomvonalán feküdt, s évszázadokig pihenőhelyül szolgált. Ezért is a 19. századig fő épületei a karavánszerájok voltak. 1513 és 1737 között a perzsa és török birodalom közti határvonal itt haladt át, úgyhogy a városka 14-szer cserélt gazdát. Többször földrengések is kárt tettek benne. 1828-tól a cári birodalomhoz tartozott. 1830-ban még csak lakossága 35,7%-a volt örmény. De aztán ez lett a legbiztonságosabb örmény város, úgyhogy százával menekültek ide a törökök üldözöttjei. 1850-ben vált kormányzósági székhellyé, akkor már lakosainak fele örmény volt. A 25 000 lakosú kisváros fejlődésének lendületet adott a vasút 1903-as kiépítése. Ezután állandó összeköttetésben lehetett Tbiliszivel, a politikai és szellemi központtal. Az első világháború alatt és után – a török támadás következtében is – a város szinte elnéptelenedett, s romossá vált. Így az 1920-as években a szovjethatalom elhatározta, hogy itt építi fel a birodalom első „modern” mintavárosát. Az örmény származású, Moszkvában is elismert Alekszandr Tumanjan mérnököt bízták meg a tervezéssel. Neki köszönhető a mostani városközpont kialakítása. Csakhogy ez egyben felmérhetetlen pusztítással is járt.
A még álló templomok, karavánszerájok, bazárok mind bontás alá kerültek. Alig néhány kis templomocska és egy mecset maradt meg a tömbházak között. Ezeket sem lehetett használni. Tumanjan – akinek a nevét az egyik főutca viseli – mindössze 170 000 főre tervezte a várost. Az 1989ben érte el az 1, 2 milliós csúcsot. Jelenleg is több mint egy millióan lakják. Ezért délutánonként valósággal bedugul a város. A sok-sok Lada és Moszkvics mellett ma már számtalan nyugati márkájú luxusautó is közlekedik. Kérdés, hogy meddig bírják a rossz utakat. A szovjet időkben, 1981-re épült fel a város első metróvonala tíz állomással. Bővítése nagyon lassan halad. A város környékén sok rózsaszínes tufa található. Ezekből kocka alakú lapokat vágnak. Tumanjan a középületek, de még a központibb lakóházak falait is ezekkel boríttatta. Ha rájuk süt a nap, érvényesül színük. De felhős időben a várost nagyon szürkévé teszik. Ezt a sok zöld terület valamennyire ellensúlyozza. Első napunk késő délutánjára már csak egyetlen, de annál érdekesebb műsorszámunk maradt: az Ararát nevét viselő örmény konyakgyár felkeresése. A Hrazdan folyón átvivő országúti híd vége fölé egy dombra emelt hatalmas épület a központja. Több emeletnyi mélységű a pincerendszere. Természetesen múzeumi részlege is van: hordók és vitrinben őrzött régi címkés palackok között sétálva ismerjük meg az üzem történetét, a konyakféléket, s a hozzájuk fűződő számos legendát. Megtudjuk, hogy Churchillnek Sztálin küldte rendszeresen a kedvenc konyakját. Aznavour pedig egy különleges konyakkeveréket rendelt innen, mely ma az ő nevét viseli. Aztán következik a konyak-kostoló. Egy hosszú teremben elegánsan megterített asztalon vár a két-két öblös pohárba töltött egy-egy ujjnyi konyak. Elmondják, hogy lehet a konyak ötéves, tízéves és harmincéves is. Más-más a színe, ereje és persze az ára. Végül az üzletbe jutunk, ahol pár decistől akár literes méretű üvegekben is árulják a márkás italt. Bár repülőn kell hazaszállítani, sokan vásárolnak kisebb üvegekkel. Az Ararát nem véletlenül a nemzeti konyak márkája. Innen – és az ország szinte minden pontjáról – látható az 5000 méternél magasabb hóborította kettős csúcsú hegy. Az örmények szent hegye. Hasonló a japánok Fudzsijához. Csak-hogy a hegy tövében ott a drótkerítéses határ, s kezdődik Törökország. Mégis, már a szovjet tagköztársaság idején az örmény címerben szerepelt az Ararát. A legenda szerint Törökország nagykövete útján tiltakozott Georgij Csicserin szovjet külügyminiszternél az ellen, hogy a határon túl, más országban fekvő Ararát az örmény címerben szerepelhessen. Mire kis gondolkodás után Csicserin így felelt: a törökök is a félholdat ábrázolják címerükben, pedig a Hold eddigelé még nem török terület.
Örményország igazi nevezetességei a kolostorok és templomok. Ezeknél figyelhetők meg az örmény építészet sajátságai. Azok a „mérnöki” titkok, amelyekkel a földrengések ellen védekeztek. Általában román stílusú, ezeréves kis épületek. Négyzetes templomtér fölé emelt kupolával. Egyik-másik romos maradt, másokat ismételten újjáépítettek. Mindegyikhez több legenda fűződik. Pár óra alatt a kis országban – a rossz utak ellenére – megközelíthetők. Szombaton a déli vidékeken tett körút és borkóstoló után, még sötétedés előtt sikerül először a jereváni belvárossal ismerkedni. A szállodánktól alig tíz percre levő, a „Cascade” lábánál fekvő egyik főtérhez érünk. Ez tulajdonképpen két egymásba torkolló parkosított tér, tele fákkal. A Francia-tér egyben a legfontosabb útkereszteződés. A másik, Azatutjan tér meghatározó épülete a középre emelt Operaház. Ezt is Tumanjan tervezte. Kettős épület: egy 1200 személyes színházteremből és egy 1400 férőhelyes koncertteremből áll. Az utóbbi a legnagyobb örmény zeneszerző, Aram Hacsaturján nevét viseli. Ülő szobrát 1999-ben helyezték el az épület hátsó homlokzata elé. A főhomlokzat előtt is két szobor: sajnos a neveket csak örmény betűkkel írták ki. Az operaház mellett a dús parkban csónakázó tó is található. Itt már sötétedéskor járunk, s tapasztaljuk, hogy szabadtéri koncertet tartanak, még a forgalmat is lezárják a tér egy részén. Rátalálunk az Északi sugárútra, mely átvezet a másik térre. A sugárút, a város tengelye, ma sétálóutca. Hömpölyög rajta a nép. Itt-ott magányos muzsikusok, énekesek adnak koncertet, tartanak bűvészeti bemutatót. Kiérve az új főtérre, egészen meglep a hangulat. Nem egy akármilyen szombat este van, hanem utóbb megtudjuk, hogy az örmény népirtás évfordulójaként hivatalos szabadnap: április 24. Ezt a teret mind modern nyolc-tízemeletes épületek övezik, kivéve a központi elhelyezésű, árkádos homlokzatú Örmény Kultúra Házát, amely most a Szépművészeti múzeumot fogadja be. A térre néznek a minisztériumok épületei, itt van a főposta és az egyik elegáns szálloda. Ünnepnap lévén a múzeumépület előtti nagy tóból kiálló szökőkút régi keringők dallamára szórja a vízoszlopokat, melyeket más-más színt váltogató reflektorok világítanak meg. A helyi kis toló-pultos árusok mellett kéregetők is akadnak a tömegben. A tér sokáig Lenin nevét viselte, szobra is állt a közepén, most Köztársaság tér. Egyik keresztutcán sétálunk a szállónkhoz, még itt is sok a jövő-menő fiatal. Közben megkezdődik az ünnepi tűzijáték, mely fénybe borítja a belváros egét.
Harmadik napunkon a Jerevántól csak 20 km-re fekvő Ecsmiadzinba megyünk. Ez a fővárossal már majdnem összenőtt település az örmények Vatikánja. A legrégebbi fővárosnak tekintik (Jereván sorrendben a 13. főváros), mindmáig itt székel az autokefál Örmény Apostoli Egyház vezetője, a katholikosz.
Az első katholikosz és az örmény egyház megszervezője Világosító Szent Gergely volt. Az egyházi központ egy nagy négyszögletű, körülkerített telken helyezkedik el. Díszes – újabb keletű – kapuzaton jutunk be a szent negyedbe. Egyenes sétány vezet a székesegyházhoz. Ez a legrégebbi 302 táján épített keresztény szentély helyére épült a 7. században. A meglehetősen nagy méretű templomot most éppen renoválják, állványok borítják. Bejárata két oldalán az elhunyt katholikoszok sírkövei láthatók. Örmény feliratukat nem tudjuk elolvasni, de szerencsére az újabbakon már az arab számok tájékoztatnak az illetők uralkodási idejéről. A régi köveken még örmény betűkkel jelölik az évszámokat is. A körben fekvő épületek teológiai intézetet, könyvtár-levéltárat, kincstárt, rendházat és egyházfői rezidenciát rejtenek magukban. Van egy újabb templomuk is. Az épületek közötti park kellemes hangulatot áraszt. A telek oldalánál áll a Szt. Gajane-templom, mely most a székesegyházat is helyettesíti. Ennek építése 630-ban kezdődött, utóbb bővítették, a 17. században falai egy részét freskókkal díszítették. Szent Gajane az örmény egyház 4. században élt apáca-mártírja. Földi maradványai e templomban nyugszanak. Vasárnap lévén bejuthatunk egy szertartásra is. Az eléggé zsúfolt, tömjénszagú belső térben állva az az érzésünk, hogy egy ortodox misén veszünk részt. A papok magasra emelt szentélyben végzik a szertartást, háttal a híveknek. Az oltár-részt függönnyel el lehet takarni. Talán a szertartások előkészítésekor húzzák el a függönyt. Idegenvezetőnktől megtudjuk, hogy a világ örményeinek nagy része az Apostoli Egyház híve, de vannak örmény katolikusok is, ezek főleg Európában élnek, a diaszpórában: betagozódtak a pápa vezette római katolikus egyházba.
Még egy délután sétálhatunk Jereván belvárosában. Ezúttal az ottani egyetlen nagyméretű örmény templomot keressük meg. Ez a belvárost körülvevő park dombjára épült. Emelkedő lépcsősor vezet bejáratához. A lépcsősor alján Zoravar Andraniknak, az első világháborút követő függetlenségi harcok legendás hadvezérének a lovas szobra áll. A Szent Gergely-székesegyház 2001-re készült el, az örmény kereszténység 1700. évfordulójára. Igen mutatós, méltóságteljes és rendkívül tágas templom. Tovább haladva felkeressük a Kék Mecsetet is. Díszes csempézett kapuja az utcára néz, de ahogy belépünk, egy tömbházaktól övezett tágas udvart találunk. Közepén medence szökőkúttal – víz nélkül. Az udvarra nyíló kisebb-nagyobb helyiségek a mohamedán vallási élet szükségleteit biztosítják. Van bennük szolgálati lakás, fürdő és iskola is. Az udvar mélyén az imaterem. Ezt az intézményt az iráni mohamedánok támogatják. A Hrazdan folyó kanyarulatánál eljutunk a tornyos modern városházához. Minden irányban a nemzeti színű, piros-kék-narancssárga zászlók díszítik. Az egykamarás Nemzetgyűlés klasszicizáló székházát csak az autóbusz ablakából láthatjuk pár percig. Közelében van az államelnöki palota szintén klasszicizáló épülete. Ez a stílus volt a szovjet idők kedveltje. Ma is jól megkülönböztethetőek az ekkoriban emelt középületek. Visszatérőben a szállodához megállunk a „Cascade” lépcsősor alján lévő szoborparknál. Világhírű művészek monumentális alkotásai láthatók itt. Egy nyugati örmény milliomos gyűjteménye néhány darabját adományozta letétként a fővárosnak. Ez év elején a kolumbiai Cartagena egyik terén csodáltuk meg Fernando Bottero egy fekvő női szobrát, most itt három alkotását is láthatjuk. Utunk utolsó napja kötődik még Jerevánhoz. Reggel az Örmény Genocídium Emlékhelyénél kezdjük a nézelődést. Ez egy város feletti dombon található. Messziről látszik 44 m magas két keskeny összefonódó piramisának hegye. Története 1965-ig nyúlik vissza, akkor hosszas tüntetésekkel emlékezett meg a főváros népe az 1915-ös népirtás félszázados évfordulójáról. Ennek hatása alatt, az örmény pártszervek kérésére, a központi szovjet vezetés engedélyezte egy emlékmű felállítását. Az emlékhely telke aztán egyre bővült. Ma egy siratófalra felírva olvasható mindazon örmény települések neve, amelyek ma Törökországban találhatók. Egy másik, 12 befele hajló betonlapból, és az általuk közrefogott örökmécsesből álló emlékmű a törököktől elfoglalt tartományokra emlékeztet. Itt szoktak koszorúzni az ide látogató államfők, közéleti személyiségek. Már akik elismerik az örmény népirtást. Megtalálható a genocídiumot elismerő országok jegyzéke is. Sem Magyarország, sem Románia nem szerepel rajta – bizonyára a törökökkel való jó viszonyt nem akarják kockáztatni. Jórészt a földbe süllyesztett domboldali épületben található az 1995-ben megnyitott Genocídium Múzeuma és Kutatóintézete. Ebben nézelődve elrettentő képsorokat láthatunk a népirtás részleteiről. A világsajtó híradásait olvashatjuk. Aztán ott sorakoznak fel a törökországi örmény templomok, műemlékek képei, s alattuk a mai helyzet: zöld mező, vagy néhány méteres rom. Az emlékhely része egy fenyőerdő: több száz fenyő, mellettük fémtábla a politikus, művész, sportoló nevével, aki őket ide ültette.
A napi körút egy másik megható helyen zárul. A város egyik parkjában rózsaszín kőoszlopon az örmény és magyar felirat: „A második világháborúban Örményországban elhunyt magyar hadifoglyok és Magyarországon elesett örmény katonák emlékére”. Hátulján a 2004. augusztus 28-i dátum, a felállítás időpontjával. Hatalmas rózsacsokrot helyezünk az oszlop elé, s felcsendül ajkunkon a magyar himnusz. A búcsúestélyt egy szőnyeggyárban tartjuk. Egykor több emeletes üzemcsarnokként épült. Most csak a földszintjét használják. Itt készülnek a világhírű perzsaszőnyegek, s a velük egyenértékű örmény szőnyegek is. Az utóbbiakra jellemzőek a főnix-, állat- és sárkánymotívumok. Kis imaszőnyegektől kezdve a termet ellepő méretűekig készülnek a példányok. Bemutatják a szövőtechnikát is. Majd az egyik szőnyegektől övezett teremben sor kerül a búcsúvacsorára. Közben egy kis népzenét hallgathatunk, s egy négytagú csoport az örmény táncokat mutatja be. Sokunkban felmerült a kérdés, hogy az örményországi utazásunk egyik napjára miért kellett időzíteni a szomszédos ország, Grúzia fővárosába, Tbiliszibe egy – választható – kirándulást. Ráadásul a buszos út ideje 6-6 órára volt tehető. Érdemes-e ennyit utazni azért a 4-5 óráért, amit a grúz fővárosban lehet majd tölteni? Utólag egyértelmű a válasz: érdemes! Olyan, mintha egy idegen Bukarest után Budapestet keresné fel.
A Jereván–Tbiliszi távolság mindössze 270 km. Az út nagy része Örményországban siralmas állapotú, ráadásul meredek szerpentinekkel megtűzdelt. A határátkelés itt is még szovjet rendszerű: a kilépésnél, majd a belépésnél is kiszállni, felsorakozni, s az útlevelet benyújtani pecsételésre. A z üres buszt is átvizsgálják. A határ után az út minősége egyszeriben megváltozik, s az utolsó 30 km-t vágtatva teszi meg buszunk. A grúz főváros kellős közepén szállunk le. Rövidesen megérkezik grúz kalauzunk, s kezdődhet a városnézés.
Grúzia története sokban hasonlít Örményországéra. Itt is volt keleti és nyugati királyság, néha még több is. Az Örményországot leigázó, végig pusztító hatalmak itt is uralkodtak. Az ő szent királyuk Vahtang Gorgaszali, aki a 400-as évek végén tér keresztény vallásra, s ő helyezi át a közeli Mhetából ide a fővárost. A váltakozó mongol–perzsa–török uralmat csak állandó behódolással tudják átvészelni. 1795-ben egy lázadás nyomán a perzsák földig rombolják a fővárost és a többi nagyobb települést is, 10 ezer embert hurcolnak magukkal fogolyként. Úgyhogy a grúz királyság inkább magát feladva 1801-ben betagozódik Oroszországba. Így elkerüli a száz évvel későbbi népirtásokat. Az oroszok a fővárosnak a görögből átvett Tiflisz nevét használják. A területet pedig többnyire Georgiaként emlegetik. 1846-ban megalakul a Tifliszi Kormányzóság. Ekkoriban már a Kaukázuson túli részek legjelentősebb városa Tiflisz. Olyannyira, hogy a cári hatalom a kevésbé súlyos száműzetésre ítélteket gyakran ide küldi. Itt töltött néhány évet Puskin, majd itt katonáskodott Lermontov és Tolsztoj is. Mindnyájuk írásaiban nyoma van az itt szerzett élményeknek. Már 1872-ben ide ér a vasút. Akkoriban a Romanov dinasztia palotát építtet a városban, s ide jár fürdőre. A szovjet időkben is megbecsülik a várost. 1966-ban építik első, 1979-ben második metróvonalát. 1905-től sikló visz az egyik hegyre. 1991. április 9-én kikiáltják a független Grúz Köztársaságot. A volt szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze lesz az államfő, de tízéves uralma idején nem sikerül talpra állítani, önállósítani az országot. A 2003-as rózsás forradalom után indul be az egyre sikeresebb gazdasági élet, a turizmus. Míg Jerevánban még mindig főleg orosz nyelvtudásunknak köszönhettük a tájékozódást, itt mindenütt angol a feliratok második nyelve, sőt a négymezős, kereszteket tartalmazó grúz zászló mellett gyakran feltűnik az Európai Unió zászlaja is. A főtér sarkán ott állomásozott a világvárosokban elterjedt nyitott tetejű Hop-on, hop-off típusú városnéző járat piros busza. Még mindig Ázsiában voltunk, de már minden Európára emlékeztetett. Idegenvezetőnk a buszmegállóból felvitt a közeli sziklaoromra, ahonnan jól át lehetett tekinteni az 1,1 millió lakosú várost. A Mtkvari folyó szorosában, két meredek sziklás hegyvonulat között terül el, úgyhogy jól védhető volt. Ugyanakkor festői fekvésű. Sziklaormunk is stratégiai hely. Valamikor erőd állott rajta, amit aztán sokáig börtönnek használtak. Sőt templomát is a katonaság vette igénybe raktárként. 1988-ban lett újra az egyházé. Most éppen állványok övezik és renoválják. Előtte a szikla peremén hatalmas, durva kidolgozású lovasszobor áll: Vahtang Gorgaszali egyházalapító szent királyt ábrázolja. jobb kezét magasra tartja kinyújtott ujjakkal. Idegenvezetőnk az 1967-ben felállított szoborról megjegyzi, hogy abban az évben nagy győzelemnek számított: futballcsapatuk 5–0-ra legyőzte az állandó vetélytársat, a jereváni együttest. A hagyomány szerint erre utal a feltartott kéz öt ujja. A körülbelül fél Duna szélességű bővizű folyón kis bárkák közlekednek. Különbnél különb hidak kötik össze a két partot. A völgy felé emelkedő két sziklafalról egy-egy régi vár tekint a völgyre. A túloldali hegyoldal alja kis öblöt képez, oda épült az óváros apró házaival. Ezt valamikor városfal övezte. Kelet felé kitárul a völgy, ott építették az új negyedeket. De már a hegyoldalakra is mindenütt házak, villák kúsznak fel. Az óváros egyben fürdőváros is. Hőforrások törnek elő, amelyekre török fürdőépületeket emeltek. A hagyomány szerint a városalapító király egykor erre vadászott. Mikor fácánt látott, sólymát utána eresztette. De az összekapó két madár a mélybe hullt, s megfulladt a forrás forró vizében. A hely annyira megtetszett a királynak, hogy ide várost építtetett. Erre következtetnek a város nevének eredetéből is: a tbili grúzul meleget, a szi pedig madarat jelent. Leereszkedve kilátónktól átmegyünk a grúz mártírok hídján, s máris a központban vagyunk. Keskeny, sorompóval lezárt sétálóutcákon járunk, ahol csak ritkán jön egy-egy autó. Nézegetjük az egyemeletes, díszes fakorlátú terasszal utcára néző házakat. Itt tavasztól őszig főként a fedett teraszon folyt a családi élet. A földszinti üzletek is vagy ételt-italt, vagy turistáknak való emléktárgyakat árulnak. Egy hosszú utca mindkét oldalán szabadtéri étterem. Éppen az ortodox húsvét hétfője lévén minden tele vendégekkel. A házak közt betérünk egy kis utcába, mely aztán keskeny sziklafalú hasadékban folytatódik. A két fal tetején, a magasban házak sorakoznak. Eljutunk a völgyecske végéig, s egy zuhogó vízesés kápráztat el. Visszatérve a házak közé, szinte minden sarkon templomot találunk: az egyik ortodox, a másik örmény, a harmadik zsinagóga, a negyedik muzulmán mecset, a következő katolikus. Sőt még klasszicizáló orosz pravoszláv templom is feltűnik. Idegenvezetőnk szerint a grúzok mindig békésen megfértek a más hitűekkel és más nemzetiségűekkel is. Itt van például a vallásuk: ugyan van grúz saját pátriárkával rendelkező ortodox egyházuk, de hagyják, hogy a moszkvai pátriárka alá tartozó egyház is működjék. Az oroszok annak hívei. Különben a város lakóinak csak 80%-a vallja magát grúznak, a többiek örmények, oroszok, azeriek. A zsidókat a szovjethatalom mind „kiárusította”. Egy kis parkban szobrok váltakoznak. Ennek egyik oldalfalából mintha szárnyas férfialak repülne ki. Egész életrajzát elmeséli idegenvezetőnk. Szergej Joszifovics Paradzsanovot, Tbiliszi örmény származású szülöttjét örökíti meg a bronzalkotás. Muzsikus családból származik, 1945-től Moszkvában zenét, balettet, filmművészetet tanul. A Szovjetunió egyik leghíresebb filmrendezője lesz. A gránátalma színe című filmjét (1969) remekműnek tartják. Ellenzéki magatartása miatt homoszexualitás vádjával 1973-ban öt évi szibériai kényszermunkára ítélik. A világ legnagyobb művészei tiltakoznak Brezsnyevnél, úgyhogy végül kegyelmet kap. Jerevánban halt meg 1990-ben. Az óváros főutcáján sétálva találunk rá a bábszínház melletti régi óratoronyra. Most két óriási színesre festett húsvéti tojás díszíti. Oldalról vasoszlop támogatja. Kiérünk az utca végét keresztező modern főutcára. Az innenső oldalán feltűnik a restaurált városfal. Belülről nekiépített házak felső szintje, teteje kandikál ki. Külső oldalát azonban megtisztították, s most előtte széles park szobrokkal díszítve. A fallal párhuzamos főutca túloldalán szállodák, irodaházak. Az első „nyíláson” visszatérünk az óvárosba, sietünk találkozási helyünk, az üvegfedelű híd felé. A keskeny sikátorok házai közül nem egy romos, lakatlan. Itt-ott megjelenik egy modernebb, de legfeljebb kétemeletes épület. Visszaérünk a találkozási ponthoz, a város egyik szimbólumához, az üvegfedelű hídhoz. A part menti utakon is átívelve visz át a túloldali parkba. Mielőtt tovább haladnánk, idegenvezetőnk felhívja figyelmünket a hídról látható nevezetességekre. Az előttünk lévő parkból libegővel lehet feljutni a Mtacsminda hegyre. Onnan közelíthető meg a 17. századi romos Narikala erőd. A közelben tv-torony áll és óriáskerék működik. A hegyoldalban található a kis Szt. Dávid templom, s körülötte a grúz nemzeti panteon. Itt nyugszik a legtöbb írójuk, költőjük, politikusuk. Mégis a legismertebb és leggyakrabban felkeresett itteni szobros síremlék Sztálin édesanyjára emlékeztet. Keke Geladze (1858–1937) egy Viszarion Dzsugasvili nevű suszter felesége volt. Máig vitatott, hogy a részeges férjétől vagy valamelyik közismert szeretőjétől született-e fia, Joszif Viszarionovics Dzsugasvili a közeli Gori városkában. Sztálin teológiai hallgatóként került Tbiliszibe. Innen vezetett útja a bolsevik mozgalomba, majd onnan a világpolitikát meghatározó diktátori pozícióba. Mikor édesanyja 1935-ben betegeskedni kezdett, meglátogatta a fia, s megkérdezte: „Édesanyám, miért vertél annyit gyermekkoromban?” Mire az idős hölgy azt válaszolta: „Azért, hogy azzá légy, ami vagy”. Kétségtelenül a legkegyetlenebb diktátorok egyikévé vált a generalisszimusz. Édesanyja temetésén sem vett részt. Ugyanezen a hegyoldalon valamivel nyugatabbra áll egy hatalmas női szobor, mely a Grúz Anyácskát testesíti meg. Egyik kezében kard, a másikban egy edény. Azt szimbolizálja, hogy a grúzok szeretettel, itallal fogadják a barátságosan érkezőket, de karddal sújtanak az ellenségre. Az északi domboldalt az elnöki palota csillogó kupolájú épülete és néhány templom uralja. Elbeszélgetünk az iskolarendszerről. Míg az örményeknél minden elemista egyszerre kezdi az örmény és az orosz nyelvet tanulni, s csak utóbb egy nyugati nyelv tanulásakor ismeri meg a latin betűket, itt első osztálytól csak a grúz írást tanítják. Utóbb választható az orosz és valamelyik európai idegen nyelv. Az örmény tannyelvű iskolában természetesen az örmény írást is megtanítják. Szegény itteni örmény kisdiákok: négyféle betűrendszerrel kell megismerkedniük! Különben a grúz írást is ugyanaz a Meszrop Mastoc szerzetes dolgozta ki, mint az örményt. Az örmény betűk szegletesebbek, a grúzok gömbölydedek. A hagyomány úgy tartja, hogy a legelső grúz nyomdabetűket Kolozsvár híres nyomdásza, Misztótfalusi Kis Miklós véste és öntötte ki. Van még egy magyar vonatkozása Grúziának. 1881–1882-ben itt élt Zichy Mihály festőművész, a cár udvari festője. Ő illusztrálta a leghíresebb grúz költő, Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című nemzeti eposzát. Úgyhogy grúzok saját művészükként tisztelik. Ma egész alakos szobra áll Tbilisziben, s nevét utca is viseli. Sajnos egyikre sem tudtunk rábukkanni.
Autóbuszunk a libegő parkolójában vesz fel, s aztán a kettős határellenőrzés után éjfélre érünk jereváni szállodánkhoz. Közben elhangzik néhány vicc az 1970-es-1980-as évekből a „Jereváni Rádió” üzeneteivel.
